vissza a főoldalra

 2011.01.28. 

A szamizdat és a tamizdat
Vlagyimir Vojnovics: Iván Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai

Vojnovics könyve nagyszerű regény. Hasonlítható Svejk élettörténetéhez, Bulgakov Mester és Margaritájához, meg Rákosi Gergely Óriástök című művéhez. De mégsem hasonlítható semmihez ez a könyv, ez a nagy szovjet pikareszk. Olyan kalandregény, ami párját ritkítja. Már születésének körülményei is figyelemre méltóak. Ez a Vlagyimir Vojnovics a szűzföldeken kezdte írni a Csonkint, részletek jelentek meg belőle otthon, a Szovjetunióban (ott nem sokáig), és Nyugaton tamizdatban. Mi az a tamizdat? Elmondom. A szamizdat sokszorosítógépeken előállított, titokban megjelent és terjesztett mű, irodalmi alkotás stb. A tamizdat ezzel szemben azt jelenti, hogy betű szerint: tam=ott, izdat=kiadás. Ott adták ki Nyugaton, nem a Szovjetunióban. Úgyhogy ezért Vlagyimir Vojnovics úrnak, aki 1932-ben született és 1963-ban kezdte el írni az Iván Csonkint, aztán 1969-ben teljes egészében meg is jelent, sok bajt hozott a fejére. Tetézte a bajt azzal, hogy 1973-ban nyilvános levelet írt Szolzsenyicin védelmében, kiröhögtette a cenzúrát, ezért kizárták az írószövetségből. Majd 1980-ban közölték vele, hogy vége a szovjet hatalom és a szovjet nép türelmének – magyarul azt jelentette, hogy ki innen. Ezért aztán Brezsnyev meg is fosztotta őt a szovjet állampolgárságától. De ez az Iván Csonkin közlegény élete emlékezetes mű, emlékezteti az embert a szovjet birodalom minden bornírtságára.

Mindjárt azzal kezdődik a történet, hogy egy szovjet repülőgép kényszerleszállást hajt végre szovjet földön, Vörösfalva határában, Vörösfalva korábbi neve Sárosfalva volt. Isten háta mögötti világ, de azért kolhoz volt. Egyszóval kényszerleszállt a repülőgép, és kiszállt belőle Maleskó hadnagy, a pilóta. Neki mutatkozott be Golubev Iván Tyimofejevics, a kolhoz elnöke, aki nagyon vigyázott arra, hogy rá ne leheljen a pilótára. A pilóta meg azt mondta, eltört a benzincsövem, és beragadt a motor. Kényszerleszállást kellett végrehajtanom. Mire a kolhoz elnök azt mondta: nem itt kellett volna leszállnia, hanem Óáfonyás mellett. Ott van a traktorállomás és a műhely, egykettőre megjavítottuk volna. Mire a pilóta: A kényszerleszállásnál nem lehet válogatni, láttam, hogy a mező nincs bevetve, és máris leszálltam.

„Füvesherés vetésforgót alkalmazunk, azért nincs bevetve – magyarázkodott az elnök.”

Na már most a magyar olvasónak fogalma sincs arról, hogy mi az a füvesherés vetésforgó. Elmondom hát. Liszenkó találta fel, a szovjet géniusz. Ne kelljen sokat szántani meg vetni, több éven keresztül lehet nyúzni a füvet meg a lóherét. Én magam, a könyvajánló olvastam Budapesten az Akadémia könyvtárában egy kandidátusi disszertációt. Annak az volt a címe: A füveshere vetésforgó szerepe Szudán mezőgazdaságának szocialista átalakításában. De ezt a dolgozatot 70-ben írták, Szudán meg éppen most szakad, és nincs ember, aki tudná, hogy milyen szerepe volt Szudánban a füveshere vetésforgónak. Tehát elképzelhetjük, hogy Vörösfalván is milyen áldásos következményekkel járhatott ez a növénytermesztési eljárás.

Na szóval, nem tudták megjavítani a gépet, meg nem is akarták, a pilóta visszautazott alakulatához, és a közeli katonai lerakatnál találtak egy embert, akit kirendeltek a póruljárt repülőgép őrzésére. Ez az ember Iván Csonkin volt. Esetlen, félszeg, meg műveletlen is, tehát belekerült a nagy szovjet szórásba. Azt írja róluk – már a Csonkinokról – Vlagyimir Vojnovics:

„Amikor olyan idők jártak, kulákokat kezdtek keresni a faluban, de egy szálat se találtak. Márpedig megparancsolták, hogy feltétlenül kell találni legalább egyet mutatóba. Akkor aztán rátaláltak Csonkinékra, akik idegen munkaerőt zsákmányoltak ki, ráadásul a gyereket. A Csonkin házaspárt száműzetésbe küldték, Iván, a mi hősünk meg árvaházba került. Innen indult el aztán a göröngyös szovjet úton, és ezúton szedte fel a történeteit. De ezek a történetek mind valóságosak.”

Iván egyheti hidegélelemmel és paranccsal a zsebében tehát kiköltözött az elromlott repülőgép mellé. őrködött, őrködött, amíg nem megpillantotta a szomszédos kertben Nyurát, aki kapált és nő volt. Nem a legszebb nő, de szoknya volt rajta. Iván Csonkin megszólította a szomszédasszonyt:

„Gyere csak ide.

– Oszt minek? – kérdezte Nyura.

– Hát csak úgy.

– Csak úgy lehet szemben is beszélgetni – makacskodott Nyura.

– Na gyere már – mondta Csonkin panaszos hangon –, nem harapom le az orrod.

– Mire jó ez? – mondta Nyura.

Megkerülte az asztalt, és tisztes távolban leült. Iván hamarosan elérte a pad szélét, így Nyurának már nem volt hova húzódnia.

– Valahogy nagyon fázik a kezem – mondta Csonkin, és a jobb kezét bedugta a lány blúza alá.

– És maga általában mindig eroplánon szokott repülni? – kérdezte Nyura, és egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy kiszabaduljon.

– Mindig – mondta Csonkin, és átdugta a kezét Nyura hóna alatt a háta felé, hogy kikapcsolja a melltartóját.”

Helyben vagyunk, az akció sikeres volt. Iván és Nyura összegabalyodtak, összeköltöztek, meg együtt éltek.

Iván nem foglalkozott a repülőgéppel, hanem együtt kapáltak Nyurával. No de érdekes a történet folytatása. A kolhozelnök nagy piás volt, meg nem is nagyon érdekelte a gazdálkodás, de azért tette a dolgát. Aztán mondták neki, hogy

„– Te elsősorban kommunista párttag vagy, és csak másodsorban elnök.”

Ezt azért mondták neki, mert nem adott pénzt bizonyos szemléltető anyagok elkészítéséhez, magyarul a propagandához. Nem is adhatott, mert egy alsó grandja sem volt a kolhoznak. A kolhoz háza tájékán élt egy tudós hírében álló ember. Kuzma Matvejevics Gladisev. Minden érdekelte, ami tudomány. Gladisev megállapította többek között, hogy a Mars, mint bolygó, mesterséges eredetű. Másodlagos dolgokkal is foglalkozott ez a tudományra hajló ember, erre áldozta egész életét.

„Micsurin és Liszenkó haladó tanításainak nyomdokain haladva létre akarta hozni a krumpli és a paradicsom keresztezéséből azok hibridjét, egy olyan növényt, melynek alul, a föld alatt krumpligumói nőnek, s ugyanakkor felül meg paradicsomok. A leendő hibridjének az akkori nagy idők szellemével összhangban: „A Párt Útmutatásával Közel a Szocializmus”. Rövidítve a PUKSZ nevet adta.”

De Gladisev tevékenységét részletesen is ismerteti az író, Vlagyimir Vojnovics. Reggelire hívta Gladisev Iván Csonkint. Szóval elkészült a rántotta, asztalhoz hívta Gladisev a szomszédját.

„Nem volt olyan hű de nagy rend, de a konyha azért mégis tisztább volt, mint az előszoba. Polcon állt az edény, a plafonról bölcső lógott, Heraklesz nyoszolyája. (Megjegyzem: Heraklesz Gladisevnek volt a gyermeke.) Egy tetejét vesztett öreg ládában egymásra hányt szakadt, elsősorban tudományos tárgyú könyvek tornyosultak (mint például az ókori görög mítoszok, vagy „A légy, mint a fertőzések aktív terjesztője” című ismeretterjesztő brosúra, és a Nyiva folyóirat hiányos, 1912-es évfolyama.) Ez a láda volt Gladisev műveltségének alapvető forrása.

Az asztalra terített viaszos vászonra az idők során barna köröket égetett a forró edény, de közben ott sistergett a szalonnás rántotta, és akárhogy is émelygett Csonkin gyomra a bűztől, az éhségtől még jobban émelygett, úgyhogy nem nagyon hagyta magát kéretni, asztalhoz ült.”

A vendéglátó tudós Gladisev előtte pálinkával kínálta meg a kalandos életű közlegény Iván Csonkint. Most kénytelen elviselni az olvasó a beszámolómat, mert betű szerint fogom idézni a növénynemesítő és a közkatona párbeszédét. Szóval a tudós kitöltötte a pálinkát a katonának. Na most tessenek figyelni.

„– Gabonából vagy céklából csináltad? – érdeklődött Csonkin.

– Szarból, Ványa – mondta Gladisev alig leplezett büszkeséggel. Ivánnak torkán akadt a falat.

– Már hogyhogy? – kérdezte, és eltolta magát az asztaltól.

– Rendkívül egyszerű a recept Ványa – magyarázta Gladisev készségesen.

– Egy kiló szarhoz veszel egy kiló cukrot.

Csonkin kirúgta maga alól a széket, és ajtó felé rohant. A tornácon majdnem fellökte Afroditét és a gyereket, aztán a tornáctól két méterrel a faház egyik gerendájának támasztotta a fejét. Úgy hányt, hogy a bele is majd kifordult.”

Egyszóval ez volt a nagy szovjet valóság, de a lényegre figyeljünk. A közönséges növénynemesítő a gyerekét Heraklésznek nevezte, a feleségét pediglen Afroditének. Az hiába üvöltözött faluszerte, hogy Froszka vagyok, Froszka, jó emberek, nem Afrodité.

De lépjünk vissza a történelemben.

„A háború kitörésének a híre úgy érkezett, mint derült égből a villámcsapás. Senki sem gondolta, senki sem feltételezte, hogy bekövetkezik. Igaz, úgy másfél héttel előtte Dunya mama széltében-hosszában mesélte egy álmát, hogy Kláska, a tyúkja négyszarvú kecskét tojt. De látomását az álomfejtők ártalmatlannak ítélték, vagy legrosszabb esetben is úgy értelmezték, hogy esősre fordul az idő. És mégis Dunya mamának lett igaza, mert kitört a háború.”

Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ez a Vlagyimir Vojnovics, akinek az állampolgárságát elvette Brezsnyev, a nagyeszű pártfőnök, úgy fürdik a népi nyelvjárásban és humorban, annyira otthon van benne, hogy az párját ritkítja. Ezen nem is csodálkozunk, mert ez a Vlagyimir Vojnovics megjárta Toronyát és Boronyát, még a szűzföldeken is dolgozott. Képzeljék el, mit szedhetett ott össze élményben.

Na kitört a háború, és az emberek a tanácsháza elé mentek megtudni, hogy mi van. Néhány egy életre szóló elméleti megfontolást ismerünk meg e nagygyűlés kapcsán. Például:

„A tömeggyűlés olyan rendezvény, ahol sok ember gyűlik össze, és a szónokok azt mondják el, amit nem gondolnak, a tömeg pedig azt gondolja, amit nem mond el.”

A nagygyűlés úgy jött össze, hogy a népeket senki nem hívta a tanácsháza elé. A nagygyűlést ezért össze kell hívni. Ezért a népeket elzavarták, majd utána visszahívták.

„– Na de miért Szergej Nyikanorics? – kérdezte Kilin elhaló hangon. Mi rosszat csináltam?

– Anarchiát csináltál.

Boriszov úgy ejtette ki a szavakat, mintha ólomcseppeket hullajtana.

– Ki látott már olyat, hogy a nép magától gyűljön össze, a vezetőség részéről megnyilvánuló kontroll nélkül?

Kilin érezte, hogy ereiben megfagy a vér.

– No de Szergej Nyikanorics, te magad… maga mondta, hogy spontán gyűlés.

– Az ám, csakhogy a spontán dolgokat, Kilin elvtárs, irányítani kell! – vágta rá Boriszov.”

Na ez a dialektikus és történelmi materializmus színtiszta, vegytiszta hamisítatlan példája.

A nagygyűlés kapcsán a faluba keveredik Vörösfalva híres szülötte, Ljuska, a fejőnő. Fejőnő valóban világhíresség; na jó, szovjet híresség. A parasztok – bocsánatot kérek – a kolhoztagok beszédbe elegyedtek vele.

„Inkább magadról beszélj, hiszen folyton a fővárosban vagy. Tán minden nap Sztalinnal teázgatsz?

– Ha nem is minden nap, de szoktunk találkozni.

– No és milyen ember?

– Hát hogy is mondjam – gondolkodott el Ljuska. Nagyon egyszerű ember – mondta , és a tudósítókra sandított, mert már azok is jelen voltak –, és nagyon szerény. Amikor csak van egy fogadás a Kremlben, feltétlen odahív, kezet fog velem: jó napot Ljuska. Hogy van? Hogy szolgál az egészsége? Nagyon figyelmes ember.

– Figyelmes? – kérdezte az elnök élénken. – Na és hogy néz ki?

– Jól néz ki – mondja Ljuska, és hirtelen sírva fakad. Nagyon nehéz most neki. Mindannyiunk helyett neki kell egyedül gondolkodnia.”

Ljuska akkor lett híres, amikor szakított nagyapái nemzedékének tehénfejési gyakorlatával. Sztalin előtt adta elő, hogy hogyan történt ez a szakítás.

„– Mostantól egyszerre négy csöcsét fogja rángatni a teheneknek, egyik kezével is kettőt, a másikkal is kettőt. Na ekkor beindult az egész masina. Ljuska beszédet tartott a Kremlben, a kolhozparasztok kongresszusán, és biztosította a jelenlévőket, és személyesen Sztalin elvtársat is, hogy a régi elmaradott technológiának egyszer és mindenkorra vége. És amikor Sztalin elvtárs azt válaszolta: »A káderek! A káderek!«, akkor kötelezettséget vállalt, hogy a kolhozában minden fejőnőnek megtanítja a módszerét.

– Na és meg tudja-e mindenki tanulni? – kérdezte Sztalin elvtárs ravaszkásan.

– Sztalin elvtárs, hiszen mindegyiküknek két keze van! – felelte Ljuska bátran, és előrenyújtotta mindkét tenyerét.

– Helyes – mosolyodott el Sztalin elvtárs és bólintott.”

Ebben az időben a Szovjetunióban feszt keresték a kémeket. Mindjárt egy történet. Elkaptak egy öreg zsidót a helyi KGB-sek. Jól megverték, faggatták, hogy kinek kémkedik, de nem jutottak dűlőre. Aztán kiderült, hogy az öreg zsidónak Mojszej Szolomonovicsnak van egy neve, Sztalin. Hinni nem akart a szemnek a KGB-s, és megbeszélte a dolgot Mojszejjel.

Mojszej meg is mondta:

„Az apám is Sztalin volt, és nagyapám is Sztalin volt. Még a cár előtt adták nekünk ezt a nevet. A nagyapámnak volt egy kis olvasztóüzeme, ahol acélt csinált, ami oroszul Sztal. Ezért adták neki a Sztalin nevet.”

A KGB-s rögtön elbocsátotta az öreg zsidót, nem akarta felvállalni, hogy egy Sztalin nevű egyedet kémnek nevezzen ki. Ment ki a helyi KGB-től az öreg Mojszej, és kint várta a felesége a kapunál.

„Néhány perc múlva a százados kikísérte az öreget a kapuhoz, mintha az díszvendég lett volna. A kapu melletti padon tényleg ott ült egy öregasszony. Ölében szakadt, fonott szatyrot tartott és maga elé bámult. Azonnal látszott rajta, hogy a várakozás megszokott állapot a számára. A várakozás óráit és perceit általában avval töltötte ki, hogy elsorolta, hány nagy embert adott népe a világnak. Most is maga elé meredt, és dünnyögött, miközben az ujjain számolta:

– Marx, Einstein, Spinoza, Trockij, Szverdlov, Rothschild…

– Cilja, mondta neki Sztalin. Szeretnélek bemutatni ennek a fiatalembernek. Nagyon érdekes fiatalember.

– Zsidó? – élénkült fel Cilja.

– Nem zsidó, de nagyon érdekes fiatal…

– …Oh! – mondta  Cilja, a fejét csóválta, mert már nem is érdekelte Miljaga (a KGB-s.).

– Szörnyen hülye szokásaid vannak. Ahogy új helyre költözünk, máris elrohansz ezekhez a gojokhoz. Miért nem tudsz magadnak rendes társaságot találni?”

De ez még semmi. Iván Csonkin szomszédja, a növénynemesítő ápol-ta a gumó és a paradicsomtermés reményében a hibridjét. Csakhogy Iván Csonkin tehene beszabadult a kertbe, és minden növényt megevett. A növénynemesítő csaknem gutaütést kapott. Dühében feljelentette a KGB-nél Iván Csonkint, hogy gyanús ember, az ellenség eszköze, de az is lehet, hogy német. Ezért a helyi KGB kiszállt egy hétfős csoporttal, hogy letartóztassa a gyanús egyént. Igen ám, de Iván Csonkin eszes ember volt a maga módján, és ő tartóztatta le az egész helyi KGB-t, a barátnője, Nyura segítségével. Fogva tartotta őket. Közben a történet kezd befejeződni.

Azt még nem mondtam el, ezért most elmesélem, hogy Nyurának volt egy disznója, Szerjózsa. A kolhozból vitte haza, mert csökött kis malacka volt. Fürdette, dédelgette, cumisüvegből táplálta. Szerjózsa, a disznó meg hozzánőtt Nyurához, mindenüvé elkísérte a gazdasszonyát, beszélgetett vele. A szomszéd meg azt terjesztette, hogy Nyura együtt él Szerjózsával. Ez az álhír a növénynemesítő fülébe is eljutott, aki csak figyelt, mert lélekben már készült a feljelentésre. Már azért, hogy Szerjózsát összehozták Nyurával, ideges lett Iván Csonkin. Az idegességet Nyura nem viselte, és kidobta az embert a lakásából. De aztán kibékültek. A lényeg az, hogy Iván Csonkin fogva tartotta a KGB-seket. Ennek híre ment a nagy KGB-hez, és ezredkatona szállt ki, hogy letartóztassák ezt a gyanús embert. És hosszú hadviselés után végül is lecsukták. Hiába, így vált valósággá Vlagyimir Vojnovics író nagy igazsága:

„Mostanság még a hülyék is okosak lettek.”

És örökérvényű még a következő mondat, amit a könyvben találunk:

„Ne siess parancsot teljesíteni, előfordulhat, hogy visszavonják.”

Vlagyimir Vojnovics most Münchenben él. Keresem a következő könyvét, amit majd elolvashatok.

(Vlagyimir Vojnovics: Iván Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai, kiadta a Gabó Kiadó)

Győri Béla