|
 2011.01.07.
Nyugat-dunántúli művészek
Hét festő az Árkád Galériában
Ne keressük a számmisztika
ezerfelé osztódó fortélyait, inkább abból egyre, a József
Attila által klasszikussá emelt, a küzdés és a helytállás
mint önkifejezést erősítő próba fontosságára figyelmezzünk:
„E világon ha ütsz tanyát, / hétszer szüljön meg az anyád!
/ Egyszer szüljön égő házban, / egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában, / egyszer hajló, szép búzában, /
egyszer kongó kolostorban, / egyszer disznók közt az ólban. /
Fölsír a hat, de mire mégy? / A hetedik te magad légy!” (A
hetedik)
Igen, a hetedik, a
hét tűzben edzett fiú, mindig győző! Ha a véletlen sorolta
is a hét nyugat-dunántúli festőművészt egymás mellé –
mindőjük tagja a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének
–, ebben a számalakító véletlenben nagyon is ott van a különbözőségekben
rejlő teljesség óhajtása. Magyarán, az a sokszínű, minden
irányzatot, kifejezésmódot a maga rangján kezelő – mi több,
megmutató – paletta, amely nem tesz különbséget alakábrázoló
és nonfiguratív, organikus és konstruktív, mítoszba merülő
és a „töredék” kalligráfiáját egésznek láttató módszer,
megjelenítési mód között, hanem kizárólag a minőséget
emeli az oltárára.
A különféle,
korábban stílusirányzatokat is jelölő régiók (Nagybánya, Hódmezővásárhely,
stb.) színei – főképp, ha a művészek lak- és alkotáshelyét
vesszük – mára összekeveredtek, s ha például – lásd a
mostani szervező-irányultságot – Nyugat-Dunántúlt mondunk,
nem biztos, hogy evvel a megjelöléssel egyértelművé tesszük
az egyedi stílus milyenségét is. Hiszen Nyugat-Dunántúlba
mint a régiót összefogó és azon szerencsésen túllépő
„karakterbe” a Veszprémbe hozott Kolozsvár fénye (Kádár
F. Tibor) éppúgy belejátszik, mint az alföldi festészet
„pannon” változatát művelő (Salamon Nándoré a megállapítás),
s azt mítoszba emelő soproni Giczy János (képen) föld- és
munkaszeretete, vagy a lírai absztrakt világot szakrálissá
emelő Kovács-Gombos Gábor hitben való elmélyülése. És
akkor Szekeres Emil organikus absztraktjának fénykáprázatáról,
Horváth János hagyományt őrző táj- és néplélek módozatairól,
Haraszti László konstruktívba hajló bábuiról és Budaházi
Tibor több rétegű emlékezés-rétegéről még nem is szóltam.
Giczy is, Horváth is, és – félig-meddig – Kádár F. Tibor
is annak a figurális ábrázolásmódnak a híve, amelyben az
ember (a munkát végző, a rituális tevékenységet folytató,
valamint az ünnepnek és szokásvilágának áldozó ember)
minden reális mozzanat ellenére túllép létvalóságán. Horváthnál
ez a természet hideg tisztaságában oldódó eszmélet (Téli
kert) és a dráma ellenére is valaminő közösségi erőt adó,
méltóságteljes vonulás (Szalafői temetés – 2000) magasabb
régióba való emelésében nyilvánul meg. Különösen a
nyomasztó – alig van horizont – ég alatti halottvivő tömeg
alakrajzában láthatni, hogy a sors hozta barangolás egyben
valaminő jövőbeni építkezés alapja is. Kádár F. figurális
vásznának alakjai az oldott festőiséggel szinte mitikus súlyt
kapnak – a Hajnali fényeknek nem véletlenül lett Háromkirályok
az alcíme –, és fokozottabban azt Giczy János mélyen átélt
„életképei”. És itt nem csupán különleges városképének
(Sopron – 2003, olajtempera) szőlővesszőt tartó szürrealista
alakjaira, a kétkezi angyalokra gondolok, hanem az A nagy
pillanat (2009, akvarell) biblikus aurájára is. A „csoda”
hallatán félkörben összegyűlt asszonyok nem csupán a Megváltót
várják, ám szivárványkoszorúvá nőtt reménységgel
megszabadításukat is. Jóllehet, az Asszonyok a búzaföldön
(2007, olajtempera) látszólag valaminő szociográfiai-valóság
hitelesítője – az élet aratása közben pihenni is kell –,
valójában költői festészet. Az átszellemült alkotó, mítoszi
körbe emelvén alakjait, már-már szakrális fogantatású ünneppel
ajándékozza meg a nézőt. A földpárnára fejüket lehajtó fáradt
asszonyok – elcsigázottságuk a Megfeszítettet sirató Máriát
idézi – a jól végzett munka örömét szimbolizálják, s
egyben tartást adnak a jövő nemzedékeinek. Oldott festőiség,
oldott kontúrok, mégis a színeket fedő „hártya” – noha
félig-meddig beszédes módon – a néplélek titkait rejti. Érdekes,
hogy az utóbbi időben a figurális festészethez visszatérő Kádár
F. Tibor milyen pontosan érzékeli a nonfiguratív – határozottan
drámai – megjelenítés alakzatait. A szigorú, már-már
„kimért” szerkezet színfoltokat ütköztet, s a fölöttük
uralkodó gólem sem más, mint a valóság fenyegető árnyképe
a végtelenül zárt udvaron. (Félelem, olaj-vászon). Ez a szorító
és mégis valahol fölemelő élmény jelenik meg Földoltár
(olaj-vászon) című diptichonján is. Bravúros összevonással,
hiszen ég és föld, az egymásba fonódó „szenvedéstükör”
ugyanannak a – képi valóságból eszmei valósággá táruló
– létigazságnak áldoz. A barnák melankóliája nem gátja
ennek a visszafogott, nonfiguratív voltában mégis fölemelő
teremtésünnepnek. Ehhez, a faktúra „árokmélységét” őrző,
érzelemmel telített szigorúsághoz a kiállító művészek közül
leginkább Budaházi Tibor köthető. Vegyes technikával készített
farost táblái – Töredék I. és Töredék II. – a történelmi
emlékezet és az írás (a kalligráfiával megidézett kódex-ihlet
és a miniátorokra valló türelem) összebékítéséből származó
aktív figyelem (figyelmeztetés) iskolapéldái. A sötét keret
és az azt közrefogó mező véghetlen tárházát adja (kevés
motívum) a betűk, emlékezésgócok siklásának, s ezáltal a fókuszba
helyezett „tárgy” – állandóság a hullámzásban –
megelevenedik. Élete nem organikus mozgás, hanem konstruktivista
állandóság. Benne a foszlány-lét töredékességének, az emlékező
fájdalomnak minden bizonysága. Haraszti László két olaj-vászna
(Zöld figura, Kék figura – mindkettő 2009) – a művészt
sok évtizeddel ezelőtt mint grafikust ismertem – attól
izgalmas, hogy az elveszejtett figuralitás, bár mindkét mű
esetében nonfiguratív ábrázolásról kell beszélnünk,
vissza-visszatér a konstruktív építkezésű alakok (saját
tengelyük körül forgó idolok) „táncában”. A visszafogott
színvilágú, ám szigorú mértani alakzat szerint alakított
mező ceruzás négyzetrácsai erős szerkezetet mutatnak, s a körívekből,
gömbökből, háromszögekből épített „sárkány” lemaradó
részei aszerint színeződnek, hogy beleillenek-e eme
„organikus” konstruktivizmus szerkezeti rendjébe. Annak ellenére,
hogy tudatos felületi mértanról van szó, kérdés, hogy a
rajzi biztonság megfelelő festői élménnyel párosul-e.
Szekeres Emil organikus természetrajzában – mint lepke a fénykörben
– leplüket vesztő alakok, sosem volt figurák káprázatai pörögnek.
Képeinek címei is – Nyárutó, Hajnali fényben, Hajnal (mindhárom
olaj-farost) – valaminő sejtelmes álomvilágra utalnak. A lég
bajnokai – történéseikből épüljön oltár avagy angyali türelmük
legyen a zuhanás-lebegés apoteózisa – a szürrealitás felé
mozduló lélekszimbólumok, s dekoratív szépségük sajátos ízzel
telíti a félig természeti, félig jelszerű sorspéldázatok
mezejét. Hogy fényt, érzéshullámot, a szakralitás terrénumán
mozgó – aktív hittel élő – átszellemített valóságélményt
képes-e megörökíteni az ecset, arra Kovács-Gombos Gábor három
olaj-vászna a példa. Mindenik egyúttal a festőiség próbája
is. A Szent Dorottya oltárkép kék-zöld káprázata, a bibliai
szimbólumokban ugyancsak gazdag Fénykapu barna szegélyű nyílásának
izzása és a Mint aki álmából ébred… (2005) című festmény
ablaknyitogató azúr mennyének – a megmagyarázhatatlan érzékiségű
kékeknek – vibrálása elemi
erejű tobzódás a (reneszánszig visszanyúló?) szépségben.
Ha ez is „nyugat-dunántúli” vonás, nyugodtan építkezzék
vele, más önkifejezéseknek is meghagyván a kifutást, a régió.
Szakolczay Lajos
|
