vissza a főoldalra

 2011.01.07. 

Hol a spiritualitás a művészetben?

Az F- (figuratív) csoport tagjait külön-külön bemutattam lapunkban a nyár folyamán. Karácsony előtt egy kerekasztal-beszélgetésre hívtuk össze a művészcsoport tagjait és a Havi Magyar Fórum olvasói előtt is jól ismert Legéndy Péter művészettörténészt Balatonalmádiba, Filep Sándor festőművész műtermébe. (Sajnos a téli zord idő okozta útviszonyok nem tették lehetővé, hogy a csoport szobrászművésze, Párkányi Raab Péter részt vegyen a beszélgetésen. ) Megkértem őket arra, beszéljenek a magyarországi képző- és azon belül a figuratív művészet helyzetéről.  

–2009 nyarán az F-csoport tagjai Erdélyben rendeztek egy vándorkiállítást. A kolozsvári tárlat megnyitója mintegy négyszáz látogatót vonzott. Ez hatalmas szám, ha belegondolunk abba, hogy egy modern képzőművészeti kiállításra mennyien kíváncsiak. Ez számomra azt mutatja, hogy nagyon sokan érdeklődnek a figuratív művészet iránt. Arról viszont, hogy ilyen jellegű kiállítások is sikeresek, nem számol be a hazai szaksajtó. Vajon miért?

 Filep Sándor festőművész : A művészettörténet nem ismer olyan korszakot, amikor teljesen letűnt volna a figuralitás. A F-csoport tagja több évtizede művelik a figuratív művészetet, éppen ezért furcsállják, amikor néhányan újfiguralitás címen kiállításokat rendeznek, s velük foglalkozik a szaksajtó, míg minket tendenciózusan elhallgat. Annak ellenére, hogy Erdélyben valóban – ez engem is meglepett – egy sikeres kiállítás-sorozatot rendeztek műveinkből, itthon pedig csak két híradás számolt be erről az eseményről, de igencsak röviden, hiányosan. Azt pedig fontosnak tartom megjegyezni, hogy Kolozsváron –s ezt az egyik helyi kritikus mondta– húsz éve nem volt ilyen sikeres kiállítás, amit az is bizonyít, hogy arra kértek minket, maradjon náluk legalább fél évig a kivitt anyag.

 –Az új figurativitás azt jelenti, hogy néhányan észrevették: a közönség már nem vevő a túlzott absztrahálásra, s ezért váltottak?

 Filep Sándor.: Ez csak az érem egyik oldala, és nem is ez jelenti a problémát, hanem az, hogy az újfiguratív művek egyszerűen nem festmények. Legtöbbször olyan nyomatokról van szó, amiket befestenek valamilyen színnel. Ez minden, csak nem művészet.

 Kádár Tibor festőművész: A vezető szaklapok képzőművészetnek csak azt tekintik, ami az elmúlt 20-30 évben uralkodó tendencia Magyarországon. Azt a képzőművészetet favorizálják, ami nem magyar, hanem importált. Nem egyedi, hanem egyenruhásított. Svédországtól Szicíliáig ugyanolyan stílusú művekkel találkozhatunk a galériákban. Ugyanazok a képek, ugyanazok a szobrok, ugyanazon technikával láthatók készülnek szerte Európában. Divat szerint változik a képzőművészet és szaklapjaink csak azokat méltatják, akik hajlandóak részt venni az éppen egyedül üdvözítőnek kikiáltott trendben. Ritkán jó festők, szobrászok is beállnak a sorba, de legtöbbjük a kozmopolita halmazba illeszkedik be. Annak a figuratív képzőművészetnek, amit mi több kiállításon mutatunk be, azért nincs idehaza sikere, mert vannak bizonyos meghatározó egyéniségek a művészeti írók körében, akik nem tulajdonítanak jelentőséget a figurális művészetnek. A kiállítások zsűritagjai pedig – tisztelet a csekély kivételnek – pedig nem fogadják el a figuratív művészetet. Amikor egy ilyen zsűritagot ennek okáról faggattam, nem tudott rá érdemben válaszolni. Csoportunk egyik tagját, Horváth Lajost pedig egy zsűri-ítélet kinevezte szocreál festőnek. (Arra kérem a kedves olvasót, hogy vessen egy pillantást a vele júniusban készült interjúra, amit megtalál a www.fuggetlenseg.hu honlap monitor rovatában és döntse el: a 2004-ben készült Hegedűs, vagy a Ló c. festménye vajon a szocreál kategóriába tartozik? M.A.)  És egy ilyen ostoba vélemény miatt nem zsűrizték be Lajost egy olyan kiállításra, ahol ott lett volna a helye.

 –Ma ki dönti el azt, hogy ki a nagy festő?

 Kádár Tibor.: A galériások és a műítészek. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt azt hangoztattam Budapesten szakmai körökben, hogy Gustav Klimt nagy festő. Finoman szólva kinevettek. Szintén művészek előtt jelentettem ki azt, hogy Munkácsyt nagyon jelentős festőnek tartom. Ezt az MTV-nek is lenyilatkoztam. Az interjút leadták, de a Munkácsyról mondott véleményem kivágták. A riporter a filmezés után meg is kérdezte tőlem: komolyan gondoltam azt, amit mondtam? Azóta eltelt néhány év, újra divatba jött Munkácsy, s most azok, akik eddig ócsárolták, most az egekbe emelik művészetét. Azt sajnálom, hogy mindez divat és nem egy eszme, egy filozófia mentén történik. Divat lett azt hangoztatni: hozzuk vissza a figurativitást. Nem szeretném, ha ebből divat lenne, mert figurativitás volt, van és lesz is. Az más kérdés, hogy többen olyan helyzetben vannak, akik eldöntik: mi is a művészet, és a nyáj, a konzumemberek, hozzájuk igazodnak. Pedig a képzőművészetben nagyon fontos a mesterségbeli tudás és az oktatás. Ha egy zongorista melléüt, azt még egy botfülű is észreveszi, de ha egy festő követ el szakmai hibát, azt alig veszik észre. De, ha én látom, és ki merem jelenteni: „a király meztelen”, azt, hogy pl. Picasso és Miro némely képe szálhámosság, akkor őrültnek néznek.

Ughy István festőművész: A legnagyobb gondot abban látom, hogy a figurativitás intézmények nélkül nem erősödhet meg. Régebben az egyház rendelt a festőktől. Egyik álmom, hogy az egyház legyen megint a mecénásunk, ha már az állam képtelen erre a feladatra. Több jeles festőt is dolgoztathatna egy székesegyház. A gyönyörű, hatalmas fehér falak szinte kérik magukra aggatni a százféle kézből megfestett stációt. Álmodozónak tartanak. De jó lenne, ha ez az álom megvalósulna. Ha az egyház újra megerősödne, nagyon sok figuratív festő lenne. Olyanok, akik „non-ok” voltak, hanyatt-homlok rohannának a figuratív felé. De! Ezt a műfajt nem könnyű művelni, tehetség és szakmai tudás is szükséges hozzá. Ekkor létrejönne a természetes szelekció, amikor előnybe kerülnek a jó festők. Akkor a művészet visszanyerné régi fényét, és új El Grecók születnének. Most a múzeumok mutogatják a hajdan nyomorban tengődő figuratív festők munkáit. Azért is kéne megerősödnie az egyháznak, mert mi festők, képzőművészek a spiritualitás emberei vagyunk. Az anyagiság mankója, mint látszat, csak addig kell nekünk, amíg szellemiségünk éhségét ki nem elégítettük. Mi tanítani is akarunk, mert úgy tartjuk: sok millió éven keresztül az emberi alak megőrizte teremtője formáját. A szellemvilág habitusa ma is ott tükröződik habitusán. Átjárásunk van a szellem világába, s onnan visszatérünk. Ez természetesen egy szellemi út. Úgy vallom: a szellem határozza meg az anyagot. És ezért akarjuk bemutatni az anyagba zárt életet. Ezt pedig csak figuratív módon lehet.

Legéndy Péter művészettörténész: Közérthetően csak úgy lehet bemutatni, figuratív módon. A figurativitás pedig persze nem jelent automatikusan realizmust, csak azt jelenti, hogy felismerhető a műalkotás formavilága. A mai világ nem az ellen van, hogy figurát jelenítsünk meg, hanem azt nem akarja, hogy az alakkal valami lényeges mondanivalója legyen a művésznek. A mechanikusan másolható figuralistást, az üres jelenséget kedvelik, de azt már nem, ha valami lelki mozzanat, éthosz jelenik meg.

 –Fülöp Erzsébet festőművész azt mondta: attól, hogy egy kép nem figurális, még lehet szép. A színek harmóniája is sokat üzenhet. Mi erről a véleményük?

 Kádár Tibor :Természetesen, lehet szép, de kérdés, mit üzen a kép? A szépség mögött viszont sokszor ott a nihil, az üresség.

 Ughy István: Tény, hogyha intuíció nélkül nyúlok a szellem alakította anyaghoz, azaz ha a nihilt formázom meg, ösztönös megérzés, felismerés, mélybe látás nélkül, azzal semmit nem fogok üzenni az embereknek, mert a káoszból nem értenek. Így a nonfigratívot megnézik, de nem látják. Az alaktalansággal, mint tényezővel dolgozó képzőművészek két csoportra oszthatók. Az első kicsiny csoport a tehetségeseké, a nagyobb a csaló, romboló, haszonleső sarlatánoké. A kis csoport tagjai még ajtót tudnak nyitni a transzcendenciára.

 Filep Sándor: Két nappal ezelőtt hallottam: pályázatot írtak ki fiatal művészek számára, hogy számítógépes produktumokat hozzanak létre. Azt mellékesen közölték: nem baj, ha valaki valamit kézzel is rajzol, vagy fest. Ebben az a döbbenetes, hogy a számítógép segítségével készített dolgok ebben a felhívásban egyenrangúak a kézzel festettekkel. Egy komputerrel készített lenyomat viszont soha nem tükrözhet valamilyen eszmét. A számítógép bizonnyal fontos és lényeges a rajzfilmiparban, de ahhoz, hogy valaki festő legyen, ismerni kell a szakma minden fortélyát.  

Kádár Tibor: A számítógép egy eszköz, ezt kell tudomásul venni. Kereshetjük az érdekest, de az még nem elég. Hol az igaz? Hol a szép? Ha valaki a számítógépet úgy használja, mint a képzőművész az ecsetet, akkor nagy dolgokat is véghez vihet.

 Ughy István: Ne fogadjuk el azt, hogy a képzőművészet csak a technika bravúrja. A technika élettelen, de néha érdemes világot épít. Dekorativitása megtévesztő lehet.  

Horváth Lajos festőművész : Folytatva az alapgondolatot, tegyük föl a kérdést, hogy a 21. század elején beszélhetünk-e egyáltalán művészetről. Ha igen, akkor milyen keretek között. Gyakran találkozom ezekkel a gondolatokkal: „fejezd ki önmagad”, „virágozzék minden virág”, „minden érték, amit ember hoz létre.” Ellenvetésem: ha minden érték, amit ember alkot, akkor semmi sem az, hiszen nincsenek viszonyítási pontjaink. Amikor a figuratív csoport szerveződött, akkor egy olyan alapgondolatot fogalmaztunk meg: merjünk visszanyúlni a hagyományokhoz. Merjünk évszázadokat ugrani az időben, merjük vállalni a barokk, a reneszánsz, a németalföldi festészet örökségét. Ez a magatartásforma aztán nem tűr semmilyen mellébeszélést, szélhámosságot, de igényli az elmélyült, sokrétű mesterségbeli tudást. Ma egy olyan helyzet állt elő, amikor felvetődik a kérdés: beszélhetünk-e emberről etikai értelemben? Láttam a közelmúltban elég sok olyan figuratív képet, mely nem szólítja meg az embert. Mintha a művész csak azt akarná megmutatni, hogy milyen bravúrosan bánik az anyaggal. Tehát nem arról van szó, hogy a művész a saját léthelyzetét szeretné megfogalmazni egy műben, ahhoz a léthelyzethez viszonyítva, amiben él. Századokat visszalépve, ezeket láthatom elődeink festményeiben. Erre egy példa: Munkácsy műveit figyelve plasztikusan kimutatható, mi foglalkoztatta a művészt, s hogyan fogalmazta meg viszonyát a hazai léthelyzethez. Ez Tornyaynál, Kondornál és Csontvárynál is megfigyelhető. És csak az ilyen típusú műveknek van szellemiségük. Csak akkor tudnak megszólítani a művek, ha az alkotónak nem csupán esztétikai problémái vannak. Ha nem csak arra keresik a választ, formailag miként lehet egy alak-problémát megoldani, hanem a nézővel közölni is akarnak valamit. Csak akkor jöhet létre a párbeszéd mű és a néző között, ha eszmét hordoz magában az alkotás. Azt is megfigyeltem, a befogadásra nem készítjük föl a nézőt. Gondoljunk arra, milyen alacsony színvonalon áll művészeti oktatásunk. A képzőművészet olyan sajátos helyzetbe került, hogy a piac uralja. Az állam a galériák gondjaira bízta a képzőművészt, hogy ne neki kelljen róla gondoskodni. Így válik árúvá a műalkotás.

 Kádár Tibor: És itt kell megemlíteni a reklám kérdését. Ha az jó és erős, jön is a vevő. Jól reklámozzák a nagybányai művészeket, és a galériák az ő alkotásukat árulják. Csontvárynak viszont nincs ára. Ha pl. a Louvre-ban lenne egy Csontváry-mű, akkor máris változna az árszínvonal. Szörnyű, hogy ma a piac és a pénz diktál, és lipótvárosi galériások határozzák meg a művészet helyzetét, pénzbeli értékét. Németországban egy kiállításom után azt mondta egy kritikus nekem: „megcsinállak, mert jó vagy.” Ennek akkori ára egy napilapban 10 ezer, egy szaklapban 50 ezer márka volt. Nos, nekem erre ennyi pénzem nem volt. Vannak, akik „magukat csinálják meg”, ilyen a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója, akit sokan nagy festőnek tartanak. Azért „nagy festő”, mert drágán adja a képeit. És a ma az ár határozza meg az értéket.

 Filep Sándor.: Ha már az anyagiakról van szó: jó pénzért egy jó nevű művészeti író bárkiről szépeket tud írni. Azt is ki kell emelni: van, amikor több száz év múlva jön rá a világ arra, hogy egy zseni élt egy adott és olyan korban, amikor a társadalom őt semmibe vette. Erre számtalan példát lehet mondani. Régebben rendelésre készültek a művek. Akkor történt nagy változás, amikor a művészek maguktól kezdtek el dolgozni. Megváltozott az alkotás jelentősége, mikor Duchamp kimondta: minden lehet művészet. De ettől kezdve a művészetnek, mint szónak, semmilyen értelme nincs. Ha valaki Duchamp levelezéseiből tudjuk:, hogy ő nevetett a legjobban azokon, akik elhitték az ő zagyvaságait.

 Ughy István :Említettük a szélhámosságot. Azt: sokan eladják magukat. Ezt tették igen jó festők is, mint Matisse, aki 1910-ben megalkotta a táncoló figurákat. A régi csendéletei viszont csodálatosak.

 –Beszéljünk a kortársról, mint jelzőről. Mintha ezt a túlzottan absztrahálók kisajátították ki volna maguknak. Sőt, ha az itt ülők valamelyikére azt mondom, kortárs, a konzervatív ízlésű olvasók azt hiszik, értelmezhetetlen művet alkot az illető.

 Legéndy Péter :Az itt ülők mind kortárs művészek, hiszen most, a jelenben alkotnak. Nem szabad a szavak értelmét megváltoztatni, kisajátítani. A kortárs jelző nem jelent minősítést. Tehát nem minden kortárs posztmodern.

 Kádár Tibor: Újabb jelzőhöz és izmushoz érkeztünk, méghozzá egy olyanhoz, ami egy importált dolog. Közép-Kelet-Európának ez idegen is. Kondor Bélában benne volt az egész közép-kelet-európai kifejezés. Ő egy olyan alkotó, aki hihetetlen nagy szintézisre volt képes saját korában. Miért volt nagy festő? Mert a korát tökéletesen kifejezte, sokkal jobban, mint azok a világon elismert nagy alkotók, akiknek művei csupán egy piaci trendnek felelnek meg. Picasso is nagyon sokáig csak a pénzben gondolkodott.

 Horváth Lajos: Kondor Béla valóban korának kortárs művésze volt. Megfogalmazta azt a léthelyzetet, amiben létezett, mégpedig úgy, hogy közben támadások kereszttüzében volt. A ’70-es években a Népszabadságban nagy vita folyt Kondor körül. Sokan durván támadták őt, azok akik kizárólagosan csak formai kérdésekben közelítették meg műveit. Felvetették: Kondor döntse el már végre, hogy festő, vagy grafikus. Ha a művészetről beszélünk, akkor meg kéne fogalmazni: része-e és ha igen, akkor milyen szinten a kultúránknak. Amennyiben a kortárs művész tökéletesen kifejezi, visszaadja a korát, akkor részévé válik egy nemzet kultúrájának. Éppen ezért erre az adott nemzet intézményeinek is oda kéne figyelni, mert a kollektív tudatot csak a jó művészet – legyen irodalom, zene, festészet, szobrászat – képes közvetíteni. Ha mindez nem történik meg, akkor teljesen felesleges a művészetről beszélni.

 –Létezik-e még magyar, nemzeti művészet?

 Kádár Tibor: Beszélgettem egy pesti galériással, s mondtam neki, hogy Bartókot szeretnék festeni, és ha lehet a kalotaszegi architektúrából kiindulva. Erre azt felelte: hagyjon nekem békét Bartókkal!

 –Holott Bartókot korában sem tartották annyira nemzetinek, konzervatívnak.

 Kádár Tibor: Bartók nemzeti volt, és nem nemzetieskedő. Zeneszerzőnk túllépett a nemzetin, nemzetközileg elfogadottá vált, s ezzel a magyarság szimbóluma lett. Ebben látom igazi nagyságát. Visszatérve a lényegre: azok a vezető galeristák, akik a piacot irányítják, még attól a szótól is irtóznak, hogy nemzeti.

 –Csak a piacot, vagy magát a képzőművészetet is irányítják?

 Kádár Tibor: A képzőművészetet nem tudják, mert mindig lesznek olyan művészek, akik nem a piacból élnek, és mégis alkotnak.

 Ughy István: Alkotnak, de intézmény nélkül, mert a globalizmus urainak az a célja, hogy a társadalom minél butább legyen. Ezért sok intézménynél vezetőváltásra lenne szükség, s akkor széles körben ismert lenne a nemzeti művészet.

 Legéndy Péter: A 19-20 századi nemzeti romantikát, a nagybányaiak nemzeti liberális festészete követte, majd jött a magyar avantgárdé. Természetesen nem lehet úgy alkotni, mint száz évvel ezelőtt, de alig alkot olyan képzőművész, aki nemzeti karakterjegyeket tudatosan építene be művészetébe. Az ok: nincs olyan mecénás, aki ezt várja el. A nemzeti művészetnek nem kedvez ez az atlanti mentalitás. De nem csak a nemzetinek, hanem a filozofikusnak sem. Az egyéniségnek gondolatai vannak, s ha az eljut az emberek tömegéhez, veszélyes lehet azok számára, akik az uniformizálásban érdekeltek.  

–Viszont elég sok szobor készül manapság történelmünk nagyjairól.

 Legéndy Péter: Ezt nem vitatom – de tisztelet a kivételnek – de ezeket a műveket 19. századi, vagy még korábbi stílusban alkotják.

 Kádár Tibor: Visszatérve a nemzeti gondolathoz: a gazdasági válság bebizonyította a globalizmus működésképtelenségét. Fontos lenne ezért olyan műveket alkotni, melyek a 21. században fejezik ki a nemzeti érzést. Ez létezik a zenében, és ezt az utat kéne járni a képzőművészetben is. Nehéz, mert ,mint már beszéltünk róla, soha nem volt még ennyire manipulált az ember, mint jelenleg. „Teszkósították” a globalizmus hangadói az emberek gondolkodását, így kiirtották a nemzettudatot.

 – Lehet-e úgy valaki művész, hogy nem vesz tudomást a társadalmi folyamatokról?

 Ughy István: Nem lehet! A magyar népnek festem az ő mozdulatát, pszichológiáját és olykor a kritikáját is. De az üzenetem nem jut el a néphez, ha nincs kiállító-helyiségünk.

 Horváth Lajos: Nem arról van szó, hogy nem engednek minket kiállítani, hanem: a sajtó nem vesz tudomást rólunk. Hiába rendeztünk kiállítást Veszprémben is, ha ezt elhallgatták. Beszélgetésünk elején szó esett a kolozsvári kiállításról, amiről röviden beszámolt az egyik közszolgálati médium is. De miként: egyetlen egy kiállító művésznek nem hangzott el a neve. Megaláztak ezzel bennünket. Az is abszurd, hogy míg a kiállítóhelyeken belépőjegyeket kell fizetni a látogatónak, abból a művész egy fillért sem kap. Annak örülhet, hogy megmutathatta műveit. Kérdés: milyen lehetőségeink lesznek arra a jövőben, hogy bemutatkozzunk. Az F-csoport festői általában nagy méretű képeket alkotnak, s ezek bemutatásához pedig nagyobb kiállítóterem szükséges.

 Filep Sándor: A legszörnyűbb, hogy vannak, akik szó szoros értelmében a semmiért fizetnek belépőjegyet. Volt egy osztrák „művész”, akinek a találmánya az üres kiállítóterem. Tolongtak az emberek, hogy bejussanak, és megnézhessék a semmit. Mindezt azzal magyarázták, hogyha oda belépett valaki, feljutott a művészet Parnasszusára.

 Legéndy Péter: Az F-csoport tagjai – mint a névtelen hősök – oly annyira benne élnek a nemzetben, hogy szinte paradigmáját adja ez a társaság annak, ami a magyarsággal történik. Ez tehát a modern nemzeti művészet.

 –A kórismét felvázolták. Egy lehetséges gyógyírt hallottunk rá: legyen olyan intézmény, ami önöket helyzetbe hozza. Melyek a továbbiak?

 Kádár Tibor: Szemléletváltás szükséges már óvódás kortól kezdve, mert az elmúlt évtizedek okozta kárt az alapoktól kell kijavítani. Ezen túlmenően nem a nemzetieskedőket, hanem a nemzeti érzést megjelenítőket kell támogatni. Ha már az EU tagjai vagyunk, akkor értessük meg annak vezetőivel, hogy nemzeti sajátosságainkat nem adjuk föl.

 – Létezik-e még a művészetben a szép, mint esztétikai kategória? Vagy az a fontos, hogy valami érdekes legyen?

 Kádár Tibor: Az érdekes lett a legfontosabb kategória. Ha valaki nem talál ki valami újat, akkor ne is álmodjon róla, hogy felkapott lesz a neve. A legtöbb művész azon gondolkozik: mi az, amit eddig senki nem készített. Egy durva példát mondok és finoman: fekáliagyártógép. Egyik oldalon beteszik az ételt, a másikon kijön az ürülék. És azok, akik ezt kitalálták, művésznek nevezik magukat. Sőt a fekália esztétizálása folyik! Közben vannak alkotók, akik azt mondják: ezt nem! Még akkor is, ha nem akarnak tudni rólunk és talán hiába tiltakozunk.

Filep Sándor: Ma a művészetben még a semmi, az értéktelen is valamivé válik. Szakmailag biztos vagyok a dolgomban, tudom, hogy jó úton haladok, neves műgyűjtők is vásároltak tőlem, de minket, akik valódi művészetben gondolkodnak, mégis elhallgatnak. Érdemtelen így bánni így egy olyan társasággal, aki – tudom ez szerénytelenül hangzik – vállalja önmagát, eredetét, kultúráját, és azokat az értékeket, amelyeket – évszázadok alatt – a művészet folyamata önmagából kitermelt.

Medveczky Attila