|
 2011.03.01.
Önző küzdelem
Csurka István húsz
év után írt új drámát. A hatodik koporsó című, kétfelvonásos
munka decemberben jelent meg. A kérdés, hogy ez kivezetés a
politikából és visszatérés az irodalomba, vagy mindkettő a
helyén marad. Ezt talán sem az író, sem a politikus nem tudja
igazán eldönteni.
– Az új dráma mintha nagyobb visszhangot kapott
volna, mint teszem azt egy politikai nyilatkozata.
– Politikai nyilatkozatot már régen tettem. Azért a
Magyar Fórumban rendszeresen jelennek meg politikai írásaim,
meg hát a MIÉP-nek vannak erre eszközei. Utoljára egyébként
1988-ban írtam darabot, akkor a Megmaradni című drámát, amit
az akkori Nemzeti Színházban és a Gyulai Várszínházban be is
mutattak, 1989 végén, 1990 elején vették le a műsorról. Azóta
ilyen összefüggő művet nem írtam. Nem volt ösztönző erő,
és hamar kiderült, hogy miután a Kádár- és Aczél-féle
szilencium véget ért, újabb szilenciumra ítéltek.
– Mi a kettő között a különbség?
– Az utóbbi húsz évig tartott, a Kádár- és Aczél-féle
meg többször egy-másfél évig. A rendszerváltás után világossá
vált, hogy egészen másként képzelem a politikát, mint ahogy
a többiek, első számú ellensége és céltáblája lettem az
SZDSZ-nek, a globalizmusért küzdő nemzetellenes csoportoknak.
És ők bizony leradíroztak a színpadról.
– Ők kényszerítették volna szilenciumra?
– Nem teljesen. A politikával az egész életem megváltozott.
– Az lehet, de közben azért csak-csak írt, hiszen A
hatodik koporsó is egy folytatásokban megjelenő regényből nőtte
ki magát.
– Igen, a Sorskérdésünk sorsa már négy éve
folyamatosan jelenik meg részletekben, és közeledem a vége felé.
A dráma pedig tulajdonképpen ennek a regénynek a záró része.
Amikor a regény végét elképzeltem – még nem írtam meg, de
a fejemben már megvan –, akkor szinte magától előkerült ez
a dráma. Mindkettő a történelemhamisítás ellen született, a
regény Tiszaeszlártól Trianonig tárgyalja a magyar életet és
a világtörténelmi vonatkozásokat, a dráma pedig Trianontól máig.
– Bizonyított önmagának? Tud még drámát írni?
– Politikailag már nem vagyok annyira leterhelve, mint az
elmúlt húsz évben, és a regény is kidobta ezt magából.
Hetvenhét éves vagyok, s ez valóban vizsga volt, hogy ilyen idős
létemre létre tudok-e még hozni egy drámát. Mert a dráma
rendkívüli koncentrációt követel az írótól, amíg mondjuk
egy regényt lehet szünetekkel írni, lehet közben másra
figyelve dolgozni, addig itt mindent összpontosítani kell. Azt
hiszem, sikerült, de dolgozni fogok még rajta.
– Ez nem a végleges szöveg?
– A szerkezet, a mondanivaló kész. Lassan le is
higgadok, és messzebbre kerülök tőle. Így dramaturgiailag
jobb a rálátásom, és hozzá tudok nyúlni a belső
szerkezethez, a technikai megoldásokhoz, viszont lesznek
jelenetek is, amelyeket biztosan átírok. Ez egyébként minden
darabom megírásakor így történt. Mindegyiket gyorsan megírtam,
egyik sem tartott egy hónapnál tovább, aztán nekiálltam
csiszolgatni.
– A Magyar Fórumban megjelent irodalmi írásai
nemigen kerültek be az irodalmi körforgásba. Amióta politizál,
azokról a művekről beszélnek, amit még a rendszerváltás előtt
írt. Ha már ez a dráma átlépte ezt a küszöböt, akkor ez
most visszatérés az irodalomba, vagy a témaválasztást
figyelembe véve ez egy irodalmi műbe oltott politikai kiáltvány?
– Azt hiszem, visszatérés az irodalomba, miközben a
politikum is – ahogy a korábbi darabjaimnál – jelen van. Így
alakult a történet, már módomban áll visszatérni, hiszen az
elmúlt parlamenti választásokon elindultunk, és az önkormányzati
választásokon is nyertünk egy-két polgármesteri széket, s lényegében
mi is bekerültünk a Fidesz kétharmados nyereségébe, közben
persze lelepleztük a Jobbikkal kapcsolatos hamisságokat, de több
időm van az írásra, az irodalomra. Az aktív napi politikában
tehát már nem veszek részt, és ebben a korban már nem is
volna ízléses részemről. Szóval tényleg nevezzük ezt
visszatérésnek. És akkor vissza is kanyarodhatunk a vizsga és
bizonyítás kérdésköréhez: valóban meg kellett néznem, hogy
működik-e még. És szerintem működik. Ezért szeretnék egy
színházat is, az új drámához és a régebbi darabok bemutatásához
is, és persze sok, jó magyar szerzőt is oda lehetne vinni. Nem
eldugva egy kis stúdiószínházban, hanem egy igazi nagy színházban.
Mert vannak olyan magyar írók, akik képesek beleszólni az élet
dolgaiba, és a közönséget is vonzzák. A társadalmi kérdéseket
nekik kellene feldolgozni.
– Nem tudom
szétválasztani önben az írót és a politikust.
– Én sem. Viszont nem tudom eldönteni, hogy hasznom
volt-e, vagy károm az elmúlt húsz-harminc esztendőből, amit a
politikában töltöttem. Mindig azt mondták, hogy ne politizáljak,
menjek vissza írónak. Úgy éhen haltam volna. De végül is,
legyen nyereség, mert olyasmiket láttam meg íróként a
politikai küzdelmekben, amiket kintről nem lehet. És ezt
feldolgozni most kezdem igazán.
–Létezik irodalmi igazságtétel?
–Önző küzdelmet folytatok. Hiszen a magyarság
fennmaradásáért küzdök, és nekem csak így marad némi esélyem
arra, hogy – ha most nem is, de később – megértsenek.
Irodalmi igazságtétel csak akkor lesz, ha folytatódik a magyar
történelem. Ha idegenek veszik át a hatalmat, akkor nem lesz
tovább magyar történelem. És akkor a magyar irodalomnak az a része
sem marad meg, amit eleddig kanonizáltak.
Pion István
(Forrás: Magyar Hírlap)
|
