|
 2011.12.16.
Gogol: Egy őrült naplója
(Vigyázó Sándor Művelődési Ház)
Az orosz realizmus
legelső kiemelkedő írója, az úgynevezett kisember-irodalom
megteremtője az 1809-ben, Szorocsincsban született és 1852-ben,
Moszkvában elhunyt Nyikolaj Vasziljevics Gogol (alsó képen) .
Az orosz irodalom az ő művészetével fordult erőteljesen a
verstől a prózai műfajok, a regény és az elbeszélés,
valamint a dráma felé. Puskin fedezte fel, tőle kapott nemcsak
bátorítást, hanem felhasználható irodalmi témákat is.
Puskin ötlete alapján vetetette papírra két legismertebb alkotását:
A revizor című vígjátékát és Holt lelkek című regényét.
Az Arabeszkek című, 1835-ben közzétett kötetében három
novellája jelent meg: A Nyevszkij proszpekt, Az arckép és az
Egy őrült naplója. Ez utóbbi műve akkor került a figyelem középpontjába,
amikor még a kádári gulyáskommunizmus ideje alatt, az 1970-es
években Darvas Iván közreműködésével a Pesti Színház
monodrámaként bemutatatta. Az Egy őrült naplója színjátszásunk
történetében mérföldkővé vált. Ezt a több, mint 10 évig
futó, 500 előadásszámmal büszkélkedő produkciót mind a mai
napig legendák övezik. Számtalan filmben meg színműben játszott
és nyújtott elismerésre méltó alakítást Darvas Iván, de ha
bárhol kiejtik a nevét, akkor mindenkinek rögtön Popriscsin szánni
való karakterének utolérhetetlen megformálása jut eszébe. Az
biztos, kis hazánkban nincs túl sok olyan szerep, amelyiknek színrevitele
ilyen óriási kihívást jelentene, mint ezé. Ennek ellenére az
Egy őrült naplóját teátrumaink hihetetlenül sokszor tűzik műsorukra.
A legutóbbinak a 17. kerületben, Rákosmentén, a Vigyázó Sándor
Művelődési Házban most november 12-én volt a premierje.
 A
színjáték főszereplője Popriscsin, a csúnya, visszataszító,
görbe hátú örökös címzetes tanácsos, aki eggyé válik
„magas” hivatalával. Ő az a tipikus csinovnyik, aki szentként
tiszteli feljebbvalóit, a cári bürokrácia legapróbb, nem
gondolkodó, folyton dolgozó, azonnal fel-és lecserélhető
alkatrésze. A mai „HR-esek” szerint ideális dolgozó,
ugyanis nincs családja, nincs se éjjele és nappala, csak a munkájának
él. A lélekbúvárok viszont úgy jellemeznék: munkamániás,
vagy munkaalkoholista. Popriscsin első megjelenésekor még nem tűnik
bolondnak, de azért mozgásán, szavajárásán látszik, hogy
valami nem „stimmel” nála. Ekkor kezdi el írni naplóját,
aminek első dátuma még a valós időben, úgy az 1830-as évekre
esik. Ahogyan halad előre a cselekmény, úgy borul el
fokozatosan az agya, naplójának időpontjai sem követik egymást
a reális időben, sőt egyre nagyobb a szakadék közöttük. Az
amúgy is a társadalom perifériáján élő ember előbb a munkáját,
majd az otthonát, végül a szabadságát veszti el, és a zárt
osztályon köt ki. Utolsó naplóbejegyzése pedig valamikor a
2015-ös esztendőre tehető. Popriscsin szerelmes is, szívének
választottja nem más, mint irodafőnökének lánya. Persze ránézni
is alig mer, és csak úgy távolról csodálja a kisasszonyt. Ez
még semmiféle súlyosabb zavarra nem utal, elvégre a szerelem
az az érzés, ami a mennyekbe emelheti, vagy pokolba taszíthatja
azt, aki átéli. Akkor keletkezik Popriscsin fejében súlyos
zavar, amikor hallja az imádott leányzó kiskutyájának a beszélgetését,
amit ez a parányi jószág a másik ebbel folytat. Innentől
kezdve nincs megállás, kényszerképzetektől gyötört, démonoktól
megszállt elméjének megnyilvánulásai fokról-fokra nyomon követhetők.
Popriscsin megindul, és csak gurul lefelé azon a lejtőn, ami
egyenesen a diliházba vezeti. Itt, a „vigyorgóban” már
spanyol trónörökösnek, majd királynak hiszi magát…
Pitner
Bálint személyesíti meg Popriscsint. Ennek a figurának életre
keltése az egyik legnagyobb kihívás, ami elé színész állhat.
Miután a színészmesterség fortélyaiban jártas, ezért tudja
hitelesen színre vinni ennek a kissé gyengeelméjű karakternek
a végzet felé araszolását, majd a teljes megsemmisülését.
Teljesítményéről csak a legőszintébb elismerés hangján
lehet szólni, jelenlétének minden percében ezer színnel alakítja
ezt az összetett jellemet. A publikum tagjai hatalmas tapssal
jutalmazzák a függöny legördülése után. Popriscsin
karaktere olyan keskeny mezsgyén mozog, ami a normális embert a
bolondtól elválasztja. A nézőtéren ülők rádöbbennek, hogy
bármelyikük kerülhet hasonló helyzetbe, bárkinek az élete
egyik pillanatról a másikra megváltozhat. Gombos László díszletei
és jelmezei mindezt hűen támasztják alá. Ebben a Pető Attila
által rendezett darabban átjön Gogol szándéka, amiben
Oroszország akkori fővárosának, Szentpétervárnak és az ott
élő kisembereknek az ábrázolására törekszik. Ennek a figurának
szánalmasan kisszerű alakját gunyorosan, kiszolgáltatottságát
viszont részvéttel ábrázolja. (Felső
képen a darab színpadképe.)
Dr. Petővári Ágnes
|
