|
 2011.02.04.
Magyar „emberfauna”
Németh László: Alsóvárosi
búcsú
Jó Péter
gimnazista útjának korai szakaszát írja le ebben a kivételes
regényben Németh László. A kritikus írja az Alsóvárosi búcsúról:
„Milyen tékozló
módon bánunk értékeinkkel. Miként lehet – merül fel –,
hogy ez a könyv korábban sem került be igazán az irodalmi és
olvasói köztudatba, s mára szinte az ismeretlenség homályából
kellett elővenni és új kiadásába fogni, megadni neki a fényre
jutás, vagy olvasói nekibuzdulás lehetőségét…”
Majd tovább
olvassuk a bevezető sorokat, melyek így szólnak:
„A regény címe
azt is kifejezi, amire készült… Láttam, hogy a magyarságnak
nem lesz többé módja jövőjét, ahogy terveztük, belülről,
maga törvényei szerint alakítani… ugyanakkor a magyar színek,
értékek enciklopédiájának szántam, Noé bárkájának,
melyet a német özönvíz idejére ácsoltam.”
Ezt a regényt élő
magyar lexikonnak is nevezik. Magyarázatul csak annyit, hogy a
150 éves török uralom Magyarországon minden tárgyi emléket
elpusztított. Jószerivel alig maradt valami. De a nemzeti emlékezet
mindent megőriz. Például itt vannak a dűlőutak. Tudjuk,
honnan erednek az évszázados, vagy évezredes nevek? Egykori
hadiállásokat jeleznek. Ahogy egy környéken felsorakoztak a 7
vezér katonái, ki-ki törzse szerint. És ahol felsorakoztak,
azok az utak máig őrzik emlékeiket. Vagy itt van a legcsodálatosabb
példa: a magyar műfordítás néhány remeke. Micsoda kincsestár!
A magyar múltat mutatja. Itt vannak vallási és civil szokásaink.
Ezek is a múltból erednek. A mélyen süppedő sírokból szólnak
az ősök, és átörökítették gyerekeinkre gesztusaikat,
mozdulataikat, hangjukat, de még a tekintetüket is. Mérhetetlen
kincsestár ez, s ezt a kincsestárat idézi meg Németh László
az Alsóvárosi búcsúban.
Jó Péter a
református gyerek, Dunántúlról kerül a történetünk helyszínére,
Vácra, amit kicsit elfordítva jegyez az író.
„Most még a
gimnáziumi években vagyunk, az Alsóvárosi búcsú négy
fejezetben örökíti meg a kamaszkortól a felnőtt kor küszöbéig
ért ifjú ember hétköznapjait. Az első, egyben leghosszabb
fejezet, amelynek amúgy Alsóvárosi búcsú a címe, valójában
a kisvárosba került diák próbatételeinek rajza. Oldódik az
idegenkedés az új és katolikus közegben, sikeres a beilleszkedés,
s az „osztályugrás”, fölfigyelnek képességei-re. A következő
rész, a Mária búcsúi már másfajta próbatételek elé állítja
a fiút és a kisváros lakóit is, eltelt egy év: vége a békeidőnek,
az első világháború betolakodott a hétköznapokba. A férfiak
egy része a fronton, van, aki fogságba kerül, mint Jó Péter
nagybátyja is –, a nők közül sokan ápolónőnek állnak.
Bizonytalanná vált sok minden, érzékeli a fiú, s megsejt
valamit a férfi nélküli világ női drámáiból. Kapaszkodás
számára a kultúra, fokozódó érdeklődéssel veti rá magát
a könyvekre, s keres hiteles személyeket Jób Arzén, a nagy tudású
paptanár lesz a példa, hogy aztán a szenzibilis ifjú lélek
csalódjon benne…”
Szívet remegtető
a történet, amikor a református kisdiák találkozik a váci nép
Mária-szobrával. A tanító mesélt a gyerekeknek. Azt mesélte:
„A mohamedánok
egy csillagkövet imádnak, a hinduk valami elefántfogra fogták
rá, hogy a vallásalapítójuk szájából való, s azt imádják,
az afrikaiak egy dugóhúzót találtak, s azt tették meg istenül,
mert olyan szép kacskaringós. Ép ésszel ezen csak nevetni
lehet. akármelyik református polgárnak külön is lenne annyi
értelme, ha nem is tanítják, hogy ezeket a bálványokat
megvessék. Azon, amit a koronás Máriánál hallott, mégsem
tudott nevetni. Talán hacsak magát a szobrot teszik oda, a
kisvajti úrasztalra, s a kövér, nagytiszteletű úr azt mondja:
„nézzétek, keresztyén gyülekezet, a katolikus bálványozók
ezt a kormos faszobrot imádják.” Ebben a sötét virágszénás
kápolnában azonban nemcsak a „bálvány” volt ott, hanem az
imádat is, s az a néhány pillanat, amit Péter ebben az áldozatát,
nyomorúságát, vágyait a Szűz alá tartó tömegben töltött,
inkább lúdbőrrel és könnyel futotta el, mint nevethetnékkel.
Ahogy a kehes öregek odarogytak, az olvasó nénik odarebegtek, a
pólyavivő asszony odafurakodott, abban volt valami forróság, tőle
sem idegen. A sári temetéseken érzett ilyet, amikor a
tiszteletes úr sorra szólította búcsúztatójában a
rokonasszonyokat, s azok a szólításra felzokogva egy-egy lépést
tettek a Szent Mihály lova felé, némelyik csak kezét nyújtotta
ki, mint itt is, a pólyást felmutató, a másik meg meg is szólította
a lezárt koporsót, amelynek hajósa akkor már semmivel sem volt
hallóbb és látóbb, mint a koronás faszobor.”
De még a babonák
is megnemesednek az idők folyamán. A népi hitvilág jelenségei
szinte szentséget vesznek magukra. Csak a legfrissebb példa. A Mátrában
nem messze Pásztótól még Mátraszentimre előtt van egy erdei
tisztás, Fallóskút a neve. Itt a kommunizmus bejövetele után
látomása volt egy környékbeli asszonynak, Klárának. A látomásban
Klára megszólíttatott Mária által, aki egy nagy fűrésszel vágta
le a vörös sátánt jelképező kígyó fejét, s Mária azt
mondta Klárának, gyere Klára, segíts. Klára segített a látomása
szerint, és azon a helyen egy forrás buzogott fel. A korabeli
rendőrség nyilván 1945 után széttapostatta lovasrendőrökkel
a búcsújáró helyet, az öregasszonyokat és a gyógyulni vágyókat
elüldözték onnan. Igen ám, de a forrás szorgalmasan buzogott,
és saját szememmel láttam, fülemmel hallottam, hogy a remete
lakától – Paskálnak nevezik a remetét, amúgy civil ember,
aki vigyázza a forrást és az azóta épült kápolnát –, szóval
ott a környezetében az öregasszonyok mentek a forrásvízért.
Kis műanyag flakonokba felfogták a vizet, és kicsiny, kiszáradt
markukba engedtek egy keveset a forrásból, és megtörölték a
szemüket, és így sóhajtoztak az égre nézve: jaj, köszönöm
Máriácskám, már látok. Ez a hitvilág; és láttak az öregek,
pedig mai keletű a történet. Na de mit ír Németh László az
Alsóvárosi búcsúban?
Németh László,
a református:
„- Nézd ezt a
forrásocskát, mutatott a domb aljából elődöcögő kis vízérre,
mely fölé akkor is hajolt épp egy-két nénike. Az emberek azt
hiszik, hogy szembajra jó. A gennyes szemkendőt meg ruhát oda
akasztják a szomszédos fűz gallyaira, láthatod, hogy fel van
most is mind pántlikázva. A lógó ágú betegforma fűzfa
minden bajt fölvesz, még a kendőre kötözött szembetegséget
is. ilyesmit Sáriban is hallhattál különben. Édesanyám pedig
milyen vallásos volt, krajcárt nyomott a kelésre, s elhajította,
mert a krajcárral a betegséget is elveti. No hát az ilyenektől
akarták a mi református őseink a hitet megvédeni a bálványozás
hánytorgatásával. Gondolhatod, hogy rátapadtak az ilyen fűzfababonák
a templom szobraira, a szentek minden csontjára, ízére, fogára.
Érthető, hogy Kálvinék határvonalat akartak vonni az igaz hit
meg az ilyen babonák közt: szétmasinázni; mint a szemet a
szalmától. Csakhogy ez nem megy, a múlt él, az ősök félelmei
és vágyai ott szoronganak reformátusban, katolikusban, ahhoz
egy sokkal nagyobb nagytakarítás kellene, mint a reformátoroké.”
Persze volt
nagytakarítás, nagyobb, mint a német veszedelem, irtott is
mindent, ami Istenre mutatott. Ez volt a bolsevizmus, de erről
most Németh László nem ír az Alsóvárosi búcsúban, mert az
még akkor elkerülte Magyarországot.
A kis Jó Péter,
a gimnazista a szemérmes de a mindent tudni akaró itt Vácon, a
nagybátyjánál és annak feleségénél és fiánál élt. Egy
szobában aludt Zoli, az unokaöccse, nagybátyja, aki egy kitűnő
gondolkodó volt, és bíró, meg neki a felesége, Ottika néni,
aki egy kicsit hasonlít Németh László több női hősére. Szóval
Ottikával már találkozhattunk így, úgy. De vegyünk egy idézetet.
A nő slafrokban járt.
„A kétértelmű
slafrok azonban, mely émelyítő szagában valami szédületes félét
is tartogatott, nem engedtette, hogy a kosztos fiú az éjszakai
viták hatása alatt egyszerű férfi felháborodással meneküljön
tőle, a reggelt és munkát jelentő víz felé. Péter néha (s
nem egyszer épp a legcsúnyább viták éjszakáin) édes,
elfojtott nevetgélőzésre ébredt. Két bársonyosan elváltozott
átlangyosodott hang bújt ott egymáshoz, a bukdozást, a hárítást,
kuncogást egymásba keverve, úgy hogy Péter megrettent, fülének
külön munkájába került a két hangot egymástól lefejteni,
és a suttogóbb és rekedtesebbhez Imre bácsit, a harciasabbhoz
és kurrogóbbhoz Ottika nénit hozzáképzelni. Az ilyen felrianások
Péter számára még gyötrőbbek voltak, mint a kilesett viták.
A dühös összetűzések után ez a csodálatos átalakulás arra
vallott, hogy két élet legféltettebb kamrájába jutott. Ha
megtudnák, hogy fönt van, soha, soha nem bocsátanák meg, különösen
Imre bátya. Valamiből úgy érezte, hogy főként Imre bátya
az, akit ebben a súgás-búgásban nem szabad meglesni.”
Na egy másik
fejezetrész. Itt már a tanár beszél. Megismerünk sokféle
embert, többek között Schlégert, Boros tanár urat, a kitűnő
embert, a vendéglős családját és két lányát, Margitkát és
Tusit. De térjünk most az iskolára.
„Amikor Mucius
Scaevola hőstettét fordították, az öreg megállt az olvasmány
végén, mintha csak a pörkölt karcsonkját nézegette volna, s
megrázta a fejét. – Szép tett, meg se tudjátok érteni,
milyen szép. Róma ezért hódította meg a világot. Csak mit
nem hódított meg, kitől hallom? Találgatták, hogy Schythiát,
Kínát, Zolti még Antarktiszt is elmondta. Nem azt fiam, hanem a
mennyországot, emelte fel komoly kis ujját Boros. Hősei voltak,
de szentjei nem, ezért kellett elmúlnia, és ezért nem múlik
el a keresztény világ. Mert a szent, fiúk, még a hősnél is több.
Mindig a mi koronás Máriánkat hozom fel például. Tudjátok,
hogy egy szegény, lábára béna asztalosmester barkácsolta s
festette ki magának, még Mária Terézia királynő idejében.
Ha már nem tudott a templom szobrai alá eljárni, legalább a
lakásban legyen vele a boldogságos Szűz, s az édes Jézus képe.
S mi történik? Álmában megszólítja őt a szobor, s küldi,
vigye ki őt az alsóvárosi dombokra, s állítson kápolnát
neki a forrás fölött. A béna ember sír, hogy vigyen ő végbe
ekkora parancsot. De a Szűz csak mosolyog, s ő felébred. Nem
eszik, csak sóhajt, s imádkozik. Egyszerre csodálatos erőt érez
a lábában, kinyújtja (itt Boros tanár úr is kinyújtotta a
magáét a katedra mögül): nem téved, a halott ágba visszatért
az élet. A családja hamar szétvitte a gyógyulás hírét, s az
igénytelen szobrot egész tömeg szegény ember kísérte ki az
alsóvárosi forráshoz. A kápolna is megépül, a gyógyulást
keresők keze munkájából. Az egyháznak mi marad? Hivatalosan
is búcsúhellyé teszik, amit a szegény ember áhítata úgyis
azzá tett már.”
S ezek a nagy
titkok Németh László regényében, melyet különös empátiával
írt meg. Nem is csodálkozom azon, hogy az Alsóvárosi búcsút
nemigen kedvelték a létező
szocializmus idejében.
Azon meg végképp nem csodálkozom, hogy Németh László gyónási
jelenetét, amit Jó Péter meglesett a templomban, szinte szerették
volna elfelejteni.
„Az egyik pillérre
egy fészekforma szószék volt ragadva. Ilyenben állt most Jób
Arzén, a híres piarista tanár és szerzetes, és prédikált. A
gyerek, Péter a vele együtt templomba lépő szatyros anyókát
kereste. „Ott térdepelt a sarokban egy barna fülke előtt; a
feje benn a fülke lukjában, a szatyor mellette a kövön. Csak
amikor fölállt, s a helyére egy köhögős, olvasós
parasztember térdelt oda: akkor jött rá, hogy gyónt. Ez hát a
gyónás; benn még a sűrűbb homályban a fül, idekinn a lélek.
De hát csakugyan le lehet így rakni az ember lelke terhét? Az a
szatyros anyóka úgy kászál ki, mint ha egy másik szatyrot a
hallgatózó papnál hagyott volna? Ő is letérdepelhetne, kibeszélhetne
mindent; az árulkodást, Ottika néniék kihallgatott vitáit, a
slafrok iszonyát, a senki szigetét, a rongyot, igen még a
rongyot is. nem: ez lehetetlen. Van, amiről nem lehet beszélni,
van, amiről az apja sem beszélt soha soha. Ha beszélt volna,
most nem lehetne olyan rideg, kemény, állhatatos, csodálatos,
amilyen. Vannak emberek, akik visszaböffentik a lelkük, mint a kérődző
a gyomrát, s vannak, akik nem gyónnak, mert hiába is gyónnának,
a fölösleges megalázás után úgyis tovább kellene pörgetniük,
amit odáig görgettek. Ő ilyen nem gyónófajta.”
Na ez hamisítatlan
Németh László-i református gondolatsor, de szép.
Amikor Németh Lászlót
üldözték, amikor Németh Lászlónak nem jelenhettek meg sem
esszéi, sem regényei, amikor Németh László nem volt betiltva,
de Németh László be volt tiltva, akkor ült fel Németh László
a gályapadra, a műfordítás gályapadjára, és oroszból is
fordított, de hogyan. Sokszor az embernek az volt az érzése,
hogy a Németh László fordította művek jobbak, mint az
eredetiek. Igen ám, mert Németh Lászlóban volt teremtő erő.
Na a gyerekeknek az iskolában a piarista paptanárral, Jób Arzénnal
mondatja el a műfordítás misztériumát, rejtelmét. Szent
Ambrus himnuszt írt a
reggelhez. Ezt kellett lefordítani magyarra. A tanár úr hozzákezdett
a magyarázathoz.
„Tudjátok, hogy
az egyháznak sok szép latin éneke van, több mint ezer éven át
a mai más vallásúak ősei is ezeket énekelték: azért őnekik
sem kell húzódozniuk tőle, mi katolikusok pedig igazán édesanyánk,
a Máter ecclesia hívó szavának tekinthetjük. Minden himnuszíró
között Szent Ambrus volt a legelső. S itt hangulatos kép következik
a milánói gyülekezet, amely a császári udvarral dacolva a székesegyházba
veszi be magát. A templomfogság alatt püspöke himnuszaival
tartja ébren a lelket. – nem csak a reggelhez szól ez az ének,
hanem a kereszténység reggeléről is a kakas nemcsak a szövegében
szerepel, hanem maga is kakas is az éber hitnek. De lássuk a szöveget.
Péter is éppen erre volt kíváncsi. A másvallásúak emlegetésével
mint ha őhozzá fordult volna Jób, de miképp? Engesztelve, nem
bántani akarlak énekeinkkel? Fenyegetőn: ha szerzetesi iskolába
iratkoztál, tisztelni tartozol az énekeinket, mert akárhogy is,
Szent Ambrus viselkedése szép volt. A szöveg azonban bizonyosan
nehéz lesz. Majora canamus, ez az ő mániája, mint Imre bátyjának
a gyepűk, vagy Boros Ádámnak a Habsburg-ház. De föl is sül
vele, egész biztosan fölsül, semmire sem megy a kongregációsaival.
Szegény újonc még nem tudja, hogy itt minora canamus is egész
életen át minora canamus, mint Imre bátyja vadorzók aktáit.
Ha különben érdemes volna rá, ezért az egyért sajnálni tudná:
hogy le lesz forrázva mindjárt. Aeterne rerum conditor, noctem
diemque regis Et temporum das tempora Ut alleves fastidium –
olvassa s föl is írja.”
A pontos, hibátlan
fordítást az osztályban egyedül a református Jó Péter
tudja, Jób Arzén nagy örömére.
„A nappal hírnöke
harsog már, a mély éjben éberen, utasok éjjeli fénye az éjt
az éjtől elválasztó.”
És kitört az első
világháború, és a férfiak a frontra mentek, elestek vagy
hadifogságba mentek. Az asszonyok ápolónőnek álltak, és húzták
az igát meg az ekét. A gyerekek meg a felbolydult iskolában
tanulták a tanulnivalót. És Péter is tanult és megismerkedett
korának különös eszméivel, a Galilei-kör által hirdetett
furcsaságokkal, megtanulta Freud nevét, Ady Endre verseit
olvasta, és eltávolodott a nagy tudású katolikus paptanártól,
a piaristák reménységétől, Jób Arzéntól. Különös furcsa
fejezettel ér véget Németh László életből vett könyve, a
gyerekkel végigkíséri – mármint Jób Jó Péterrel – a szüzességbe
kalodázott ifjú kamaszok életét. A gyerek sok kínlódás,
belső szorongás, vágyakozás és elutasítás között élt, mígnem
házuk kis cselédlányával minden ellenkezés és ellenállás nélkül
megismerte az élet nagy élményét. És ez az élmény Németh László
leírásában szép volt. Igazi Németh László-i történet.
A háború véget
ért. Vác városában megalakult a nemzeti tanács, és ki lett
az első ember? No természetesen Schlager.
(Németh László: Alsóvárosi búcsú, Kráter Kiadó, Pomáz,
2010.)
Győri Béla
|
