vissza a főoldalra

 2011.12.16. 

Népfilmek kellenek

Márta István a Kossuth téri nagygyűlés másnapján Medgyessy Péter jobbján ült a Gerbeaud-ban

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatanácsa filmes pályázati felhívásokat bocsátott ki a nem egész estés televíziós műfajok támogatására. A dokumentum-, ismeretterjesztő és animációs filmek alkotói még az idén összesen 340 millió forintos támogatási keretre pályázhatnak. A Médiatanács megválasztotta a három, pályázatokat elbíráló bizottság munkatársait. Az elnöki tisztet mindhárom testületnél Vitézy László producer, forgatókönyvíró, filmrendező tölti be.

 Beszéljünk először is a rút anyagiakról! Bár ez a jelző nem biztos, hogy helyénvaló.

 – Nem is az! Esetünkben az anyagiak jelzője nem lehet a rút, hiszen másfél éve nem írtak ki ilyen jellegű pályázatot. A keretösszeg nagysága is tükrözi a kormányzat hozzáállását a magyar filmhez: jövőre már 700 millió forint áll majd rendelkezésre a nem egész estés dokumentum-, természet-, tudományos és animációs filmekre.

 Most a harmadik kategória az „ismeretterjesztő”.

 – Igen, de ebbe a kategóriába én belesorolom a természetfilmeket és a társadalom-lélektannal foglalkozó alkotásokat is. A többlépcsős pályázati eljárásban most az első beadási határidő november 29-e volt. Hozzávetőleg 800 pályamű érkezett be, s összesen 6 milliárd forintot igényeltek. Ez képtelen összeg – a rendelkezésre álló 340 millióhoz viszonyítva. A sok pályázat azt mutatja, hogy rengeteg ötlet halmozódott fel – fontos felfedezni- és tudnivalók, érdekességek –, s azt, hogy szinte nyomorognak az alkotók és – ami a legnagyobb baj – nincs módjuk megfelelő keretek között dolgozni. Eddig rossz volt a rendszer. Az elmúlt nyolc évben kb. 2500 dokumentumfilm készült sok százmillió forintért úgy, hogy a bírálóbizottságok odaítélték a pénzt az elkészítéshez, de ezek a filmek kevés kivételtől eltekintve, nem kerültek közönség elé. Üdítő kivétel a régi Duna Tv és az elmúlt időszakban a Hír Tv. Ennél a mostani pályázatnál az NMHH kikötötte, hogy televíziós bemutatásra készüljenek ezek a filmek, továbbá, hogy a támogatott filmeket át is kell venni és műsorra kell tűzni. Ez az egyik oka annak, hogy a köztelevíziók vezérigazgatói is helyet foglalnak a zsűrikben. Tudják, hogy a saját műsorstruktúrájukba hová helyezzék be az adott filmet. Olyan nagy a túljelentkezés, hogy ebből a szempontból is válogatni kell. Ezenkívül törekszünk a minőségi munka díjazására. Fontosnak tartjuk a dokumentumfilmeknél és a népszerű tudományos filmeknél – melyekbe beletartozik a történelem is –, hogy olyan problémákról szóljanak, olyan katartikus pillanatokat tartalmazzanak, melyek megérintik a magyar lelket. Szándékosan nem mondom azt, hogy a magyar valóságból kiindulva; a lényeg, hogy olyan téma legyen, ami érdekli és érzelmileg is megérinti a magyar nézőt. Ha ilyen filmek rendszeresen és megfelelően előkészítve jelennek meg a tévé képernyőjén, akkor nagy érdeklődésre számíthatnak.

 Elég jelentős részvételi díjakról olvastam. Ezeket már mind befizették az első fordulóban?

 – Nem. Az első körben a maximum egyoldalas dramaturgiai leírást tartalmazó szinopszis benyújtását kértük. Azok elolvasása után jelöljük ki azokat, akik a teljes pályázatban részt vesznek. Nem kell azoknak sem elkeseredniük, akik most nem nyertesek, mert jövőre minden negyedévben meghirdetünk egy ilyen pályázatot. Mi tehát nem igazságot osztunk, hanem pénzt és lehetőséget nyújtunk, ráadásul folyamatosan. Azt mérjük föl, hogy másfél év alatt mi „halmozódott föl” az alkotókban.

 Egy filmrendező akár mind a három műfajban pályázhat?

 – Elvileg pályázhat. Személyemben azért is van közös tagja ennek a rendszernek, hogy az ügyeskedők másokat ne szorítsanak háttérbe. A zsűri tagjainak a minőséget, a személyt és egyes esetekben az ügyeskedést is meg kell ítélniük.

 Tehát az eddig elmondottak is megerősítik azt, amit a híradásokban hallottam: az alkotók a korábbiakhoz képest egyszerűbb, ésszerűbb és kiszámíthatóbb rendszer szerint pályázhatnak.

 – Így van, s mindezt ki kell még egészítenem azzal, hogy a harmadik szakaszban a bíráló bizottság a kérelmek benyújtóit személyes konzultációra hívja be. Ez nem azt jelenti, hogy mi át szeretnénk írni vagy cenzúrázni akarnánk az anyagot, hanem átbeszéljük a jelentkezővel a televíziós szempontokat. Felhívjuk rá a figyelmét, hogy azzal kell neki versenyeznie, hogy több tucat csatorna között választhatnak a nézők, és ha a film unalmas, akkor már nyomják is a távkapcsoló gombját. Tehát olyan filmet kell csinálni, ami érdekes, katartikus, különös és – nem győzöm eleget hangsúlyozni – általában véve a nép lelkéhez szól. A nép lelke egy nagyon jó rezonátor. Arra az értelmiségre rezonál, amelyik aszerint szólal meg, ahogy ő – tehát a nép – érez vagy gondolkodik. Tudatosítani kell mindenkiben, hogy a televíziózás tömegkultúra. Nem vagyok a művészfilmek ellensége, de ahogy régebben népszínházról, népszínművekről beszéltek, ma népfilmek kellenek.

 Ezek a népfilmek nevelnék is a nézőt?

 – A nevelés külön, mint célkitűzés nem szerepelhet. A művészet áttételes eszközeivel kell a nézőre hatni. És ha a néző olyasmit lát a tévében, amit mindennap megtapasztal, csak éppen nem érti a miértjét, akkor arra rezonál majd és beszél róla. A pályázati rendszer új eleme, hogy mi vesszük át a filmet. Megtekintjük és utoljára még tanácsot adunk a rendezőnek. Ez nem az utolsó vágás, hanem az utolsó tanácsadás joga.

 Nemrég azt nyilatkozta, az a baj a televízióval, hogy felhagytak a magyar valóság vizsgálatával. Ez egy magyar „betegség”? A szomszédos országokban más a metódus?

 – A játékfilm kategóriában a románok nagyon előrehaladtak, éppen a román valóságból vett, művészi megközelítésű filmekkel. Ők nem a fesztiválokra gyártják a filmeket, hanem saját nézőiknek. Ennek következtében érdekesek lesznek a fesztiválokon is. Ha valaki viszont csak a fesztiválokra gyárt filmet, már alig érdekli, hogy mennyien nézik meg idehaza a filmjét. Nem mondom, hogy nincs szükség az ilyen alkotásokra, hiszen sok bennük az újítási szándék. Az lenne a jó, ha olyan dolgokra irányítanák rá a filmesek a figyelmet, melyek létezők, de a háttérmagyarázatait nem tudja mindenki – se a lelkit, se a gazdaságit, se a történelmit.

 Csak magyarországi rendezők pályázhattak?

 – Nem, határon túliak is pályázhatnak, s ezt meg is tették.

 Az egyértelmű, hogy az alkotók örülnek a pályázati lehetőségeknek, a televíziók vezetői is osztoznak az örömben?

 – Természetesen. Számukra ez szellemi és anyagi forrást is jelent.

 Beszélgetésünk elején kb. 2500 kallódó filmet említett. Nincs felelőse annak, hogy ezeket nem mutatták be?

 – Felelőse? A rendszer teljesen átalakult. A filmszakmában kiderült, hogy 10 milliárd forintot előre elköltöttek, s ennek nem is tudjuk az okát. Egy szabályzat szerint csak az elkészült filmekkel kell elszámolni. Húsz felett van az el nem készült filmek száma. Mondjam tovább? Ezért örülök annak, hogy az állam ma konkrétan és intenzíven támogatja a magyar játékfilmek gyártását, évente kb. 4 milliárd forinttal.

 És minden bizonnyal a magyar drámák játszását is. Ez viszont, amit remekül példáz az Új Színház ügye, nem tetszik egy bizonyos rétegnek.

 – Ezen nem kell meglepődni. Tudtommal 40 milliárd forintot költ az állam az önkormányzatokon keresztül a színházakra. Ha a filmesek közt kisebb harc dúl a 4 milliárdért, akkor el lehet képzelni, hogy nem mindegy, kinek jut a 40-ből. Tehát nem csak világnézeti ügyről van szó, hanem arról is, hogy már nem csak egy klikk rendelkezik a színházi pénzek felett. Dörner György a barátom, akitől csak jót várok és aktivitást. Csurka Istvánt nagyon tisztelem, mindegyik forgatókönyvemet megmutatom neki – hiszen az egyik legjobb magyar drámaírónak és dramaturgnak tartom –, és nagyon hasznos tanácsokat ad. Csurka István nem olyan, akit más meghurcoltatásáért felelősségre kéne vonni. Műveiben elsősorban nem a politikai, hanem a lelki véleménye fogalmazódik meg, és ez a művészet. Nem csak őket támadják, hanem Móricz Zsigmondot, Németh Lászlót, Szabó Dezsőt, Tamási Áront és Sinka Istvánt is. A legvisszataszítóbb Márta István szerepe, aki tüntetéseket szervez és aláírásokat gyűjt maga mellett, s nem jut eszébe, hogy 2002-ben a nagy Kossuth téri nagygyűlés másnapján Medgyessy Péter jobbján ült a Gerbeaud-ban, igazolván értelmiségi hovatartozását. Nagyon csodálkozom rajta.

Ahogy már említettem, a kormányzat és az egész társadalom jelentős anyagi forrást áldoz a művészetekre. Ha ezek a pénzek elkótyavetyélődnek, ha nem nézhető, átélhető művek születését segítik elő, akkor azt mondhatják egy nehéz gazdasági helyzetben lévő ország felelősei, hogy minek támogassák azt a művészetet, amikor az alkotók egymásnak vagy saját maguknak alkotnak. Mi azon munkálkodunk, hogy a közszolgálati televízióban tartalmas, hatásos és szerethető dokumentum-, természet-, történelmi és animációs filmeket sugározzanak, s hogy készítőik érezzék a lehetőséget és a felelősséget.

Medveczky Attila