vissza a főoldalra

 2011.02.11. 

Egy legendás karakterszínész

Szilágyi István színművész 1937-ben született Gyomán. 1961-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, még abban az évben az egri Gárdonyi Géza Színházhoz szerződött. 1968-tól 1973-ig az Irodalmi Színpad, 1973 és 1975 között a Vidám Színpad tagja volt. 1975-ben a Pécsi Nemzeti Színházban, 1976-78-ig a Vígszínházban játszott. A Mafilm társulatához 1979-ben került. Főleg karakterszerepeket alakít. Az 1959-ben készült Gyalog a mennyországba című filmben állt először kamera elé. Országosan ismertté Lópici Gáspár figurájának megformálása tette a Keménykalap és krumpliorr című tévéfilmsorozatban. 1995 óta a Győri Nemzeti Színház tagja.

Fontosabb színházi szerepei: Krehl csendőralezredes (Molnár Ferenc: Olympia), Főinkvizítor (Schiller: Don Carlos), Tiborc (Katona: Bánk bán), Mitch (Williams: A vágy villamosa), Nicomaco (Machiavelli: Clízia, szépleány), Bubnov (Gorgkij: Éjjeli menedékhely), Dr. Zirrzurr, Zordonbordon (Lázár Ervin: Gyere haza Mikkamakka!), Nagyapó (Giulio Scarnacci - Renzo Tarabusi: Kaviár és lencse), Fráter (Machiavelli: Mandragóra), Mr. Winemiller (Williams: Nyár és füst), Lőrinc barát (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Tyelegin (Csehov: Ványa bácsi), Selsdon (Michael Frayn: Függöny fel!), Bűvész (Bulkakov: Moliere, avagy álszentek összeesküvése), Erdész (Dobozi-Korognai: A tizedes meg a többiek), Öreg úr (Ionesco: Rinocérosz).

Több mint 80 játékfilmben szerepelt, így a Fapados szerelemben, a Kakuk Marciban, a Szép magyar komédiában, a Kísértet Lublónban, a 80 huszárban, a Holnap lesz fácánban, az Égig érő fűben, az István, a királyban, az Új földesúrban. Több mint 40 tévéfilmben (Tenkes kapitánya, A fekete város, Rózsa Sándor, Rab ember fiai, Indul a bakterház, A névtelen vár, Julianus barát, A falu jegyzője, A Sipsirica) –köztük sorozatokban is – láthattuk felejthetetlen alakítását.

Díjai, elismerései: Aase-díj (2002), Gobbi Hilda-díj (2003), A 40. Magyar Filmszemle Életműdíja (2009), Gyomaendrőd díszpolgára (2009).

 –A Győri Nemzeti Színházban februárban bemutatásra kerülő Hamletben játssza az Első sírásót.

 – Valóban egy humoros, népies, bölcselő alakról van szó. Az öngyilkosoknak régebben nem lehetett sírja keresztény temetőkben. Ezt itt az Első sírásó úgy oldja föl: „ha a víz jön őhozzá, s úgy nyeli el, akkor nem maga fojtotta belé magát”. „Ki az, aki tartósabb munkát csinál, mint akár a kőmíves, akár az ács, vagy a hajóépítő?”- hangzik a kérdés, amire a felelet, hogy a sírásó. Viszont, ha ez így van, akkor Yorick –akit a darab ideje szerint 23 éve hantoltunk el – koponyája nem került volna a felszínre.

 –Játszott már a Hamletben?

 –Most játszom először ebben a darabban. Még a főiskolán Pártos Géza, osztályfőnököm mondta, hogy engem három szerep „talál meg” a jövőben: a Tiborc, a Lőrinc barát és az Első sírásó. A Tiborccal kapcsolatban van egy kellemetlen élményem. Ritkán szokott a színpadon „rövid zárlatom” lenni, mikor elfelejtem a szöveget. De a pesti Játékszínben, a Bánk bán alatt ez történt. Odalépek a súgóhoz, de nem segített. Aztán hirtelen egy sor kihagyással elkezdtem a „panaszomat” mondani Bánknak. Közben az is eszembe jutott, mit hagytam ki. Lőrinc barátot pedig már Győrben játszottam néhány évvel ezelőtt.

 –Mit gondol, mennyire örökérvényűek Shakespeare mondatai?

 –Ahogyan a nagy klasszikus görög szerzőknél, ha mindezt lélektanilag vizsgáljuk. Ma nincsenek királyok, de őket behelyettesíthetjük a hatalmon lévőkkel. Mind Shakespeare, mind az ógörög tragédiaszerzők olyan alapigazságokat mondanak ki, melyek átnyúlnak a történelmi korokon.

 –A Hamletet majd a nagyszínpadon játsszák. Ma, amikor a zenés művek árasztják el a színházakat, mennyire van igény a veretes klasszikus prózára?

 –Klasszikus prózai művet nagyon ritkán adunk elő bérletszünetes előadásként. Tehát bérletes darabok ezek. A vígjátékok jobban vonzzák a publikumot. Ilyen pl. A tizedes meg a többiek, ami mindig telt házzal megy.  

–Ha néhány mondattal kéne jellemezni a győri színházat, hogyan tenné?  

–Majdnem mindenki igényét ki szeretnénk elégíteni. Nekem személy szerint semmilyen problémám nincs a színházzal, bár volt itt olyan igazgatóváltás, amiről a sajtó is cikkezett, mely felbolygatta a társulatot. Emlékezhetnek rá, hogy Korcsmáros György leváltása milyen reakciókat váltott ki. Amikor egyértelművé vált, hogy őt biztosan leváltják, azt mondta, hogy úgy végezzük a munkánkat, ahogy eddig.

 –A Békés megyei Gyomáról vezetett az útja több állomáson át Győrbe. Milyen indíttatásra határozta el azt, hogy színész lesz?

 –Egy ismert szólással élve: meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Pár évvel idősebb gyerekek a Ludas Matyiból adtak elő részleteket az akkori kaszinóban, ami a mi utcánkban volt. Előadás után, hazafele haton-heten mentünk mi gyerekek, s hallgattam azok élménybeszámolóját, akik már voltak igazi színházban Békéscsabán vagy Szolnokon. S akkor kiderült számomra, hogy vannak, akiknek ez a munkájuk, a színészet, s ezt csinálják egész életükben. Ott azon nyomban elterveztem, hogy a színészek között a helyem. A színházhoz vezető utat kell megtalálnom.

 –Ami elég nehéz lehetett, hiszen az általános iskola után önt nem vették föl egyetlen egy középiskolába sem.

 –Először tanítóképzőbe, másodjára pedig gimnáziumba jelentkeztem Békéscsabára. Oda kétszer is írtam ajánlott levelet. Még választ sem kaptam sehonnan. Nem tudom ennek pontosan az okát. Az egyik az lehetett, hogy nagyapámat kuláknak minősítették, pedig jóval kevesebb vagyona volt, mint azoknak, akik 1945 után szedték meg magukat. A kommunista rendszer éllovasai gazdagabb voltak nálunk.

 –Valahol azt olvastam, hogy nagyapja is bíztatta, hogy ön színész legyen.

 – Annyiban bíztatott, hogy amikor a nagyszüleimnek elmeséltem, hogy színész szeretnék lenni, akkor nagyapám lelkesedett. „Jól gondolod, komédiás legyél!” Nagyanyámnak viszont nem tetszett az ötlet. Úgy gondolta, hogy ezek a színészek csepürágók, komolytalan emberek. Apám már nem élt akkor. Anyám csak annyit jegyzett meg, hogy „kisfiam, amit elkezdesz, amellett tarts ki”.  

–Voltak olyan gyermekkori olvasmányai, ami a színészet felé terelték az útját?

 –Olvastam több könyvet is – így a Bánk bánt és a Képzelt beteget - de nem ezek miatt akartam színész lenni, hanem a játék miatt. A vágy pedig szándékká alakult.

 –Amikor tizenéves korábban kitalálta, hogy színész szeretne lenni, akkor azt is meghatározta, milyen típusú szerepeket játszana?

 –Ez fel sem vetődött bennem. Nagyon érdekes, hogy még mielőtt a színészetet elterveztem volna, voltak olyan játékaink, ami a színjátszásra hasonlított. Magunk által kitalált jeleneteket játszottunk el az utcán, általában én voltam a tanító.

 –Ki volt az ötletgazda?

 –Én.

 –Majd alig telt el egy évtized, s ön írt egy színdarabot, Kutyakötelesség címmel.

 –Igen, ennek egyik példánya Molnár Gál Péternél van, de valahonnan előkerült egy másik is. Ezt a darabot még főiskolás koromban írtam.

 –A darab egy faluban játszódik. Ennyire meghatározó volt a származása, gyermekkora színhelye.

 –Természetesen, hiszen ezt a környezetet ismertem. A darabot odaadtam Ádám Ottónak, hogy véleményezze. Azt felelte, hogy próbálkozzak vidéki színházaknál. Azután egyre többször átolvastam a darabot, ami egy népszínmű volt, s úgy vettem észre, hogy ez a műfaj már túlhaladott.

 –Írt egy filmforgatókönyvet is.

 –Igen, aminek Tóvita a címe. Egy mesterséges tóról volt benne szó. Sajnos nem emlékszem már rá, hogy azt kinek a gondjaira bíztam – látja, nem vagyok egy jó interjúalany. A lényeg, hogy túl komplikáltnak tartották a film megvalósítását. Úgy vélték, elég drága egy mesterséges tó létrehozása.

 –Mi is késztette az írásra? Annyi minden gyűlt össze önben, hogy azokat „ki kellett írni magából”?

 –Feltehetőleg így volt. Az íráson belül olyan dolgokról beszéltem, ami foglalkoztatja az embereket.

 –Azt mondta magáról nem jó interjúalany, ez azt jelenti, hogy inkább írásban szereti magát kifejezni, mint szóban, s nem szeret annyira beszélgetni?

 –Egyrészt nem vagyok élő lexikon, így sok mindenre már nem emlékszem pontosan, másrészt nagy, „dagályos” mondatok sem hagyják el a számat. Szeretek beszélgetni, ha megtaláljuk a közös témát, és egymásra hangolódunk. Amikor egy darabra készülünk, mindaddig a rendezőre hagyatkozom, amíg elfogadható a koncepció.

 –S ha nem?

 –Akkor világosan elmondom a véleményem. Eddig kétszer volt rendezővel komolyabb vitám. Ilyenkor olyan vagyok, mint Dugovics Titusz, képes vagyok mással együtt „meghalni”. Az sem érdekel, ha negatív következményt von maga után.

 –Előfordul, hogy modernizálnak klasszikusokat, és ún. lilagőzös előadások születnek. Ilyenkor partnere a rendezőnek?

 –Ezek a lilagőzös előadások is elfogadhatók számomra, ha indokoltak, ha a rendező meg tudja magyarázni világosan a színésznek a koncepcióját, s nem öncélúan, divatmajmolásból alakítja ki elképzeléseit. Fontos, hogy az előadásban a színészek jól érezzék magukat.

 –Visszatérve életútjára: a fővárosba került ipari tanulónak. Emlékszik még, hogy melyik volt az a színdarab, amit Pesten először látott?

 –Füsi József Az aszódi diák című darabját láttam az akkori Petőfi Színházban. Jó előadás volt, Petrik József játszotta Petőfit és Kovács Károly volt a pedellus. Ez annyira megragadott, hogy megvettem a drámát egy könyvesboltban, majd egy fadobozban, papírdíszlettel elkészítettem Az aszódi diák színpadának makettjét.

 –Nehéz volt elszakadni Gyomától?

 –Nem, mert érdekelt a fővárosi élet, és a színház. Tudomást szereztem arról, hogy a Ganz tanműhelyéből ipari tanulókat toboroznak Gyomán. Így lettem géplakatos inas Pesten, s az Üllői úton lévő kollégiumban laktam. Két évvel fölöttem járt Dégi Pista, a későbbi híres színész. Ő kovácstanuló volt. A tanműhely kultúrtermében alakult egy színjátszó kör Eke László volt színész, a minisztérium és a főiskola összekötője vezetésével. Ekkor tudtam meg, hogy létezik egyáltalán Színművészeti Főiskola.

 –Tudta hasznosítani azt, amit az ipari iskolában tanult?

 –Ha kell, akkor igen. Nem feledtettem el az ott tanultakat. Tehát nem bántam meg azt a két évet.

 –Azt is hallottam öntől, hogy még színi tanulmányai előtt versenyszerűen lovagolt és zsoké is volt.

 –Ez így nem igaz. Miután elvégeztem Pesten az iskolát, az I. számú autójavítóba kerültem, mint karosszérialakatos, de másfél hónap után hazamentem Gyomára. Anyámnak alá kellett volna írnia azt, hogy ha velem valami baleset történik egy lóversenyen, akkor nem vállalják értem a felelősséget. Tehát a szülőé lett volna a felelősség. Így nem lettem zsoké, bár elég jól megtanultam lovagolni, mert négy hónapig dolgoztam egy versenyistállóban Gyoma és Dévaványa közt egy állami gazdaság területén. Ez kint volt a puszta közepén. Az udvaron keresztül vezetett a nagy pusztai út. Emlékszem: a főnöknek volt egy hatalmas fülű tacskója. Akkora fülei voltak, hogy rohanás közben többször rájuk is lépett.

 –Tehát elvégezte az ipari iskolát, majd jelentkezett a főiskolára. Közben gondolom le kellett érettségiznie.

 –Az 1956-os forradalom után néhány évfolyamnál eltekintettek a Színművészetin a felvételinél az érettségitől. Így aztán máris arccal a színház felé kezdtem a tanulmányaimat.

 –Hányadik próbálkozásra vették föl?

 –Negyedikre, de csak egyszer fölvételiztem. A kétéves ipari tanulói képzés után rögtön jelentkeztem is a főiskolára, de akkor még elutasítottak, mert fiatal voltam. A következő évben késve küldtem a kérvényt, utána való évben sokára kaptam az értesítést. Így nem tudtam felkészülni. Negyedszerre tudtam felvételit tenni. Simon Zsuzsa felvételiztető tanárom azt mondta, hogy ilyet még nem csináltak a főiskola történetében, de engem most se föl nem vesz, se el nem ejt. Megengedi, hogy még egyszer jöjjek első felvételit tenni. Azt javasolja, hogy én csak humoros versekkel készüljek, mert csak humoros szerepeket játszhatok. Erre azt mondtam: „sosem lehet tudni”.

 –Tehát visszajött, elmondta a humoros verseket, és fölvették.  

–Így van, s Pártos Géza lett az osztályfőnököm. Sztankay Istvánnal, Tímár Évával, Tóth Miklóssal jártam egy osztályba. Az utóbbi Tóth Máté Miklós néven lett író, s jelenleg Debrecenben él. Néhány darabját játszották is.

 –A diploma után miért pont Egerbe került?

 –Ezt nem tudom megmondani, nem az én választásom volt ez, hanem az egri színházhoz helyeztek. Kötelező volt vidéken kezdeni, ez alól csak Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula kapott fölmentést. Mert addigra már elkészült a Körhinta c. film, és akkor férje, Bodrogi Gyula már Pesten volt színész.

 –Az egri színház igazgatója látta magát a vizsgaelőadáson?

 –Lehetséges, hogy a vizsgaelőadáson ott volt a direktor, de szerződtetésem előtt nem hiszem, hogy találkoztunk volna.

 –Horváth Jenővel?

 –Ő a főrendező volt, míg Szőllősi Gyula volt az igazgató, aki előtte az akkori tanácsnál dolgozott, majd odahelyezték a színházhoz. A művészeti részhez ezért Horváth Jenő értett, aki jó rendező, remek színészpedagógus volt. A fiatalok mindjárt ő köré gyűltek. Akit ő tehetségtelennek tartott, azt nagyon megvetette. Ha látta, hogy egy produkció már nem lehet jobb, akkor ebbe beletörődött, s nem foglalkozott vele többet a próbákon.

 –1966-ban úgy döntött, hogy kimegy Párizsba. Ez sikerült is önnek, másfél évet töltött a francia fővárosban. Akkoriban nem lehetett könnyű kijutni Nyugatra.

 –Így visszanézve, nem is tudom, hogyan adhatták meg. Többször arra gondoltam, kimegyek nyaralni Párizsba. De ezt az ötletet gyorsan elvetettem. Aztán elhatároztam, kimegyek egy évre. Ezt elmondtam ez egri színházigazgatónak, aki közölte: „nincs ellene semmi kifogásom, csak játssza el az évadban a szerepeit.” A színház büféjében odajött hozzám egy úr, aki megkérdezte tőlem: „ön az, aki ki szeretne menni Párizsba?” Kiderült, hogy a színház belügyi összekötője volt az illető. Közöltem vele: nyelvet szeretnék tanulni, és más világot látni, mint nálunk van. Beadtam a kérvényt és fura mód azonnal engedélyt kaptam. Nem is hittem el, hogy valóban kiengedtek, csak mikor már magam mögött hagytam az országhatárt.  

–De kihez ment ki?

 –Egyszer, amikor Pesten jártam, összefutottam a Színművészeti előtt Pártos Géza volt osztályfőnökömmel. Nagyon megörültünk egymásnak, és beültünk egy presszóba beszélgetni. Rákérdezett, hogy a következő szezonban hol leszek. Mondom, Párizsban. Csodálkozott, és nagy merészségnek tartotta az elhatározást, de felajánlotta a segítségét. Nagyon jó ismerőse volt Szentpál Olga táncpedagógusnak és Rabinovszky Máriusz művészettörténésznek, akiknek a fia Rabinovszky Máté harmadéves rendezőhallgatóként az ’56-os forradalom után Párizsban kötött ki, miután diákbizottsági tevékenységéért azt tanácsolták neki, hogy jobban teszi, ha elmegy az országból, ha kedves az élete. Máté filmrendezést tanult Párizsban, és a francia tévénél volt vágó. Hozzá kaptam úgy ajánlólevelet, hogy Szentpál Olga néni írt Máténak, hogy segítsen nekem, ha muszáj, az első időszakban. Találkoztam is Mátéval, így ő lett az első időszakban a támaszom. Kint pedig az volt az első munkám, hogy Máténál könyvespolcokat gyártottam. Tehát ez is mutatja, hogy nem volt hiábavaló az, amit a Ganznál tanultam.

 –Kiutazása előtt tanult franciául?

 –Tanultam, s azt is hittem, hogy tudok. Csak, amikor kiérkeztem, akkor jöttem rá, hogy az nem elégséges. Ezért beiratkoztam az idegeneknek létesített nyelviskolába, az alliance francaise-be. Az első két hét alatt úgy éreztem magam, mintha egy álomban lebegnék Párizs utcái fölött.

 –Színházban, filmen szerepelt kint?

 –Rabinovszky Máté első produkciójában, ahol első asszisztensként dolgozott, egy zenés vígjátékban, kísérleti színes tévéadásban volt egy nyúlfarknyi szerepem. A produkciónak, így lefordítva Gombfoci volt a címe. Ha kint maradtam volna, akkor bizonyára több szerepem is lett volna.

 –Nem is gondolt arra, hogy kint marad?

 –Arra, hogy örökre kint maradjak, nem. Viszont felvetődött bennem, hogy még egy évig Párizsban éljek. Először egy évre kaptam engedélyt, majd kértem egy hosszabbítást, így lett belőle másfél éves kinttartózkodás. További hosszabbítást már nem kaptam, bizonyára azért, mert összevitatkoztam a konzullal. Azt mondtam neki, hogy régebben, amikor egy segéd fölszabadult, akkor el kellett mennie világot látni egy ajánlólevéllel. S most egy művészettel foglalkozó ember nem döntheti el azt, hogy mire is van szüksége.

 –A magyarországi színészkollegák nem csodálkoztak azon, hogy Szilágyi István fogja magát és kimegy Párizsba?

 –Azon is csodálkoztak, de jobban meglepődtek, mikor visszajöttem. Bolondnak tartottak. Erre azt feleltem: én kimentem és hazajöttem, de nem azért, mert ott nem volt jó. Megnéztem, megéltem Párizst, ahogy elterveztem.

 –A Tenkes kapitányát még a párizsi út előtt forgatták? Ebben Pityik őrmestert játszotta.

 –Igen, ha jól emlékszem, 1963-ban forgattuk. A forgatókönyvben nem volt neve a labanc katonának, később a könyvben lett Örsi István által ez a figura Pityik őrmester.

 –Beceneve: Szilágyi Pityi. Ezt a nevet még Sztankay aggasztotta önre.

 –Básti Lajos tanárom, egy órán, mikor én mentem először színpadra, megkérdezte tőlem: „Na, mit tudsz, Pityi?" Sztankay István sokat tett azért, hogy a Pityi örökre rám ragadjon, mert folyamatosan játszott a névvel: „Pityikepityikepityike…" – addig ismételgette, míg mindenki megjegyezte a főiskolán, majd a pályán. Ezt nem bántam meg, mert Szilágyi Istvánból több van, de Pityiből csak egy.

 –A tévéfilmek a színészt „beviszi” a néző lakásába. Ezután felismerték önt az utcán? Nem akarták bántani a negatív szerep miatt?

 –Felismertek az utcán, s nagyobb inzultus nem is ért. Egerben egy sarki házban laktam, s mikor jöttem ki a kapun, kavicsokat dobtak felém a gyerekek, s közben kiáltottak felém: őrmester! Tehát ők voltak a kurucok. Nem haragudtam rájuk, de odakiáltotta: „ha dobáltok, a következő részben nem játszom.”

 –Az igazi ismertséget a Kemény kalap és krumpliorr Lópici Gáspára hozta. A filmet Bácskai Lauró István rendezte.

 –Bácskai Lauró István remekül bánt úgy a gyerek-, mint a felnőtt színészekkel;játékosan dolgozott. A rendező félt attól, hogy a gyerekek a Lópici név hallatán másra asszociálnak majd, és meg akarta változtatni a nevet. Azt mondtam neki, ez annyira aranyos név, hogy benne kell maradnia.

 –Ebben a filmben a három-négy mondatos szerepeket is profi, felnőtt színészek játszották. Milyen volt gyerekekkel játszani?

 –Nagyon fegyelmezettek voltak a gyerekek, s mindig teljesítették az egy forgatási napra kiírt tervet. A szöveget is jól megtanulták. Ezek a filmek ma is nézhetők. Az Indul a bakterházban én voltam a piócás ember. Ezt a filmet sokan többször is megnézték. Egyszer egy fiatalember azt mondta: ha százszor nem látta, akkor egyszer sem.

 –Pedig a ’70-es, ’80-as években készültek. Mi a titok nyitja?

 –A jó színészek, a jó rendező és a jó forgatókönyv.

 –Nem bánja, hogy ma alig forgatnak tévéfilmeket?

 –Dehogynem!

 –Ezért vállalt egy nagyon rövid szerepet Goda Krisztina Csak sex és más semmi filmvígjátékában?

 –Ez Krisztina első filmje volt. S olyan két mondatom volt, amire emlékeznek a nézők. Érdemes volt elvállalnom. Nem vagyok olyan, aki nem becsüli meg a kis szerepeket. Amikor Schell Judit a ház előtt az utcán énekel, és a lakók kinéznek az ablakon, akkor egy mondatot mondok, hogy „nekem tetszik!” Ennyi volt, és ez után a kétszavas szerep után Goda Krisztina jelezte nekem, hogy fogunk még találkozni, és valóban, a harmadik filmjében, a Kaméleonban is játszottam, egy kórházban fekvő nagypapát. A Kaméleon egy remekül sikerült film.

 –Még fiatalon játszotta el a Don Carlos főinkvizítorát. Többször előfordult, hogy koránál idősebb figurát kellet eljátszania?

 –Egerben játszottam ezt a szerepet, és vénséges vénre maszkíroztak. Nagyon sokszor előfordult, hogy öregeket kellett eljátszanom már a főiskolai vizsgaelőadásokon is.

 –Nem csak humoros szerepei voltak. Fábry Zoltán Magyarok c. filmjében játszotta a falu bolondját, ami nem egy komikus szerep.

 –Nem az, de a komikum felé hajlik. Ez a bolond, vagy inkább félnótás figura mégis egy sajátos humorral rendelkezik. Remek volt Fábryval együtt dolgozni, sajnálom, hogy több filmjében nem szerepelhettem. A lehető legjobbakat tudom róla mondani, mikor a munkához és a színészekhez való emberi hozzáállásáról kérdeznek.

 –Sára Sándorral két filmben is együtt dolgozott.

 –Sára Sándorral is remek dolgozni. Fantasztikus türelemmel volt a különböző színházakból, iskolákból érkező színészek iránt. Tudta, hogy minden rendezőnek más a világlátása. Azt mondta, „ha nem lenne türelmem, csak szétzilálnálak benneteket.”  

–Érdekes, hogy díjakat 2002-ig nem kapott, majd egymást követték az elismerések. 2009-ben a filmszemlén életműdíjas lett és abban az évben Gyomaendrőd díszpolgárának választották. Koncz Gábor szerint minden művész hiú. Ezt önnél nem tapasztalom.

 –Engem sosem foglalkoztatott ez. Ha egy rossz kritikát kapok, nincsenek álmatlan éjszakáim –de lehet, hogy vannak…

 –Sokszor visszajár Gyomára? Olvastam, egyszer ott önálló estet is tartott.

 –Nem sűrűn, két-három évente. Amiről beszél, az nem egy szokásos önálló est volt, hanem közönségtalálkozó. Szobrászművész feleségemmel együtt azt mutattuk be, hogyan segítünk egymásnak. Ő a szövegtanulásnál súg nekem, én pedig az agyag előkészítésében nyújtok segítséget.

 –Azt mondják önről, hogy úgy jár-kél a világban, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Valóban rendben van? Vagy elrejti a világ elől a fájdalmait?

 –Valószínűleg nincs minden rendben, s ezért is ment föl néhány évvel ezelőtt 210-re a vérnyomásom. Összesűrűsödtek a problémák, így az is, hogy a színészek vállalkozók lettek. Ez nagyon idegesített. Az igaz, nem szívesen beszélek a gondjaimról.

 –Gyerekként kíváncsi volt : milyen a színház? Sosem bánta meg, hogy akkor ennyire kíváncsi természetű volt?

 - Amikor nehezen megy a fejembe a szöveg, akkor majdhogynem megbánom. Tizenhat éve játszom Győrben, s úgy érzem, itthon vagyok és a közönség is kedvel, amit jól példáz az, hogy mikor egyszer A tizedes meg a többiekben színpadra léptem, olyan nyílt színi taps fogadott, mint egy nagyoperett szereplőjét.

Medveczky Attila