|
 2011.02.25.
„Ismertük a diktatúra
természetét”
A
kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából immár tizedik
alkalommal adják át a Parma Fidei – Hit Pajzsa-elismerést,
amelyet Gyurkovics Tibor Kossuth-díjas költő és Horváth Béla
volt országgyűlési képviselő alapított. Az idei kitüntetett
Dr. Rédly Elemér Győr–szabadhegyi plébános, a Győri
Hittudományi Főiskola tanára. A rangos kitüntetést február
26-án, szombaton 11 órakor adja át Mádl Dalma asszony a
budapesti Egyetemi-templomban (V. kerület, Papnövelde u.
5–7.). Ez alkalommal a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. egy értékes
különdíjat is felajánlott. Az ünnepségen díszvendégként
jelen lesz Schmitt Pál köztársasági elnök, köszöntőt mond
Hende Csaba honvédelmi miniszter, a díjazottat Bolberitz Pál
teológiai professzor méltatja. A jeles eseményre várakozva az
ünnepelttel, Rédly Elemér
atyával beszélgettünk.
– Önkéntelenül is eszünkbe juthat: milyen szép
egybeesés, hogy a Hit Pajzsa-díjat ezúttal éppen egy győri
pap kapja… Hiszen az egykori győri püspök, Boldog Apor Vilmos
úgy szenvedett vértanúhalált, hogy a hit eleven pajzsaként védelmezte
az erőszakos orosz katonák elől menekülő asszonyokat. Mi volt
az első gondolata, amikor értesült a jó hírről?
– Nagyon meglepődtem, mert egyáltalán nem számítottam
rá. Úgy gondolom, szép számmal akadnak olyanok, akik nálam
sokkal többet tettek és szenvedtek. Meglehet, ők vagy részesültek
e díjban az elmúlt évtized során, vagy már nincsenek az élők
sorában, hogy átvehessék.
– Ön 1934-ben született, és 1958-ban
szentelték pappá, egy nagyon komor, vészterhes időszakban.
Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre?
– Egyfelől az ember mindig nagyon szívesen idézi fel a
fiatalságát, és többnyire megszépíti azt. Másfelől a
papneveldében mindvégig pontosan tudtuk, hogy milyen helyzetben
vagyunk, és felszentelésünket követően mire számíthatunk.
Huszonévesen már ismertük a diktatúra természetét, és világos
volt számunkra, hogy a kommunisták a fő ellenségüknek
tekintenek bennünket, papokat, sőt az egész egyházat.
– Papnövendékként elszenvedett valamilyen
zaklatást az Államvédelmi Hatóság részéről?
– Különösebb zaklatás nem történt, mindössze annyi,
hogy engem és a társaimat köteleztek a békegyűléseken való
részvételre. E gyűlésekre nem mentünk el, mert ott valójában
arról volt szó, hogy tapsolnunk kellett volna a Kádár-rendszernek,
és mi ezt megtagadtuk. Végül ez vezetett a kizárásunkhoz a
budapesti Központi Papnevelő Intézetből.
– E ponton máris megérkeztünk ahhoz a
fejezethez, amely a különféle lexikonokban úgy szerepel: Rédly
Elemér és társai büntetőpere…
– Amikor 1959-ben a kispapokat menesztették, mondhatni
„rúgállományba” helyezték őket, akkor kiváló társammal,
a recski munkatábort is megjárt Tabódy Istvánnal titkos képzést
szerveztünk, hogy az elbocsátott növendékek folytathassák
tanulmányaikat. Évfolyamonként oktattuk őket, és kirúgásuk
első évfordulóján a „végzősöket” a bátor tábori püspök,
Zadravecz István pappá is szentelte, annak rendje és módja
szerint.
– A kommunisták ezt bizonyára nem nézték
sokáig tétlenül…
– De nem ám! 1961. február 6-án, vagyis éppen ötven
évvel ezelőtt letartóztattak, és a Fő utcai vizsgálati osztályra
hurcoltak. A mostani díj nekem ítélésekor ez bizonyára nem
merült fel szempontként, s mégis, micsoda egybeesés, történelmi
fordulat! Éppen fél évszázaddal a letartóztatásom után, a köztársasági
elnök jelenlétében kitüntetnek.
– A tárgyalást várva nyilván tisztában
volt azzal, hogy menthetetlenül elítélik.
– Hát persze! Egészen egyértelmű volt, hogy börtönbüntetés
vár ránk. Azt viszont csak sejtettük, hogy nagyjából hány évet
mérnek ránk. Végül három és fél év börtönre ítéltek;
és abból két évet és két hónapot le is töltöttem. A
hivatalos indoklás szerint az volt a bűnünk, hogy „a Hittudományi
Akadémiáról kizárt hallgatók illegális továbbképzését”
végeztük, és „egy esetleges háborúval kapcsolatos rendszerváltásra
spekuláltunk, hogy majd a felszentelt növendékek legyenek a
keresztény Magyarország építői”. Fontos leszögezni, hogy a
mi tevékenységünk csak titkos volt, de nem illegális: hiszen
mi semmi törvénybe ütközőt nem tettünk, és az egyházi előírásokat
sem sértettük.
Eleinte,
pontosan szeptember 8-ig továbbra is a Fő utcában raboskodtam.
Majd átszállítottak a Kozma utcai gyűjtőfogházba, és végül
onnan szabadultam, az 1963-as általános amnesztiának köszönhetően.
– Lelkipásztorként hogyan élte meg a
Kozma utcában töltött éveket?
–
Az első hónapokat követően lehetőségem nyílt titokban misézni.
Ugyanis szüleim a szokásos csomaggal bejuttattak hozzám mazsolát,
amelyet vízben felpuhítottam, majd erjesztettem és néhány
csepp bort préselhettem belőle. Ostyát pedig pogácsaként küldtek
a csomagban, vagyis érvényes szentmisét mutathattam be. A börtönben
egy kőművesbrigádba osztottak be dolgozni, és a brigádvezető
– maga is rab – bevitt magával különböző helyiségekbe,
ahol titokban gyóntattam és áldoztattam a rabtársaimat. A brigád
tagjainak volt egy megkülönböztető jelvényük, amellyel
szabadon mozoghattak a börtönben. Később konyhai munkálatokra
osztottak be, krumplihámozásra, zöldségek tisztítására. Ott
megváltoztak a körülmények, de egy-egy ételhordó edénnyel a
kezemben továbbra is viszonylag könnyen mászkálhattam. A konyhán
a főszakács irányított, aki korábban az EMKE szálloda főszakácsa
volt, csak valamilyen váddal lecsukták, és a Kozma utcában kötött
ki.
– Volt pap a cellatársai között?
– Nem. Négyen voltunk egy cellában, a többiek mind
civilek voltak. A vizsgálati fogság idején pedig leginkább
egyedül voltam, és csak időnként került be mellém egy-egy
rabtárs. A Kozma utcában végzett konyhai munkám során viszont
gyakran találkozhattam paptársammal, a nálam egy évvel idősebb
Hrotkó Géza atyával, akit velem együtt ítéltek el, három évre.
Ő a konyhával szomszédos mosodában dolgozott. Harmadik társunkkal,
Nagy Imre atyával csakis azért nem kerültünk a hírhedt márianosztrai
börtönbe, mert fiatal papok voltunk, a szüleink aktívan
dolgoztak, munkahelyük volt: vagyis nem számítottunk osztályidegennek.
– Végül 1963-ban szabadon engedték. Miként
alakult a sorsa?
– Szabadulásomat követően egy évig segédmunkás
voltam: a GELKA budapesti mosógépszervizében dolgoztam, a
Nagymező utcában. 1964-ben a magyar állam tárgyalásokat
kezdett a Vatikánnal, s akkor a vezetők hirtelen engedélyezték
a lelkipásztori működésünket, a püspökünk pedig
kihelyezett minket. Én Gyömörére kerültem, segédlelkésznek.
Három év elteltével Csornán lettem káplán, majd Győrben.
1977-ben plébánosnak neveztek ki Vértesszőlősre, ahol kereken
tíz évet töltöttem. Később Oroszlányban szolgáltam, a
rendszerváltás évétől pedig két esztendőn át a győri
Papnevelő Intézet rektora lettem. Nagyon szívesen végeztem azt
a munkát, szép feladat volt. Akkoriban harminc-egynéhány papnövendék
tanult az intézetben; többen voltak, mint jelenleg… Rektori
megbízatásom lejártával Sopronban lettem plébános, 2002 óta
pedig Győr–Szabadhegy plébánosaként szolgálok. Mindamellett
jelenleg is tanítok a Hittudományi Főiskolán: pedagógiát
adok elő és kateketikát – ez utóbbi szaktárgy a hitoktatás
gyakorlati kérdéseivel foglalkozik.
– Valóban, az Ön lelkipásztori munkásságának
megkerülhetetlen része a hitoktatás…
– 1968-ban hirdették meg az első hittankönyv-pályázatot.
Egy munkaközösség tagjaként beneveztem, és végül megbízást
kaptunk egy hittankönyv megírására. Így készült el 1971-ben
az Elsőáldozók hittankönyve. Majd bekapcsolódtam a Hitünk és
életünk című könyv írásába, amely 1975-ben jelent meg. Az
Elsőáldozók hittankönyvét később átdolgoztuk; újabb és
újabb kiadásokban immár négy évtizede van használatban, a
Hitünk és életünk pedig harminchatodik éve. Mindezért nagyon
hálás vagyok az Úristennek. Egész papi életemben azt az elvet
követtem, hogy ott próbálok meg helytállni, ahová az isteni
gondviselés küld, és ott jól érzem magam.
Zsille Gábor
|
