vissza a főoldalra

 2011.12.23. 

Karácsonyi megkísértésünk

Ez a kicsi gyermek, aki most édesanyja tejét issza, a mindeneket tápláló, teremtő Isten, hogy ez, aki most pólyákba van kötözve, a mindenség erőit tartja össze, hogy ez a kicsi újszülött, aki belépett az időbe, az Örökkévaló, aki jászolban fekszik, a mindenen túl levő Végtelen, aki most sír a hideg miatt, ő vigasztal meg mindeneket, hogy ez a csöppnyi ember: végtelen fönségű Isten.

Ez a megfontolás a karácsony lényege, és mindaz az elhatározás, ami ebből következik.

Egy ilyen ünnep, mint ez az utolsó adventi vasárnap, amelynek délutánján már közeleg a szenteste, mely a szent Éjszakába torkollik és hétfőn karácsony ragyogására ébredünk valljuk be igénybe vesz bennünket. Főleg akkor, ha a szentmisékben felhangzó szentírási részleteken elmélkedünk: vagyis életünket szembesítjük a felfoghatatlan misztériummal: az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék.

 A misztérium hosszas és minket alakító szemlélésétől ösztönösen (és öntudatlanul) menekülünk egyéb teendőkbe, becsapva magunkat, hogy nincs időnk arra, aki az örökkévalóságból belépett a mi időnkbe, hogy velünk legyen (Emmánuel lesz az ő neve, ami azt jelenti: Velünk az Isten).

 Ez a karácsonyi kísértés, mert arról van szó: ne arra figyeljünk, aki érettünk emberré lett, hanem valami másra. Egyébként ez minden bűn közös gyökere: elfordítjuk arcunkat Istentől.

 A kísértés (Isten ne adja, a bukás), mint mindig, három szinten kerülget bennünket.

 A testi szinten: a takarításban, a bevásárlásban, a betlehemi jászol felállításában és a pásztorjáték betanításában stb. Fárasszuk ki magunkat úgy, hogy egy épkézláb gondolatunk se legyen, és az evangéliumokon való elmélkedésre ne maradjon időnk. Van ennek durvább formája is, amely inkább a hitetlen világot sújtja: evés-ivás és tobzódás, vagyis karácsonyi szilveszterezés és farsangolás, ahogy minden ünnep lassan nem egyéb, mint szilveszterezés és farsangolás.

 Szakítanunk kell időt Jézusra. Elmélkedésre az evangéliumokról. Ez a szakítani ige erőszakosságot fejez ki. Erről van szó. Az ószövetségi ember így kiáltott: Bárcsak szétszakítanád az egeket! És Isten szétszakította értünk az egeket, és leszállt.

 A második kísértés pszichológiai. Karácsonyi érzelmek kellenek szinte minden áron, még karácsony igazsága nélkül is. Talmi csillogás, akármilyen zenével, mert karácsony a szeretet ünnepe. Nem igaz! Nyisd ki a misekönyvet! Nézzed húsz évszázad összes karácsonyának liturgiáját, hol találod címként: a szeretet ünnepe. Ehelyett: Urunk születése, a mi Urunk Jézus Krisztus test szerinti születése. Jól esne neked, ha a születésnapodra összegyűlt rokonság a szeretetet úgy általában ünnepelné, és senki észre se venne téged? Az ilyen ünneplés melyik szeretet ünnepe lenne? Az összegyűltek önszeretetéé, mely alapvetően egyetlen nagy szeretetlenség a megszületett iránt. Persze a karácsonyi kísértések és elbukások alapvetően egész évi kísértések és elbukások szimbólumai. Van olyan keresztény hívő, aki azt mondja: hagyjuk a dogmákat (igazságokat), olyan mindegy, hogy ki hogyan érti Jézus Krisztus ontológiai (létbeli) valóságát: csak a szeretet számít. Ez annak a Krisztusnak arcul köpése, és be nem fogadása, (övéi őt be nem fogadták), aki egyszer így szólt: Én vagyok az Igazság, meg azt is mondotta: Az igazság megszabadít (szabaddá tesz) titeket. Ha Jézus Krisztus nem valóságos Isten és valóságos ember: ha nem az, akiről a karácsonyi délelőtti ünnepi szentmisében énekelt János-prológus és a niceai-konstantinápolyi zsinat mondja, hogy Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett és nélküle semmi sem lett, mai lett. Benne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága és (ez) az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék. Mi láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsőség, ha Jézus Krisztus nem ez, akkor engem ő nem érdekel. Sőt! Mivé tette magát és mi lett annak a következménye: húsz évszázad alatt negyvenmillió keresztény vértanú? Így istenemberségében lett a szeretet kinyilatkoztatója, és a Szentlélek közlésével az igazi szeretet megadója és garantálója. Karácsony csak ebben az értelemben a szeretet ünnepe.

 Mindebből következik, hogy ez az ünnep (mivel egy igazság, egy tény, egy valóság) elsősorban az értelmünkhöz szól és az akaratunkhoz.  

A harmadik és legsúlyosabb kísértés, értelmi természetű, és abban áll, hogy ne gondoljunk bele értelmünk minden erejével ebbe az üdvözítő titokba.

 Karácsony első nagy ünneplői, például Nagy Szent Leó pápa figyelmeztet: fontold meg, ó keresztény lélek! Vagyis gondolj bele. Értelmed minden erejével ereszkedj bele a fönséges és édességes, félelmetes és szívet melengető ténybe, hogy ez a kicsi gyermek, aki most édesanyja tejét issza, a mindeneket tápláló, teremtő Isten, hogy ez, aki most pólyákba van kötözve, a mindenség erőit tartja össze, hogy ez a kicsi újszülött, aki belépett az időbe, az Örökkévaló, aki jászolban fekszik, a mindenen túl levő Végtelen, aki most sír a hideg miatt, ő vigasztal meg mindeneket, hogy ez a csöppnyi ember: végtelen fönségű Isten.

 Ez a megfontolás a karácsony lényege és mindaz az elhatározás, ami ebből következik. A szent liturgia, vagyis a karácsonyi szentmisék tényleges szövegei (a valódi bevonulási és áldozási énekek, amelyek, amelyek az Éneklő Egyház című könyvben vannak) és a szent zsolozsma himnuszai nem állnak meg a felületnél, hanem a misztériumok örvénylésébe vetnek bele. Az első vecsernye első himnusza mielőtt Krisztus földi születését ünnepelné, előbb azt ünnepli, amiből ez a földi születés forrásozhat: örök születését az Atyától, mielőtt a világ lett: ünnepli szent keresztjén kiontott vérét, melynek áldott hullámai megmostak bennünket és Isten gyermekévé tettek.

 Legyen időnk e nagy téli csöndességben órákon át szemlélni hittől megvilágosodott emberi értelmünkkel a meg nem határozható, de minket egyre jobban meghatározó titkot: Jézus Krisztust, aki valóságos Isten és valóságos ember: istenségében egylényegű az Atyával, emberségében egylényegű velünk.

 Csak ebben a velünk egylényegűvé vált Istenben lehet úgy megbízni, hogy haláltusánk verejtékezésében sem esünk kétségbe, hanem, mint Szent István, az első vértanú, nyitva látván az eget, felkiálthatunk bizalommal: Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet!

 Barsi Balázs OFM

(forrás: katolikus.hu)