|
 2011.07.08.
Szellemidézés Karinthy-módra
„Bizonyára leírtam már e naplóban, hogy a magyar irodalomban engem
főként a zsidók bántottak”
„Nem akartam író lenni. Minden egyébbel megpróbálkoztam,
csak hogy ne kelljen írónak lennem. Nyelvész voltam, vízipólózó,
sportoló, edző akartam lenni, tanár. Életem egy szomorú
szakaszában még kereskedő is voltam, meg tisztviselő,
dramaturg, lektor, minden, csak író nem. Nem akartam Karinthy
Frigyes fia lenni.”
Az írói
zsenialitása dacára állandóan egzisztenciális gondokkal küzdő,
a halálos betegség árnyékában létező Karinthy Frigyes és
az akaratos, hisztériás édesanya, Bőhm Aranka fiaként felnőni
egyszerre lehetett menny és pokol az ifjú Karinthy Ferenc számára.
Alighogy kilépett a kamaszkorból, a második világháború kellős
közepén találta magát, olyan történelmi változások küszöbén,
amelyek Magyarországon hamarosan felszámolják a polgári létet.
Addig nem kellett mást tennie, mint elkísérnie apját a Hadik
vagy a New York kávéházba és testközelből láthatta az
akkori irodalmi élet színe-javát. A családot egymás után érő
tragédiák, az édesapa halála 1938-ban, egyben egy korszak végét
is jelentette, lezárult az „aranykor”, melynek hiánya
Karinthy Ferenchez hasonlóan sok induló alkotó lelkében
hagyott űrt. Bőhm Aranka elutazott Amerikába, ahonnét hosszú,
elkeseredett leveleket írt a fiának, aki nem ment utána.
„Tizennyolc éves
voltam; tudtam, ha én most elutazom a háború elől, örökre
elszakadok a Petőfi Sándor utcától, barátaimtól, a vidám és
vad szombat estéktől, az FTC-től meg a bajnokság reményétől,
de még Krúdy Gyulától és Aranytól is. S érdemes-e úgy élni,
hogy az ember nem sétálhat át a Lánchídon a Vízivárosba
vagy a Ferenc József-hídon a Lágymányosra? Megírtam anyámnak,
hogy most semmiképpen sem utazhatok Amerikába, ne is hívjon többé.
Két hét múlva jött a válasz, akkor ő is indul haza,
azonnal.”
A faji törvények
bevezetése után Bőhm Aranka tanácsot kért Déry Tibortól
„maradjon-e Pesten, vagy fogadjon el orvosi állást egy dunántúli
elmegyógyintézetben. Az utóbbit tanácsolta. Az elsők között
hurcolták el vidékről.”
Ember Mária
1991-ben a Múlt és Jövő c. folyóiratban okmányokkal alátámasztott
írásában: „Aranka 1944-ben még megpróbált tenni a végzet
ellen, ám a Jaross Andor belügyminiszternek címzett, elbocsájtást
kérő levelére a kedvező válasz későn érkezett meg. A
miniszteri életmentő irat elszállítás miatt okafogyottá vált”.
Karinthy Ferenc az
ostrom idején hamis papírokkal bujkált,
a háború után megnősült.
Első regénye, a
Don Juan éjszakája után elkezdte írni még az ostrom alatt a
Szellemidézést, mely hiteles híradás a Karinthy család
mindennapjairól, édesapja utolsó óráiról, kamaszkorának
legszebb és legszörnyűbb nyaráról, látlelet egy nemzedék
felnőtté válásának felejthetetlen pillanatairól. (A regény
alapján később színmű is készült.) Ehhez a könyvéhez Márai
Sándor gratulált levélben. „Azt hiszem, író vagy...” Ezt
követően megírta a Kentaurt. 1948-ban Baumgarten-díjat kapott.
Egy évre rá megszületett a fia, Márton.
Szóval mégiscsak
író lett, élete végéig vállán cipelve azt a keresztet,
melyet az apai örökség kényszerített rá.
*
Bevallom, még egyetlen végzős bölcsésztől sem mertem
megkérdezni, hogy hány művét ismeri Karinthy Ferencnek, egyáltalán
tud-e valamit róla azon kívül, hogy kinek a fia.
Műveiből nem kell kollokválni a leendő irodalmároknak,
darabjait sehol sem játsszák. Mintha láthatatlan kezek ügyködnének
azon, hogy neve teljesen feledésbe merüljön. Miért? Ha írt is
olyasmit, melynek értéke vitatható vagy mára érdektelen lett,
sokoldalú életműve attól még elevenné varázsolható lenne,
de úgy látszik, hiányzik az erre vonatkozó akaraterő.
Nem hinném, hogy
én vagyok az egyetlen, aki szívesen megnézné színpadon a
darabjait. A szorult helyzetben vergődő, „egy szebb világ álmát
kergető” kisembereket ábrázoló egyfelvonásosait. Nekem ne
mondják, hogy nincsenek olyan színészek, akik életre kelthetnék
ezeket a sorsukkal elégedetlen, félsikerek nosztalgiáin csüngő,
személyes és társadalmi konfliktusok tehertételeivel megvert hősöket.
A Bösendorfer öncélú cinizmusba fulladt telefonbetyárját, a
Duna-kanyar kiüresedett, szétdúlt párkapcsolatok emlékével
élő szereplőit, a Gőz groteszkségig valószínűtlen és mégis
hús-vér fürdővendégeit.
Miért merülnek
feledésbe a családjáról szóló novellái (Baracklekvár, A
titkár, Hiénák, Béla bátyám);
karcolatai és tárcái, melyeket Ez-az, avagy a bicikliző
tigris (1965) című kötetében gyűjtött össze; vagy az
ezekhez társítható Nyelvelés (1964) című kötetének általában
ugyancsak tárcaformában írott nyelvhelyességi jegyzetei? Írói
apróságokat, köznapi megfigyeléseket rögzítenek ezek a
karcolatok, s miközben a mindennapi élet apró fonákságait bírálják,
Karinthy Ferenc élvezetes humorát is fel tudják villantani.
Ha már a nyelvészetet
említettem, külön kell szólni az Epepe című
utópisztikus regényéről. Ennek fantasztikuma és
abszurd környezetrajza ugyanis elüt attól az epikai világtól,
amelyet korábbi és későbbi munkássága során létrehozott.
Cselekményének helyszíne egy áttekinthetetlen város, tele útvesztőkkel.
Ebbe csöppen bele a főhős, Budai, aki eredetileg egy nemzetközi
nyelvészkongresszusra készült Helsinkibe, és valami félreértés
következtében jutott ide. Helyzete azért lehetetlen, mert
minden európai nyelven beszél, mégis képtelen kommunikálni a
város lakóival, képtelen megérteni hadarásukat és rovásírásszerű
betűjeleiket. Magatartásuk is teljesen eltér a megszokott normáktól,
ráadásul ez az ismeretlen társadalom a végóráihoz közelít.
A regény utolsó előtti fejezetében bemutatott váratlan felkelés
ábrázolása nyilvánvalóan azokra a személyes tapasztalatokra
épül, amelyeket az író 1956 őszén élt át.
A hetvenes években
az foglalkoztatta, hogy mi lett azokból az emberekből, akik
1945-ben tíz-vagy húsz vagy harmincévesek voltak. „Ki hol állt
akkor a sakktáblán, hol áll most, és hol állt közben, honnan
hová lépett, kit ütöttek le, és ki ütötte le? Ennek a krónikájával
még jobbára adós irodalmunk. A sematizmus korszakában nem írhattuk
meg igazul a nagy változásokat, mert a valóság nem fért bele
a kötelező kategóriákba. De ebből az adósságból mindmáig
keveset törlesztettünk.” Harminchárom című kötetének összeállításával
próbálta e szellemi adósság egy részét törleszteni: ennek
az elbeszélésciklusnak a darabjai a háború kezdete óta eltelt
harminchárom esztendő értelmiségi történetét fogják át. A
Régi nyár, a Harminchárom, az Egy fiók mélyén, az Aranyidő,
a Szégyen, a Mélyvízi hal és a Házszentelő című elbeszélések
követik egymást.
A Házszentelő
nyomán színmű és film is készült, ebben a történetben
Karinthy Ferenc leleplez egy „nacsalnyikot”, egy kommunista
funkcionáriust, a munkásmozgalom meghatározó alakját, akit rövidesen
„érdemei elismerései mellett” kiemelt nyugdíjjal félreállítanak,
ám ahhoz még mindig van elegendő hatalma, hogy eltussolja a névnapi
összejövetelen történt emberölési kísérletet; a nagy ember
lánya ugyanis beleszeret egy hozzá méltatlan vézna, zsidó fiúba,
aki egyszerre lázong a családi és a pártállami diktatúra
ellen, melynek maga is haszonélvezője volt addig, a jogász édesapja
révén. „Maguk
leszerepeltek, konyec filma.”Az elvtárs a házigazda vadászfegyverével
rálő az öntudatos lázongóra. A nagy emberben nem nehéz ráismerni
Apró, Komócsin vagy Biszku ellenszenves vonásaira, a
fiatalember természetében pedig a későbbi SZDSZ-es értelmiség
stílusára.
*
A múlttal való tabudöntögető szembenézés igénye, az
identitáskeresésből fakadó ellentmondások, a zsidósággal
szemben megfogalmazott éles kritikai észrevételek, a magyarságtudat
melletti hitvallás, a küszöbön álló rendszerváltástól való
irreális félelmek nyomon követhetőek a Karinthy Ferenc halála
után, 1993-ban megjelent Naplóból. „Egyre súlyosabban viszem
és érzem, hogy vállalnom kell a magyarságot. Amint öregszem,
többet és többet jelent a múlt, mind mélyebben átjár és a
magam ügye a magyar irodalom, a nyelv, s elképzelhetetlen, hogy
más közegben éljek és létezhessem, lélegezhessem”…
„Bizonyára leírtam már e naplóban, hogy a magyar irodalomban
engem főként a zsidók bántottak, érthetetlen, miért, és
ezek a keresztény írók szerettek és védtek meg mindig, ha
kellett. De ez fölfelé is áll. Cseres Tibor vagy az elhunytak közül
Illyés, Németh L., Veres P., Tamási Áron, nem tudom ennek az
okát. Pedig a neveket még hosszan lehetne sorolni. Itt csupán
konstatálom. Ezért hangsúlyoztam nemrég Izraelben is, hogy –
noha soha nem tagadtam meg őseimet – én idetartozó magyar író
vagyok, mi más is lehetnék?”
Ez a három kötet
megrendítően őszinte „számadás a tálentomról”, a
szellemi örökségről, melyet az iskola és a kávéház között
félúton, vagy egy könnyű lágymányosi séta közben még az
édesapa bízhatott a fiára, aki Az utazás a koponyám körül
és más írások révén már azelőtt szereplője lett a szépirodalomnak,
hogy bármit írt volna. Ma is szerves része, akkor is, ha az
irodalmárok nem vesznek tudomást róla, de ne is várjunk arra,
hogy „azok” meggondolják magukat, az olvasóra vár a
feladat, hogy műveit fellapozva elkezdődjön a szellemidézés.
(Írásunkkal Karinthy Ferencre emlékeztünk születésének
90. évfordulóján.)
Borbély László
|
