vissza a főoldalra

 2011.02.18. 

„Barát barátban él tovább”

(Michelangelo)

A maradandóságnak készítette szobrait

  „Anyám eltüzelte a kukoricacsutkákat, és én sirvafakadtam, hogy azokat a szép vörös, sárga ökröket és teheneket a tűznek adta. Mert én a csutkában is állatokat láttam. Nem a formájuk, hanem a színűk, a színárnyalatuk melege hasonlított.” Samu Katalint ez az élmény indította el a művészet felé. Egy idegen anyagban meglátta a benne rejlő lényt, alakot. Bár ő akkor még nem tudta, hogy mindez művészet, ahogy azt sem, hogy a vásárhelyi fekete, agyagos földből remek korsók és szobrok nőnek, s ő ennek a földnek lesz emberséget, magyarságot hordozó szobrásza.

Samu Katalin 1934-ben született Hódmezővásárhelyen. Még beszélni is alig tudott, de már rajzolt, firkált homokba, papírra. Ajándéknak nem babát, vagy édességet kért, hanem füzetet. Tanyán nőtt föl a nagyszüleinél, s a gyermekkor élményei érződtek munkáin. Országos tehetségkutató mozgalom keretében tizenhatéves korában figyeltek föl rendkívüli adottságaira. Így került Budapestre, ahol érettségi vizsgát tett – egy év alatt megtanulta a gimnáziumi anyagot. Utána a Képzőművészeti Főiskolára került, ahol egy évig Mikus-növendékként folytatta tanulmányait. 1952-ben viszont ármánykodás következtében, kulák származása miatt a tanév befejezése előtt kizárták. 1952 őszén Borsos Miklós felkarolta, növendékéül fogadta, és a díszítő szobrász szakon szerzett diplomát 1958-ban a Magyar Iparművészeti Főiskolán. Borsos Miklós mindig is segített növendékének.

Aki már járt Ajkán, tudja, hogy a település legszebb része a Városliget. Ezen a területen található a Csónakázó-tó. A tó szigetén áll az író, Fekete István bronz mellszobra, Borsos Miklós alkotása. A szobor körül láthatók az író állattörténeteinek szereplői, közülük Kele, Csí, Hu, Bogáncs, Vuk, Vidra, Cini, ezek Samu Katalin szobrai. Borsos mester jó barátja volt az írónak, s ezért is kérték föl a szobor elkészítésre. Borsos pedig az állatszobrokra hajdani tanítványát ajánlotta. A művésznő több alkotása található óvodákban, iskolákban. Egy mackó a tiszaszigeti óvodában, egy kuvasz egy pesti iskolában, és játszó macik a kőszegi oviban. Mert bizony nagyon nem mindegy, hogy a kisgyermekek az iskola udvarán szocreál szobrot, két egymásra rakott kockát, Walt Diesney-figurát, vagy valódi művészetet látnak.

            A főiskola elvégzése után Samu Katalin maradhatott volna Pesten is, de nem akart. Hazajött Vásárhelyre, arra a szerinte mágneses földre, ami mindig visszahúzza az embert. Miért is maradt volna Pesten? „Vannak ott elegen. Én meg szeretek itthon lenni, van itt modell elég, csikó, borjú, malac, kecske”-nyilatkozta a művésznő 1961-ben. Azért szerette az állatokat, mert szépek. Azért ábrázolt embereket is, ha muszáj volt. Illetve, ha kedve tartotta. Akkor, ha úgy szép, ahogy ő szerette. A mindszenti „Olvasó lány” valóban csodás, ahogy a németországi Hoyersverdában álló, 11 évvel fiatalabb párja, az „Olvasó fiú”. Sokan lekicsinylően gyermekszobrásznak, állatszobrásznak nevezték. Azt is mondták neki, hogy zsákutcába jut, ha ilyen szobrokat alkot. A divat változik a művészetben, de létezik az örök szép. És aminek a művésznő szerint „akár 30 év múlva is örülni tudnak a gyerekek, az csak szép lehet.” Hiszen a gyereket még nem fertőzte meg annyira a divat, nem arra mondja, hogy remek, amit a műítésztábor annak ítél. Azt írják, mondják róla alkotótársai, akik ismerték, hogy őszinte maradt, és nem vette föl az absztrakció allűrjeit, amelyek oly sokakat, még tehetséges alkotókat is foglyul ejtettek. Nála nem volt vagy-vagy, az igen igen volt, s nem nem. Így vált teljes emberré, és igazi művészé, pedig életében sok bántalmazás érte. Már gyerekkorában magától, ösztönösen dolgozott, s mikor bevitte az iskolába a rajzait, akkor nem hitte el a tanára, hogy ő készítette. Később pedig az volt vele a baj, hogy figurális. Volt mestere, Borsos viszont azt írta neki: „örülök, hogy őszinte maradt és nem vette föl az absztrakció kényszerzubbonyát.”

            Nem vette föl, hanem Medgyessy Ferenc szobrászati örökségéhez kapcsolódva alkotta meg tömbszerű, összefogott formavilágú, egyéni hangvételű kompozícióit: emberalakjait és állatszobrait. Plasztikai értékrendjének mércéje pedig az egyiptomi és a görög szobrászat volt. Művészetével a magyar szobrászat egyik jeles alkotójává emelkedett. Sajnos művészete ideje korán félbeszakadt betegsége következtében. Mindszentre adományozta szobrainak, rajzainak és néprajzi gyűjteményének egy részét. Hódmezővásárhely közgyűlésétől több kitüntetésben részesült, de azt már nem élhette meg, pedig szerette volna, hogy életműve szülővárosában legyen kiállítva. Most már a művésznő csak az állatformákat kiadó felhők mögül láthat minket, de alkotásai velünk maradnak, az azokból áradó derűvel, játékossággal és értékkel, és ezzel művészeti szemlélete is köztünk él tovább.

M.A.