vissza a főoldalra

 2011.07.01. 

Drága és rossz szolgáltatás
A távközlési óriáscégek elveszik a pénzünket

A telefon vagy az internet használata a fejlett országokban – sőt néhány fejletlenben is – az átlagember számára elérhető. Hovatovább a mindennapi élet elengedhetetlen részévé vált. Oda jutottunk, hogy mobiltelefon nélkül bajos munkát találni, vállalkozni, vagy akárcsak a családi kapcsolatokat fenntartani. Hogy a mobiltelefon jelentette állandó elérhetőség és készültség az életminőségünket javítja, avagy éppen rontja, az más kérdés, de tény: sokunk el sem tudja képzelni az életét rádiótelefon nélkül.

A folyamat a nyolcvanas évek elején indult és bár a nem helyhez kötött telefon iránti igény nyilvánvaló, tisztán üzleti alapon nem valószínű, hogy a telefónia forradalma bekövetkezett volna. A mobilhálózatok kiépítése – főleg Európában – hatalmas állami támogatás mellett történt. Magyarországon a Magyar Postából kiszervezett MATÁV kapta meg a konceszsziós jogokat. A Matáv lényegében a Deutsche Telekom (DT) tulajdonába került és azon túl, hogy a vonalas hálózat túlnyomó részét megszerezte, a mobil- és internethálózatok területén is a legelőnyösebb pozícióba került. A 875 millió dolláros vételár egy ország távközlési hálózatáért igazán nem tekinthető soknak, igaz a tranzakció nem a DT-nek, sokkal inkább az aprópénzért mindent elherdáló hatalomnak róható fel. Nem egy közéleti ember gazdagodott meg az állami vagyon elherdálása közben.

A vezetékes internet, illetve a mobil internet- és telefonhálózatok kiépítése lényegében állami, vagy uniós pénzekből történt és történik. Bár, az uniós pénzek felhasználását szokás úgy beállítani, mintha az a magyar társadalomtól független forrás, valamiféle ajándék lenne, a valóság az, hogy ezeknek a pénzeknek a forrása mégiscsak Magyarország, ha áttételesen is. Az uniós csatlakozáskor a magyar állam számtalan bevételéről mondott le az Unió javára, ráadásul a védtelen magyar piacot feltétel nélkül nyitotta meg az ország a profitorientált befektetők előtt.

A mobilszolgáltatók és elsősorban a legnagyobb, a DT tulajdonában lévő t-mobile tulajdonképpen ráült egy hálózatra, melynek hasznait gátlás nélkül szedi, ugyanakkor a befektetés jó része nem őt terheli. Nem baj, legalább olcsón kapjuk meg a legfejlettebb technológiákat és a méltán etalonnak számító német ügyfélszolgálati rendszert. Nézzük a feltételezésünk első részét:

A mobilszolgáltatás nagyságrendileg drágábbak Magyarországon, mint a fejlett országokban. Míg nálunk mindenért fizetni kell, hűségnyilatkozattal is 30-40 forintos percdíjakat számláznak, addig Angliában, vagy Németországban 9000 forint körüli havidíjért annyit telefonálunk, amennyit akarunk. A szolgáltatók a manapság oly népszerű Iphone készülékekkel csábítják az embereket, hogy drágább előfizetéseket válasszanak. Csakhogy, míg Angliában havi 30 fontért, azaz 9000 forintért a brit polgár megkapja az áhított okostelefont, ráadásul korlátlanul beszélhet és internetezhet vele, addig a lényegesen szerényebb jövedelmi viszonyok között élő magyarok ugyanezért először fizetnek 50 ezer forintot, azután havonta 16 ezret és még a telefonálásért is fizetik a percdíjakat.

A szolgáltató számlázása lényegében megkérdőjelezhetetlen. Ugyan panasszal élhetünk, sőt a fogyasztóvédelemhez is fordulhatunk, de érdemi eredményt nem valószínű, hogy elérünk az arctalan óriásokkal szemben. Az ügyintéző arra hivatkozik, hogy ő csak egy ügyintéző – ami igaz is –, feljebb pedig nem vezet út. Az írásbeli panasz, az esetleges jogorvoslati eljárás szinte kilátástalan. A szolgáltatók vissza is élnek fölényükkel. Az egyszerű ügyfelekkel számtalan kereszthivatkozást tartalmazó szerződéseket íratnak alá, melyek megfogalmazása szándékosan jogászias, teletűzdelve magyartalan, semmitmondó „szakkifejezésekkel”. A megvezetett ügyfél fizet, mint a katonatiszt, ha nem, akkor szinte azonnal kikapcsolják a szolgáltatást. Természetesen a már megszüntetett szolgáltatásért is tovább számláznak, az érthetetlen szerződésre hivatkozva. Ezen felül mindenért díjat kell fizetni, a kikapcsolásért, a visszakapcsolásért, a lemondásért, az átírásért, mindenért.

Azaz, lényegében az állam, vagy áttételesen az állam, azaz mindannyiunk pénzéből kiépített hálózatokat, illetve az azokhoz köthető szolgáltatásokat drágábban vehetjük igénybe, mint egy német, vagy brit polgár teszi ugyanezt a saját hazájában.

De vizsgáljuk meg feltételezésünk második részét: a t-mobile ügyfélszolgálatát veszem alapul, mert azt ismerem, de lényegében mindegyik szolgáltatónál ez a helyzet. A legegyszerűbb ügyintézés is hosszadalmas papírtöltögetésbe torkollik. Esetemben a számlázási cím megváltoztatása megoldhatatlan feladat elé állította rendszert. Háromszor futottunk neki, de egyszer sem sikerült. Természetesen, a szolgáltató hibájáért soha senki sem vonható felelősségre, az ügyfélszolgálaton elüldögélt, elvitatkozott órákért nem kérhetünk kárpótlást. Ellenben, ha késedelmesen fizetünk, akkor bizonyosan számíthatunk a retorzióra, akkor is, ha a szolgáltató fél év alatt sem képes a megfelelő címre küldeni a számlát. Hosszú oldalakon keresztül írhatnám a t-mobile ügyfélszolgálatán szerzett tapasztalataimat, de nem az én siránkozásom az érdekes.

Drágán kapunk silány szolgáltatást, egy olyan hálózaton, melyet lényegében a mi pénzünkből építettek ki. Arról nem is beszélve, hogy az államigazgatás, az önkormányzatok, az állami intézmények és testületek internet- és telefonszámlái micsoda pénzeket jelentenek.

A legborzasztóbb, hogy ezért még csak nem is feltétlenül a szolgáltatót terheli a legnagyobb felelősség. Egy multicég a profitot hajtja. Annyit tesz, amennyire rászorítják.

Ha a hatalom emberei ezt az alakuláskor leboltolták, ha a közvetítői jutalékok ki lettek fizetve, a hatóság pedig csak az egyszerű polgárra, a kis-és középvállalkozásokra van ráállítva, akkor bizony a multi onnan húzza a pénzt, ahonnét tudja. Jelen esetben tőlünk.