vissza a főoldalra

 2011.01.28. 

Liszt Ferenc, az író
Az első életrajz Chopinről

Az idei esztendő világhírű romantikus zeneszerzőnk, Liszt Ferenc (1811–1886) ünneplésének jegyében telik: október 22-én lesz kereken kétszáz éve, hogy Esterházy herceg uradalmán, Doborjánban megszületett. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy Liszt nem csupán zseniális zeneköltő és minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze volt, de a szavak mestere is. Ő írt elsőként életrajzot korszakalkotó pályatársáról, a harminckilenc esztendősen elhunyt Fryderyk Chopinről (1810–1849). Francia nyelven írt művével 1850 nyarán készült el, és először a La France Musicale című folyóiratban jelent meg folytatásokban, 1851 februárja és augusztusa között. A következő évben kötetbe szerkesztve is kiadták. „Mindössze” huszonegy újabb évnek kellett eltelnie, hogy 1873-ban a Franklin Társulat gondozásában napvilágot lásson a magyar nyelvű kiadás. A fordítást Wass Ottilia grófnő (1829–1917) készítette: ugyanazon czegei Wass család tagja, amelynek manapság kétségkívül legismertebb tagja Wass Albert író. Pedig a maga korában Wass Ottilia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagy pártfogója is országosan ismert volt. Költőként nem csupán magyarul, de németül és franciául is verselt, kiterjedt levelezést folytatott angolul és olaszul, illetve számtalan helyen publikált. Liszt Ferenc Chopin-életrajzához fordítói előszót is kanyarított, amelyet szabadkozással kezd: „Kevesek számára íratott e könyv, és hazánkban kevesen ismerik.” E kijelentés első fele napjainkra örvendetesen megváltozott: a hálás utókor időközben felfedezte magának Chopin munkásságát.

E százötven oldalas kötet lapjain a zeneóriás Liszt szellemes és tehetséges írónak, elmélyült gondolkodónak, kifinomult ízlésű művészettörténésznek és lélekbúvárnak bizonyul. Csakugyan nem mindennapi mű! Már pusztán azért sem, mert eltekintve a szokásos időrendi megközelítéstől, Chopin alakját mindjárt érett férfiként, kiforrott zeneszerzőként állítja elénk, a gyermekkor történéseire legfeljebb vissza-visszautalva. Legrészletesebben persze azokról a történésekről beszél, amelyeknek közvetlen szemtanúja volt: Chopin párizsi éveiről, majd elhatalmasodó tüdőbajának kínjairól.

A könyv legmeghatóbb része a zárófejezet, amelyben a nagy lengyel művész utolsó napjairól, vagyis 1849 októberében lezajlott haláltusájáról olvashatunk. Az alábbiakban ebből ismertetek részleteket a saját átdolgozásomban: Wass Ottilia fordítását stilisztikailag frissebbé tettem, kissé „leporoltam”. E bekezdések is hűen mutatják, hogy Liszt Ferenc műve valódi kultúrkincs.

„Az 1848-as esztendő kezdetétől Chopin egészsége folytonosan hanyatlott, különböző változatokon átmenve. A minden nyáron Nohant falujában töltött hetek néhány évig a lehető legjótékonyabban hatottak egészségére: ott enyhülni látszott a szenvedése. Dolgozni is ott szeretett, s így minden évben néhány új szerzeményt hozott onnan Párizsba; a telek azonban fájdalmainak fokozatos növekedését hozták elő. 1846–1847 fordulójára úgyszólván már alig tudott járni, és a lépcsőn sem tudott felmenni anélkül, hogy a legkínosabb fulladások ne törtek volna rá. Ez időtől kezdve csak a leggondosabb elővigyázat tartotta benne az életet.

1847 tavaszán állapota napról napra súlyosbodott, s oly betegségbe ment át, amelyből nem hitték, hogy felgyógyulhat; ám ezúttal még egyszer sikerült megmenteni őt. Azonban ez az időszak oly fájdalmas csapást hozott a szívére, amelynek halálos voltát azonnal felismerte. S valóban: George Sanddal való barátságának felbomlását, amely éppen akkor történt, nem is élte sokáig túl. Stael asszony, ez a szenvedélyes és nemes lélek, finom és élénk elme, kinek megvolt az a hibája, hogy szavainak bizonyos iskolás nehézkességet adott, s ez megfosztotta őt a keresetlenség bájától – Stael asszony egy szerencsés percében, midőn érzelmeinek heve kiragadta őt a genfi feszesség ünnepélyes modorából, egy alkalommal azt mondta: „A szerelemnek csak kezdete van!” Keserű tapasztalat felkiáltása ez az emberi szív elégtelensége felett, amely képtelen kifejezni a képzelet szép álmait. Ah! Ha nem hazudtolnák meg olykor magasztos példák a számtalan nyilvános és rejtett tényt, amelyek megerősíteni látszanak Stael asszony mondását, milyen kétségbeejtő hitetlenség és közöny fogná el mindnyájunk lelkét mindazon hajlamokkal szemben, melyeknek allegórikus képmását az ősi canefórák díszmenetében véljük felfedezni – kik kosaraikban csak azért hordoztak virágokat, hogy felcifrázzák velük az áldozatra szántakat!

Chopin az idő tájt gyakran és csaknem előszeretettel beszélt Sandról, bármiféle harag és szemrehányás nélkül. Szemébe könnyek tolultak, ha kimondta a nevét, s egyetlen nemmel átengedte magát a lángoló gyöngédségnek, a múlt idők elkeseredett emlékének, amely immár elvesztette sugárzó fényének szép jelentőségét. Minden csel dacára, amelyeket barátai felhasználtak, hogy eltávolítsák emlékezetéből e tárgyat, elkerülendő a Chopin által létrehozott, rettegett felindulást, ő mindegyre visszatért rá, mintha csak életét azon érzelmek által akarta volna felemészteni, melyek egykor új erőre élesztették – mintha e mérges növény édes illatába akarta volna fullasztani magát. Lassanként kimúlni érezve magát végső reményeinek eltorzított képe előtt, ez volt az utolsó kéjérzete. Hiába igyekeztek más irányt adni a gondolatainak, ő mindig csak Sandról beszélt, s ha ajkai nem mondták is ki a nevét, vajon nem gondolt-e még akkor is az asszonyra? Mohón hörpölte a mérget, hogy annál rövidebb idő alatt magába szívhassa azt. (…)

A halál árnyéka hétről hétre, nemsokára napról napra sűrűbb fátylat borított rá. A betegség elérte végső határpontját, a szenvedések egyre áthatóbbak, a válságos pontok egyre gyakoribbak lettek, és minden percben közelebb hozták a végvonaglás kínjait. E kínok csillapodtával Chopin mindvégig megtartotta lélekjelenlétét és élénk akaratát – nem veszítette el sem gondolatainak tisztaságát, sem szándékainak világosságát. Az enyhülés e perceiben kinyilvánított kívánságai bizonyítékául szolgálnak az ünnepélyes nyugalomnak, amellyel saját elmúlását közeledni látta. Bellini mellé akarta temettetni magát, akivel párizsi tartózkodása során gyakori és bizalmas kapcsolatban állt. Bellini sírja a Pére Lachaise temetőben van, Cherubini hantja mellett. (…)

Emberi kapcsolataiban mindvégig megtartva szokott tartózkodását, senkitől sem kívánt búcsút venni, de azért a gyöngéd, elismerő hála fénye világította meg arcát az őt meglátogató barátai felé. Október első napjai egyszerre minden kételyt és reményt eloszlattak: a végzetes perc közeledett, és a következő nap, de még a következő óra sem volt bizonyos. Nővére és Guttman úr folyamatosan mellette voltak, egyetlen percre sem távoztak. Delphine Potocka grófnő, aki éppen akkor nem volt Párizsban, a közelgő veszély hírére azonnal megérkezett. Azok közül, akik e végső órában körülállták a haldoklót, senki nem tudta kivonni magát e szép és nagy lélek kimúlásának magasztos látványától.

Bármily heves vagy hiú szenvedélyek izgatják is a szívet, bármilyen fogékonyságot vagy közönyt váltanak is ki az előre nem látott, kétségtelenül mélyen megindító, hirtelen események – egy lassú, szép halál látványa oly hatásosan fenséges, amely az áhítatosságra legkevésbé hajlandó szíveket is megrázza, s mintegy elbűvölve, megragadva, meglágyítva Istenhez emeli őket. Midőn valamelyikünk lassan, fokozatosan távozik az ismeretlen tájak felé: sötét álmainak rejtelmes jelentősége, gondolatainak és tetteinek a múltat a jövőtől elválasztó keskeny határvonalon tartott emlékünnepe mélyebben megráz, mint bármi más a világon. (…)

A Chopin hálószobája mellett lévő nagy teremben mindig összegyűltek néhányan a barátai közül, kik azután felváltva be-bementek hozzá, hogy legalább a mozdulatait, a tekintetét kísérhessék, mivel hanyatló testi ereje beszélni immár nem engedte. Október 15-én, vasárnap az előbbieknél még fájdalmasabb, több óráig tartó válságos pontok álltak be, melyeket ő türelmesen és nagy lelkierővel viselt. Delphine Potocka grófnő, aki ama percben jelen volt, elérzékenyülve könnyekre fakadt. Chopin észrevette őt, ahogy az ágy lábánál állt, magas, sudár termetével és fehér öltözetével ama szép angyalarcokra emlékeztetve, melyeket a festők legrajongóbbika valaha is kigondolhatott. Bizonyára égi jelenésnek vélte a grófnőt, és amikor a roham egy percre csillapult, arra kérte, hogy énekeljen. A körülötte lévők azt hitték, önkívületben beszél, de ő esdekelve megismételte a kérést. Kinek lett volna ereje ellenállni e kérésnek? A nagy teremben lévő zongorát szobájának ajtajához tolták, és a grófnő a fájdalom hangjának valódi árnyalatával énekelt; arcáról könnyek peregtek, és e szép tehetség, e csodálatra méltó hang, eme érzés ily tökéletes kifejezését minden bizonnyal soha korábban nem érte el. Chopin kevésbé látszott szenvedni, miközben e hangokra figyelt. A grófnő ama híres, a Szent Szűzhöz írt Cantatét énekelte, amely dalról úgy tartják, hogy megmentette Stradella életét. „Mily szép! Istenem, mily szép!” – mondta Chopin – „Tovább… tovább!” S bár a legerősebb felindultsággal küzdött, e nemes asszonynak mégis elég bátorsága volt, hogy barátja és honfitársa utolsó kívánságának eleget tegyen: visszaült a zongorához, és elénekelte Marcello egyik zsoltárát. Chopin rosszabbul lett, a körülötte lévőket elfogta a rémület és önkéntelenül térdre rogytak; senki sem mert megszólalni, és egy égi dallamhoz hasonlatosan csak a grófnő hangja lebegett az elfojtott sóhajok és zokogás hangjai felett, amelyek a dal szomorú, panaszos kíséretét képezték. Esteledni kezdett, és e gyászos jelenetet a félhomály rejtelmes árnyai leplezték. Chopin nővére az ágy előtt leborulva sírt és imádkozott, és nem mozdult e helyzetből, míg az általa oly gyöngéden szeretett testvér még lélekzett.

Éjszakára a beteg állapota súlyosbodott. Hétfő reggelre jobban lett, és mintha előre látta volna a kijelölt kedvező pillanatot: azonnal az utolsó szentség felvételét kérte. Mivel a megszokott apát, akivel közös számkivettetésük óta szoros összeköttetésben állt, távol volt, azért Aleksander Jelowicki apátot hívatta, a lengyel emigráció egyik legkitűnőbb emberét, és két ízben is látta őt. A Szent Vacsora kiszolgáltatását nagy ájtatossággal fogadta, barátai jelenlétében. Kevéssel azután egyenként ágyához szólította a jelenlévőket, mindegyiküknek végső áldást adott, és Isten kegyelmét hívta rájuk, illetve szeretetük s reményük tárgyaira. Mindannyian térdre ereszkedtek, lehajtott fővel és nedves szempillával, fájdalomtól elszorult szívüket Istenhez emelve.

A nap hátralévő részében a fájdalmas rohamok egyre sűrűbben követték egymást. A hétfőről keddre virradó éjszakán többé egyetlen szót sem szólt, és a körülötte lévő egyéneket látszólag nem ismerte fel; csak este tíz óra felé kezdte valamivel könnyebben érezni magát. Jelowicki apát mindvégig mellette volt; amint újra beszélni tudott, Chopin a haldoklók imádságait és litániáit kívánta elmondani. Latin nyelven imádkozott, fennhangon és érthetően. E perctől fejét folytonosan Guttman úr vállához támasztva tartotta, aki betegsége egész ideje alatt éjjel-nappal a közelében volt.

1849. október 17-ig görcsös álomkórság fogta el. Két óra felé vonaglani kezdett, és a hideg verejték bőven pergett homlokáról. Rövid szunnyadás után alig hallható hangon kérdezte: „Ki van mellettem?” – és lehajtva fejét, hogy megcsókolja az őt karjában tartó Guttman kezét, a barátság és hála eme utolsó jelével adta ki lelkét. Szeretve halt meg ő, akinek élete a szeretet volt!

Midőn a nagyterem ajtaja megnyílt, mindenki sietett hűlt tetemére borulni, és sokáig nem állt el a miatta omló könnyek zápora.

Mivel Chopinnek a virágok iránti előszeretete mindenki előtt ismeretes volt, másnap oly mennyiségben vittek oda virágot, hogy az ágy, amelyen feküdt és az egész szoba csaknem eltűnt a tarka füzérek alatt. Virágos kertben látszott nyugodni; arca visszanyerte fiatalságát, vonásaiból üde tisztaság és szokatlan béke kifejezése sugárzott. Ifjúi szépsége, melyet a szenvedés oly sokáig elhomályosított, most újra előtűnt. Clesinger egy általa azonnal elkészített vázlatban életre hívta e kedves vonásokat, amelyeknek eredeti báját a halál visszaadta. E vázlatot később márványban dolgozta ki Chopin síremlékére.

Chopin a Mozart lángelméje iránti kegyeletteljes bámulattól vezérelve azt óhajtotta, hogy temetése alkalmával a nagymester Requiemje szóljon. Eme óhaja teljesült. Végső tiszteletét 1849. október 30-án tartották a Madeleine-templomban. A szertartást azért halasztották el egészen addig a napig, hogy a nagy zenemű előadása méltó legyen a mesterhez és a tanítványhoz. Párizs első számú művészei mind részt akartak venni. A bevonulásnál Chopin halotti indulója szólalt meg, melyet ez alkalomra Reber hangszerelt. A felajánlási részhez Lefebure-Vély játszotta el orgonán h-mollban és e-mollban írt csodaszép prelúdiumait. A Requiem szóló részeinek előadására Viardot és Castellan asszonyok vállalkoztak. Lablache, aki 1827-ben Beethoven temetésén ugyanezen Requiem Tuba mirum szólamát énekelte, most újra megszólaltatta. Meyerbeer, aki ama korábbi előadás alkalmával a féldob-részt játszotta, most Adam Czartoryski herceggel vezette a temetési menetet. A halotti lepel szegletvégeit Aleksander Czartoryski herceg, Delacroix, Franchomme és Guttman urak tartották.”

Zsille Gábor