vissza a főoldalra

 2011.12.23. 

Pozsonyban felállva ünnepelték a magyar nótát

Egy magyarországi színházban a magyar darabok legyenek többségben

B. Tóth Magda előadóművész, magyarnóta-énekes Pozsonyban született. A családot kitelepítették, így Budapesten éltek tovább. Zeneiskolában tanult énekelni, zongorázni és hegedülni, majd magánórákat vett Szecsődy Irén operaénekesnőtől és Vörös Sári nótaénekesnőtől. Filharmóniai, ORI-, majd OSZK-engedélyt kapott. A Kereskedelmi Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete (KPVDSZ) operastúdiójának rendszeres fellépője volt. 1982-től hivatalosan is magyarnóta-énekes. 1989-ben nemzetközi előadóművészi versenyen aranykoszorút nyert. 1999-ben megkapta a Jákó Vera-díjat. 2011. november 27-én Életmű-díjat kapott. Lemezei: Ha szívedbe zárnál (nóta), Jaj cicától az orchideákig (operettmelódiák Miklóssy Józseffel).

 Művésznővel az Életmű-díj átadását követően beszélgetünk. Szerkesztőségünk nevében gratulálok ehhez a szép kitüntetéshez. Mit gondol, ez a díj kötelezi is?

 –Nagy megtiszteltetés számomra ez a díj, köszönöm, hogy gondoltak rám, engem jelöltek. Mindig is arra törekedtem, hogy fellépéseim alkalmából a lehető legtöbbet hozzam ki magamból. Nem a díjakért, a kitüntetésekért énekelek, hanem a mindenkori közönségnek. Gondolom, ezek után jobban odafigyelnek fellépéseimre a szakmabeliek, talán jobban megkritizálnak, de abban biztos vagyok, hogy a közönség ugyanúgy szeret a jövőben, mint eddig. A magyar nóta közönsége nem sznobokból tevődik össze, hogy azt néznék, ki, milyen díjat kapott. Én pedig megpróbálok a jövőben is ugyanúgy teljesíteni a színpadon, mint ideáig.

 Meglepte a kitüntetés?

 –Igen, hiszen nem is gondoltam erre. Előttem olyan nagy művészek kaptak Életmű-díjat, mint Gaál Gabriella, Madarász Kati, Talabér Erzsébet, Hollay Bertalan, Szentendrei Klári, Máté Ottília. Nem gondoltam, hogy idén én kerülök sorra, hiszen vannak még rajtam kívül nagyon jó énekesek, így Csala Judit vagy Gránát Zsuzsa. Ezért is nagyon megörültem, amikor a Magyarnóta Szerzők és Énekesek Országos Egyesületének elnöke, Nógrádi Tóth István közölte, hogy 2011-ben én kapom meg az Életmű-díjat.

 Ami nem jelenti azt, hogy valami véget ért, hanem elismerése egy pályaszakasznak. A Jákó Vera-díjról sokan nem tudják, hogy igen jelentős kitüntetés, hiszen Gobbi Hilda, Solti Károly, Kovács Apollónia is megkapta.

 –Sőt, Ráthonyi Róbert is kapott ilyen díjat. Gobbi Hilda nem énekelt, hanem amikor Ábrahám Dezső rendezte a nagy nótás előadásokat, akkor a művésznő verseket mondott. Abban az időben sikerült a színházakba is bevinni a magyar nótát. Ábrahám Dezső estjein még Agárdy Gábor is szavalt. 1999-ben abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Agárdy művész úrral együtt vehettem át a Park Színpadon a Jákó Vera-díjat.

 Jól látom, hogy ezeknek a díjaknak ma nincs kellő hírértéke? S ez amiatt van, mert a magyar nóta presztízse igen alacsony?

 –Ez a díj egy szakmai, és nem állami elismerés, ez az egyik oka annak, hogy nem harsogja a média. A másik ok pedig az, amit említett. Ma nem tartják fontosnak az ilyen kitüntetéseket. Azt hirdetik, hogy a magyar nóta dzsentri csökevény. De miért is az? A kultúránk egyik gyöngyszeme olyan, mint a magyar operett. Amikor 1982-ben elkezdtem nótát énekelni, még elismerték ezt a műfajt nem csak társadalmilag, hanem a médiában is. Naponta lehetett hallani a rádióban a Jó ebédhez szól a nóta című műsort. Ezt az idősek boldogan hallgatták. Most is van ilyen műsor, de olyan adón, amit nagyon kevesen tudnak fogni. Bizony, rengeteg aláírást gyűjtöttünk azért, hogy újra teret és műsoridőt kapjon a nóta a rádióban, de törekvéseink nem jártak sikerrel.

 Azt mondja, hogy az idősek boldogan hallgatták a nótaműsort. Ki lehet emelni azt, hogy ez egy generációs műfaj?

 –Nem ilyen egyszerű a képlet. A mostani időseket úgy nevelték, hogy vasárnapokként összeült a család és beszélgettek, nótáztak. A mindennapok kultúrájának természetes része volt tehát a magyar nóta, főleg a vidéki embereknél. Az esküvőkön pedig cigányzene szólt és nem angolszász melódia. Aztán a következő generációkat tudatosan elfordították mindentől, ami népi. Nem csak a nótától, hanem a népdaloktól, népszínművektől. Az iskolásoknak ciki népdalokat énekelni. Ha valaki viszont nem ismer egy műfajt, nem is szeretheti. Mi tehát nem azt mondjuk, hogy igenis szeresse meg mindenki a magyar nótát, hanem azt; ismerjék meg. Bálványozzuk a külföldi zenét – ami természetesen lehet jó is –, de úgy, hogy nem is érdekel bennünket a hazai. Sajnos, a civilizációs vívmányok kiszorították a népi kultúrát, és nincs is nagy akarat arra, hogy becsülete helyreálljon. Az is probléma, hogy az iskolákban nem elegendő számban tartanak énekórát, és így még idő sincs a népdalok megtanítására. Az alap a népdal, Bartók és Kodály feldolgozásai.

 Már említettük néhai kolléganője, Gaál Gabriella nevét. Igaz, hogy a magyar nótának Gaál Gabriella az volt, mint ami Edith Piaf a francia sanzonnak?

 –Ezt csak megerősíteni tudom. Nagyon sokszor léptem föl vele egy színpadon, nótaklubjában is többször találkoztunk egymással. Ő a nóták történetének legfőbb ismerője, egy élő lexikon volt, nem véletlenül vezetett rádióműsorokat. Nagy veszteségünk, hogy már nincs közöttünk. Ő kiment a színpadra a maga egyszerűségében, elénekelte a nótát, de úgy, hogy aki hallotta, mind megeredtek a könnyei.

 Ma sokan éppen a magyar drámát, a magyar nótát, a magyar népdalt támadják. Azt nézik, hogy miként ócsárolhatják.

 –Ez egy beteges álláspont; miért kell lenézni a sajátunkat? Minden nemzetnek megvan a maga kultúrájában az, ami nálunk a nóta. Ez az USÁ-ban a country, a franciáknál a sanzon, az oroszoknál a románc, az olaszoknál a nápolyi dal. Ezért sem értem, hogy miért kell a magyar nótát ennyire elnyomni. A Nóta Tv-ben és a Muzsika Tv-ben adnak magyar nótákat, de ezek nem közszolgálati adók. Közös ismerősünk, Budai Beatrix például a Nóta Tv műsorvezetője.

 Vannak közös produkcióik?

 –December 2-án Beával léptünk föl Pozsonyban, a rádió dísztermében, tehát csodálatos környezetben rendeztek egy nótaelőadást. A 100 tagú Cigányzenekar kamaraegyüttese kísért bennünket, a hatás nem maradt el, a pozsonyi közönség felállva ünnepelte a magyar nótát. Ott nem szégyen fiataloknak sem tapsolni egy ilyen est után. Sőt, a nézők között nem csak magyarok, hanem szlovákok is ültek. Ők is tapsoltak. A hazai urbánus kultúrkörhöz tartozók közben gúnyolnak bennünket és lenéznek. Ez az, ami elkeserítő. Ami viszont bizakodásra ad okot, hogy bárhova megyünk fellépni, teltházakkal fogadnak.

 Talán éppen ezért támadják a műfajt. Hiába akarják megölni, nem sikerül nekik.

 –Így van. Kecskemét az egyik bölcsője a magyar nótának, s ott mindig telt házzal fogadnak bennünket, akár Szegeden vagy Debrecenben. A nagyközönség igényli ezt a műfajt és nem csak az idősek, hanem családok jönnek el, a nagypapákat elkísérik az unokák. A fiatalok is ellátogatnak hozzánk. Meghallják a magyar nótát, és megdöbbennek: ez ilyen szép? Hogyhogy ezt eddig nem ismertük?

 A műkedvelők vacsoráért is képesek énekelni

 Elképzelhető, hogy néhány dilettáns emberkét hallva ábrándulnak ki sokan a magyar nótából?

 –Arra ne várjon tőlem választ, hogy konkrétan mennyi ember fordul el emiatt a műfajtól. De bizonyára nem kevesen vannak, akik egy műkedvelő előadásától a „falra másznak”, és azt mondják, ha ez a magyar nóta, akkor nem kérek belőle. Ma sokan azt hiszik, hogy magyar nótát színpadon, közönség előtt vagy kamerák előtt énekelni mennyire könnyű. Akik ezt gondolják, nem sejtik, hogy ennek a műfajnak is megvannak a sajátosságai. Nem elég csak a hangokat elénekelni, élni is kell a színpadon. A műkedvelők még egy kétfogásos vacsoráért is képesek énekelni, s míg azok, akik éveken keresztül tanultak, hátrébb szorulnak. Amikor mi vizsgáztunk, még zeneelméletet is tudni kellett. Ma pedig bemegy valahová az illető, és azért fizet, hogy énekelhessen. Nem is kell működési engedély. Az én első engedélyem a Filharmóniától volt; opera-és hangversenyénekes lehettem. Ezt követte az ORI-engedély operettre és magyar nótára, és amikor elkezdtem vendéglátózni, akkor az OSZK-tól is engedélyt kellett kérni. Akkor jártam különórákra Vörös Sárikához, akitől nagyon sokat tanultam. Mesteremnek és az egyik legjobb magyarnóta-énekesnek tekintem. Másik nagy mesterem Szecsődy Irén operaénekesnő volt. A Pillangókisasszony, Micaela és Liu szerepét remekül éneklő művésznő hangképző tanárom is volt. Ma bárki művésznek nevezheti magát, és a legtöbb esetben nem az dönt, ki tud minőségi produkciót, hanem, hogy ki olcsóbb. Tőlem az ilyen magatartás távol áll, hiszen Szecsődy Iréntől pont a zene iránti alázatot tanultam meg. Másként nem is lehet hitelesen énekelni, csak alázattal.

 És mindegy, hogy nótát, vagy egy Puccini-operát énekelünk?

 –Az alapmegközelítésnek azonosnak kell lenni. Ez pedig a műfaj iránti alázat. Nem közelíthetjük meg a nótát úgy, hogy na, ezt mindenki el tudja énekelni. Lehet, hogy vonakodva hiszi el, de a magyar nótát nagyon nehéz énekelni. Amikor az opera műfajáról áttértem magyar nótára, elmentem Vörös Sárihoz, s énekeltem neki néhány nótát. A végén Sári azt kérdezte tőlem: melyik operából énekelsz? Azt hittem, elsüllyedek a szégyenemben. Sári megtanított arra, hogy milyen a nóta formája, ahogy arra is: itt szívből kell énekelni. A következő volt a módszere: először elolvastuk a szöveget és a saját szavainkkal elmondtuk, mit érzünk át a leírtakból. Nem elég csak énekelni, elő is kell adni a nótát. Olyan sok gyönyörű hangú fiatal énekest hallok, de mégsem képesek hatni rám, mert nincs bennük „élet”. Nem egyéniségek.

 Azok a hajdani operaénekesek, akik magyar nótát énekeltek – Gyurkovics Mária, Svéd Sándor, Radnai György, Melis György –, mind egyéniségek voltak.

 –És milyen szépen énekelték a magyar nótát. Ne feledkezzünk meg Kalmár Magdáról sem; egy tanárnőhöz jártunk, ő aztán az Operaház énekkarába került, én meg szólista karrierről álmodoztam tovább.

 Szüleim ragaszkodtak a magyar állampolgársághoz, ezért kitelepítettek minket

 Művésznőnek nem sablonos az élettörténete. Ha csak azt vesszük alapul, hogy Pozsonyban született.

 –Édesapám Pozsonypüspökiben született, ott is lakott, édesanyám pedig pesterzsébeti volt. Apám özvegyemberként meglátogatta barátja családját. Nagyon megtetszett neki a barátja sógornője. Nem vesztegették sokat az időt, három hét múlva megkérte leendő édesanyám kezét. Később, 1931-ben Pozsonyban vettek házat, amelyben édesapám üzletet nyitott és ott éltünk egy ideig. Aztán a Dunaszerdahelyi járásban fekvő Lőgérpatonyba költöztünk, én akkor kétéves voltam. Mivel szüleim ragaszkodtak a magyar állampolgársághoz, ki lettünk telepítve. Így kerültünk Budapestre, tulajdonképpen én már ott kezdtem általános iskolába járni. Nagyon kicsi voltam, amikor elhagytuk a Felvidéket, de mégis, mikor átlépem a határt, mindig megszólal bennem egy belső hang; itt éltek elődeim. Úgy érzem, oda is hazamegyek. Ez egy olyan érzés, amit lehetetlen szavakkal megfelelően visszaadni.

 El is mondja a szlovákiai helyi magyar sajtónak, hogy milyen mélyek a gyökerei?

 –Természetesen, ahányszor csak kérdeznek. A rimaszombati fellépésem után készítettek velem egy interjút és akkor is szóltam gyökereimről.

 Óvodáskorú kislány volt a kitelepítés idején. Okozott ez önnek lelki traumát?

 –Csak arra emlékszem, hogy miután átvezettek bennünket a határon, sokáig vagonokban éltünk. A legfontosabb holmikat vihettük csak át. Olyan nagy szeretetet kaptunk akkor a szüleinktől, hogy szinte meg sem éreztük azt, hogy megváltozott az otthonunk. A mi otthonunk ott volt, ahol a szüleink. 17 éves voltam, amikor elveszítettem apukámat, s azóta semmit sem tudok az apai ágról.

 Arról, hogy élnek-e még rokonai a Felvidéken?

 –Nem tudom, mert gyerekkoromban nem foglalkoztam ezzel. Édesapám testvérei kint maradtak Csehszlovákiában, de nem tudok arról, hogy hol élnek rokonaim. Egyik kinti újságban ezt elmondtam, de nem jött rá reakció.

 A családban lehetett arról beszélni, hogy honnan származnak?

 –Hogyne, ez nem volt nálunk tabutéma, ahogy a kitelepítés sem. Mi ezt nem szégyelltük. Szégyellje magát az, aki minket kitelepített!

 Úgy olvastam, hogy szülei remek amatőr muzsikusok voltak.

 –Édesapám hegedült, de csak családi összejöveteleken. Tehát nagyközönség előtt sosem lépett föl. Édesanyámnak pedig nagyon szép hangja volt. Vasárnap délutánonként felcsendült a házi muzsika, édesanyámtól hallottam először magyar nótát, a Tegnap sem ragyogott több csillag az égen kezdetűt. A másik kedves nótája az Asszony lesz a lányból. Otthonunkban pedig szinte mindig szólt a rádióból a magyar nóta. Bátyám is zenén nőtt fel, s később egy tánczenekar dobosa lett. Akkor is sokkal jobban megbecsülték a magyar nótát és az operettet. Gondoljon bele, hogy a Budapesti Operettszínházban milyen sok musical megy.

 Végre lesz egy színház Budapesten, aminek tiszta profilja lesz

 Úgy hiszik, az vonzza a nézőt.

 –Nem azt mondom, hogy nincs erre igény, de egy magyarországi színházban a magyar darabok legyenek többségben. Ezzel miért is lenne gond? Nem pártpolitikus vagyok, hanem énekesnő, aki egyszerűen nem érti azt, hogy miért háborodnak fel egyesek azon, hogy lesz egy színház, ahol magyar drámákat játszanak. Ez talán olyan nagy bűn? Végre lesz egy színház Budapesten, aminek tiszta profilja lesz: magyar szerzők darabjait mutatják be. A pesti színházakban szinte mindenhol zenés darab megy vagy valami polgárpukkasztó alkotás. A Nemzeti Színházban azelőtt mentek a világirodalom remekei is, de Katona, Madách és Vörösmarty műveit olyan tisztán, annyira hitelesen adták elő, ahogy azt egy igazi nemzeti teátrumtól elvárja a magyar ember. Örülnék, ha az Új Színház szellemi műhelye lehetne az igényes magyar előadóművészetnek. Örülök, hogy Nógrádi Tóth István, a Magyarnóta Szerzők és Énekesek Országos Egyesületének elnöke is támogatja ezt az elképzelést.

 Az egyik színházi portálon ezután beindultak a rosszmájúsággal kevert ostoba bejegyzések. Az egyik „IQ-bajnok” például Győzikét nótaénekesként tüntette föl.

 –Legalább meg tudnák különböztetni a műfajokat, ha már kritizálnak. Azon gúnyolódnak, hogy itt csak magyar nóta menne, pedig csak felvetődött a havi egyszeri matiné ötlete. Ezek a bírálók jól tudják, mekkora a közönsége a magyar nótának, és félnek, mi lesz akkor, ha ők ott maradnak a magyar prózai előadásokon is. Megjegyzem, hogy Ábrahám Dezső nagyon sok színházban rendezett magyarnóta estet, mindegyik teltházas volt. Megtelt még az Erkel Színház is! Sőt, a Kongresszusi Központban egy nap két előadást is tartottak, s minden jegy elkelt. Ábrahám Dezső meg is alapította a Jákó Vera Magyar Nóta Színházat és a Pesti Vigadóban színvonalas produkciókat hoztak létre. Nem amatőröket léptettek föl, hanem profi énekeseket.

 Jó-jó, de abban sincs igazuk a magyar nóta támadóinak, hogy a fiatalokat nem fogja meg ez a műfaj?

 –Mert nem ismerik a fiatalok a nóták világát, s ha mégis, akkor nem mernek kérkedni vele. Egyszer elhívtak egy újpesti presszóba énekelni; nótadélutánt tartani. Beléptem, s láttam a sok fiatalt. Felvetődött bennem, hogy mit is énekeljek nekik. Előbb csárdásokat adtam elő, és bizony bátortalanul, de elkezdték velem énekelni a dalokat. Ezután még ők kértek meg engem arra, hogy énekeljek nekik lírai számokat. A fiatalságot meg lehet fogni, csak éppen fórumot kell teremteni hozzá. Hála Istennek, remek fiatal magyarnóta-énekesekről tudunk, így Budai Beatrixről, aki társaival együtt példát mutat, hogy igenis érdemes ezt a műfajt ápolni.

 Országos magasugró bajnok lettem

 Ahhoz, hogy valaki a színpadon jól teljesítsen, remek állóképesség szükséges. Igaz, hogy fiatalon sportoló szeretetett volna lenni?

 –Az is voltam. Azért jártam gimnáziumban, mert azt követően színésznő –kislányként szerepeltem a János vitézben is –, vagy tornatanár szerettem volna lenni. Eléggé izgága gyerek voltam, még az sem tudott lekötni, hogy a zeneiskolában az ének és a zongora mellett hegedülni is tanultam. Ezért édesapám úgy döntött, hogy járjak tornászni. Az Ikarus Sporttelepre vitt ki tanárnőm atletizálni, majd kiderült, hogy jó magasugró vagyok. Annyira, hogy serdülő korcsoportban országos magasugró bajnok lettem. Sosem felejtem el, amikor a Népstadionban fölálltam a legmagasabb dobogóra. Édesapám halála után viszont el kellett mennem dolgozni, de mégis folytattam a tornát és az éneket. Röplabdáztam, sőt a Nehézipari Minisztérium bajnokcsapatában játszottam. Mindez jó edzést jelentett, mert bizonyára elsőre furának tűnik, az éneklés is fizikai munka. Mondják, a tartásomon is látszik, hogy sportoltam.

 Operaénekes szeretett volna lenni. Szoprán hangfajban?

 –Drámai koloratúr.

 Aidától a magyar nótáig

 Mondjuk Traviata?  

–Mondjuk… Pál Tamás karmester meghallgatott, le akart szerződtetni Szegedre, de sajnos azonban a férjemet autóbaleset érte és meghalt. Ezért aztán nem mentem le az újabb meghallgatásra. Ez egy időre kizökkentett az éneklésből. Budapesten működött a KPVDSZ operastúdió, Baranyi Ferenc költő volt a narrátor, később ide jártam, és gyönyörű opera-keresztmetszeteket csináltunk. Itt kiélhettem operaénekesi vágyaimat. Trubadúr, Végzet hatalma, Aida - ezek az operák mentek nálunk. Felejthetetlen volt számomra az a Trubadúr, amiben Karizs Béla és Mészöly Katalin voltak a partnereim. Operetteket is játszottunk, így a Csárdáskirálynőt és a Cigánybárót is. Egyik kedvenc szerepem volt Szaffi.

 Hogy lett az Aidából magyar nóta?

 –Egy fiú, aki az operastúdióba járt, megkérdezte tőlem, lenne-e kedvem magyar nótát énekelni. Ma lehet, hogy megsértődne egy operaénekesnő, ha egy Aida után magyar nótára kérnék föl. Én viszont máris igent mondtam, bár nem ismertem akkor még olyan sok nótát. Az első ilyen jellegű előadásom 1981-ben a Gutenberg Művelődési Házban volt. A nagy siker bíztatott. Így egyre gyakrabban mentem el magyar nótát énekelni. Mi kell a művésznek? A taps, a közönség szeretete. A művész abból él, már-már csak abból. Több mint 10 éve vagyok a Citadella Étterem énekese, nagyon szeretem a közönséget, szívesen járok vidéki turnékra. De jártam már németországi, angliai és más magyar közösségekben is.

 Egy fotón Szeleczky Zita művésznőnek ad át egy szál virágot. Szeleczky Zita is szépen énekelt magyar nótát. Legyen kedves arról beszélni, milyennek ismerte meg őt?

 –Gaál Gabriella szervezett Szeleczky Zita hazatérése alkalmából a Pataky Művelődési Központba egy köszöntő gálaestet. A művésznő kedvenc virága a sárga rózsa volt, és én az ehhez kapcsolódó dalt énekeltem el. Az ünnepelt nagyon boldog volt, szinte végigkönnyezte az egész műsort, aminek a végén ő is énekelt. Azután egy zenés hajókiránduláson volt szerencsém részt venni vele. Egy közvetlen, aranyos, nyíltszívű asszony volt, akiből sugárzott a művészet, de nem játszotta meg sosem a primadonnát. Hálás vagyok Istennek, hogy pályám során oly sok igazi művésszel, tehetséggel, egyéniséggel találkozhattam. Bízom benne, hogy a magyar nóta élni fog, hiszen élteti a közönség, és azok az előadók, akik szinte missziós feladatként éltetik a műfajt.

Medveczky Attila