vissza a főoldalra

 2011.07.15. 

Brno magyar csillaga

–Magyar művész lép fel július végén a római operaház nyári idényén Caracalla-fürdők impozáns romjai között. Giacomo Puccini Toscájában a címszerepet Boross Csilla énekli. Először lép föl Rómában?

 –Nem most júliusban debütálok az olasz közönség előtt. Énekeltem már Triesztben Traviatát ,Modenában Lady Macbethet és a római operaházban Abigélt. Az utóbbi számomra felejthetetlen élményt, katarzist jelentett. Itália egyesülésének 150. évfordulóját ünnepelték ezzel az előadással, amin jelen volt az összes állami vezető. A darab végén pedig olyan tapsorkán fogadott, amit még sosem hallottam. Amikor kiléptem meghajolni, akkor szavakkal leírhatatlan hangzavar támadt. Hála Istennek- nem csak az én érdemem-, de mindenütt sikerem van, sok ünneplésben volt eddig részem, de ez a római olyan volt, hogy utána percekig nem tudtam megszólalni a meghatottságtól. Az oldalpáholyban pedig ott ült énekmesterem, Imre Gabriella, aki sikereim részese. Nagyon hálás vagyok neki, és éppen ezért még az interjú elején, ezen a fórumon is meg szeretném köszönni neki azt, hogy olyan szerepkörben énekelhetek, ami számomra mind hangilag, mind mentálisan megfelelő. Három –négy évvel ezelőtt egy súlyos művészi válságot éltem át, mert Magyarországon semmilyen szerepet nem kaptam. Kerestük ennek az okát. A Magyar Állami Operaházban eleinte koloratúrszoprán szerepeket kaptam, de éreztem azt, hogy nem ez a szerepkör a sajátom.

 –Inkább jó magassággal megáldott drámai szoprán?

 –Ez már inkább megfelel a valóságnak, de tudtam, hogy magas hangjaim eléggé élesek.. Minden ilyen előadás alkalmával nagy félelemmel mentem ki a színpadra. Az első drámai szerepem pedig a Tannhauser Vénusza volt, ami eléggé abszurd, mert ezzel nem kezdeni szoktak egy pályát, hanem befejezni. De ez a szerep hirtelen talált rám, be kellet ugorjak néhány nap alatt a brnoi operaház japán -turnéjának résztvevőjeként.

 –Ráadásul ezt a szerepet inkább mezzo-szopránok éneklik külföldön.

 –Főleg ők. Nálunk és Brnóban a zenedráma drezdai változata ment, a párizsit viszont nem is tudtam volna vállalni a mélyebb fekvése miatt.

 –Tehát szakmai nyelven szólva fachot váltott.

 –Igen, így felszabadultabb lettem, s éreztem: azért kezdtem el énekelni, hogy a színpadon meg tudjak formálni egy adott karaktert. Sosem attól rettegtem, hogy nem tudok kiénekelni egy hangot, de amikor visszahallgattam magamat egy koloratúr szerepben, éreztem ez nem az én világom, nem az én hangom; boldogtalan voltam attól, amit hallottam. Hiába mondták rólam, hogy tehetséges vagyok, elégedetlen voltam magammal. Ekkor fordultam Imre Gabriellához, és kértem: „mama, segíts nekem!”

 –Mama?

 –Igen, így szólítom őt. A pótmamám lett. Szüleim lassan tíz éve, hogy elhunytak, s öt évvel ezelőtt találkoztam Imre Gabriellával. Azt hiszem, hogy „odaátról” édesanyám küldte számomra pótmamának. Imre Gabriella Németországban volt –bár még most is koncertezik– operettprimadonna, s mindent tud az éneklésről, a hangtechnikáról, a metódusokról. Elkezdtünk együtt dolgozni, s a cél először nem a váltás volt, hanem az, hogy a helyére kerüljön a hangom. Miután kiderült, hogy a koloratúrszoprán szerepkör igen távol áll tőlem, előbb az Anyegin Tatjánáját, majd a Pillangókisasszonyt tanultam meg.

 –Ezek már nem koloratúr, hanem lírai-szoprán szerepek.

 –Azt mondják, ám maga a szerep és a megfogalmazás drámai. A Pillangót lírai szopránok is elénekelhetik, de talán drámaibb színnel más a kifejezés. Jelenleg, mivel a mély,és közép hangjaim megerősödtek, melegebb , de drámaibb színe lett a hangomnak, amit viszont, ha kell lányos színnel,még a koloratúrságból megtartva, tudok „keverni”. Az igazi változást a színpadi létemben nem is a Vénusz, hanem a szegedi Tosca hozta. Onnantól kezdve érzem, hogyan tudok egy adott mondanivalót formába önteni.

 –Még azért most is elég tág mezsgyén lavírozik, hiszen nem azonos fajsúly a Traviata Violettája és az Aida.

 –Nem hinném, hogy a két szerep hangi követelmény tekintetében annyira különbözne. Nem tudom, hogy mi az oka, de manapság elvárják,hogy énekesnők ordítsák az Aidát. Ne ebből induljunk ki, hanem magából a szerepből,a kottából, s akkor látjuk, hogy rokonságban áll Violettával. A Traviata alapvetően kétfajta szopránt igényel egy személyben. Az első felvonásban a mámornak élő fiatal lányt , majd a másodikban már gondolkodó, magát feláldozni tudó nőt,a harmadikban pedig már az elmúlás hangján szóló, szinte transzcendentális lényt láthatjuk, hallhatjuk. Tehát tragikus hősnőről van szó.

 Minden hősnek, hősnőnek van valamilyen tragédiája. Általában azért gonosz, vagy léhűtő valaki, mert történt valami tragédia az életében. Az már más kérdés, hogy mennyire erős, vagy gyenge ennek feldolgozására.

 –Lady Macbeth erős?

 –A darab szerint elveszítette a gyermekét, s már nem szülhet többet. S azóta csak a hatalom megszerzése hajtja. Nem hiszem, hogy velejéig gonosz lenne, mert a mű végére annyira nem bírja elviselni a rá nehezedő nyomást, hogy megbolondul.

 –Egy szerep betanulásakor mennyire érdekli, hogy mások miként énekelték el azt?

 – Amikor én egy szerepet betanulok, sosem érdekel az, hogy előttem azt hogyan énekelték. Sokáig nem akartam énekelni a Nabucco Abigéljét. Egy évvel ezelőtt egy hetem volt rá, hogy megtanuljam a szerepet és elénekeljem. Sikerült. Hét nap alatt nem volt időm arra, hogy azon morfondírozzak: meg tudom-e csinálni. Csak az járt a fejemben, hogy a szerepet a lehető legjobban felépítsem mind szerkezetileg, mind hangi szempontból. Nem volt az első előadás tökéletes, s biztos vagyok benne, hogy minden egyes Nabuccóval tovább fejlődök és tanulok. Abigéllel értem el a legnagyobb sikereimet. Erre a szerepre hívtak meg Palm Beachre, Philadelphiába, Washingtonba, Milánóba és a már említett Rómába . Tavaly nyáron egy nagy nemzetközi művészeti hálózat – aminek a vezetője nemrég az IMG Artists-nál a menedzserem lett – meghallgatásán vettem részt. Az ilyen meghallgatásokra meghívnak több száz énekest, és zenei intendánsokat. Ennek köszönhetem szinte az összes meghívásomat. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen jellegű meghallgatások igen fontosak egy fiatal énekes számára. A versenyeket nem tartom igazán jónak…Nem tudtam sosem versenyezni, mert akkor valaki ellen kell énekelnem. Én viszont a zenét akarom megnyerni.

 –Gondolom, egy operaénekesnek nem is lehet nagyobb álma, mint hogy a műfaj bölcsőjében, Itáliában lépjen föl. Természetesen a Wagner-énekeseknél ez az álom Bayreuth lehet.

 – Ha valaki igazi művész, énekes, akkor hit és alázat nélkül sosem lép színpadra. Ez az alap. Olaszországban énekelni azért nagy élmény, mert csak ott lehet megtanulni igazán az olasz éneklést. Így én a trieszti Traviata óta fokozatosan tanulom, iszom az olasz nyelvet , a helyes dikciót , hangsúlyozást,a bel canto stílust. Természetesen nem lehetek tökéletes, ha valakinek nem olasz az anyanyelve, annak minden egyes itáliai mester darabjának próbáin, minden új szereppel, újra és újra tanulnia kell. Nagyon szeretek tanulni, így elég volt, ha egyszer elmondták, min javítsak, s követtem az iránymutatást. Hálás vagyok , hogy van erre lehetőségem.

 –Nézem a Tosca plakátját, s látom, hogy egy nemzetközi művészgárda adja elő. Tehát az említettek a többi fellépőre is vonatkoznak.

 –Természetesen. Olaszországban főleg olaszul beszélünk. Már az is segítség, hogy Olaszországban nem sokra megy az ember az angol, vagy német nyelvtudásával. Ha az adott opera nyelvét elsajátítjuk, az nagyon sokat segít az éneklésben is.

 –A már említett Nabucco volt az előzménye a nyári Toscának?

 –Alapvetően igen, de nem csak ennek a Toscának, hanem még több megtisztelő külföldi meghívásnak, melyek több évadra előre is szólnak. Nemrég énekeltem a már említett Manont Jean-Paul Scarpittával ,aki a római Nabuccót rendezte, októberben Lady Macbethet éneklem Rómában Muti zenei irányítása alatt. A rá következő 2012/13-as évadban pedig Montpellierben a Norma címszerepére hívtak meg,ezután Rómában Gioconda, Milánoban Nabucco és Macbeth. Ezek mind premier előadások.

 –Ez a Gioconda is egy „nemzetközi produkció” lesz?

 –Ebben nem vagyok biztos. A Caracalla-fesztivál ugyanolyan jelentőségű, mint a veronai, így nemzetközi gárdát hívnak meg a produkciókra. A római operaház viszont nem így működik, és nem hiszem, hogy anyagilag megengedhetik maguknak, hogy minden egyes operát külföldiek énekeljenek.

 –Azt szokták mondani, hogy az olasz közönség jobban kritikus, mint más népeknél. Főleg, ha itáliai szerzőről van szó. Kevésbé viselnek el egy-egy bakit. Ez igaz?

 –Azt mondják, hogy Pármában bizony eléggé „veszélyes” Verdit énekelni. Kíváncsi lennék a pármai közönségnek örömet tudnék-e szerezni. Tudni illik az olaszok zenei kritikusságának van alapja. Náluk az jelenti a szórakozást, még a fiatal generációnál is, hogy operába járnak.

 –Az első diplomája is zenei, de zongoratanári. Most lehet, hogy egy kerületi zeneiskolában tanítana – nem mintha lenéznénk ezt a munkát– , ha nem próbál meg jelentkezni a magánének-szakra. Lenne egy jó tanár, de a Toscát Rómában most más énekelné.

 –Na, ezt nem hiszem, habár nyolc évet tanítottam, szerettem is, és a gyerekekkel, kisfelnőttekkel nagyon jó volt a kapcsolatom, de….Már kicsi gyerekként is állandóan énekeltem. Az iskolai kórusban sokszor csitítottak azzal: túl erős a hangom. Magamban azt gondoltam, eléggé kínos lehet, ha valaki hallja, amikor énekelek. Erős , kicsit talán éles is volt a hangom, szokatlan egy kicsi gyerekhez. Hallgattam lemezről a Toscát , a Varázsfuvolát és énekeltem a szoprán szólamot, úgy, hogy akkor nem is tudtam pontosan, miről is szól a darab. Később elmentem egy szolfézs-versenyre, ahová népdalokkal is kellett készülni. Szolfézstanárom korrepetált, s a tanulás közben azt éreztem, hogy boldog vagyok,amikor énekelek.  Annyira könnyen ment nekem a dalok elsajátítása, hogy azt gondoltam,énekelni nem is olyan nagy dolog, mint zongorázni. Megnyertem a szolfézsversenyt, s hallottam, hogy a zsűri tagjai mondták: milyen jó a hangom. Ez volt az első komoly visszajelzés. De zongora-szakon tanultam tovább a konzervatóriumban, ahol nem bírtam ki, hogy a gyakorlás közben ne énekeljek. Sokszor rámnyitották az ajtót, mindig összetévesztettek valamelyik énekessel. Egyszer belépett az ajtón egy énektanárnő, Völler Adél, s mondta: „milyen fura helyzet, hogy egy zongoristának jobb hangja van, mint bármelyik énekszakosnak. Most eljössz hozzám éneket tanulni.”Csak fél évig tanultam nála, mert kínos volt, hogy az ének mellett hanyagoltam a zongorázást. Ezért elhatároztam, hogy előbb elvégzem a zongora-szakot, s csak utána kezdek el komolyabban énekelni tanulni. Visszatekintve,és csak most beismerve: ez egy igen nagy törés volt.

 –Azt olvastam, hogy tizenévesként szeretett rögtönözni és folyamatosan játszott hat órán át egyhuzamban. Ha igaz a rögtönzés: zeneszerzéssel nem kacérkodott?

 –Ez igaz, nagyon szerettem improvizálni. Azért nem lettem zongorista, mert nem bírom elviselni, ha nem alkothatok. Az éneklés, amint mondtam, könnyen ment, ezért nem tartottam minőségi dolognak, a zongoránál viszont sokszor meg kellett szenvednem a jó játékért. Bár annyira ügyesen tudtam blattolni, első látásra kottából játszani, hogy tanáraim többször észre sem vették, ha valami nem az igazi. Később, a konzervatórium utolsó éveiben jöttem rá arra, hogy nem tanultam meg tanulni, minden belement a kezembe és a fejembe fél óra alatt. A főiskolán tanultam meg  koncentrálni, dolgozni, a diplomakoncertem előtt,  kicsit későn. Gondoltam zeneszerzésre, karmesterségre is, de letettem róluk.

 –A konzervatórium után pedig felvették a főiskola zongora szakára.

 –Ahol úgy döntöttem, hogy mellette elkezdhetek éneket tanulni. Tehetségesnek tartottak, de finoman szólva kicsit bolondnak néztek. Egy példa: sosem tudok pontos lenni, 5-10 percet kések, de ha már beérek a próbaterembe, akkor napi 10 órát tudok keményen dolgozni, sőt próba után nem hagy nyugodni, ha valami nem jó, így Brnoban van úgy ,hogy éjjel 11,12 óráig bent dolgozom, egyedül. Ezt nehéz megérteni másnak.

 –Az olaszoknál gondolom nincs nagy baj, ha késik.

 –Na igen, Olaszországban nem lehet „eleget” késni.

 –Tehát, ha megkésve is, de az ének mellett döntött. Elvégezte a magánének-szakot, de nem ment tovább a kétéves operaénekesire.

 –Erre a szakra nem lehetett minden évben felvételizni. Éppen lányom születés után három hónappal próbáltam meg felvételizni, de nem sikerült, igaz nem is voltam valami remek formában. A rendező-tanár pedig megmondta: kismamát nem hajlandó felvenni. Bizonyára nem csak ez volt az ok, de nem bánom, mert sosem éreztem hiányát az operaszaknak.

 –Így szerepre szerződtették az Operaházban?

 –Később igen. 2001-ben végeztem a főiskolán, majd elmentem meghallgatásra az Operaházba. Azt mondták, hogy felvesznek, de hiába vártam a papírra, csak nem érkezett meg. Kiderült, hogy valaki megvétózta a felvételemet. Ezért lemaradtam a bécsi Karajan-ösztöndíjról. Egy év után valóban felvettek stúdiósnak. Ettől függetlenül minden egyes szerepnél elő kellett énekelnem. Semmit sem kaptam ajándékba. Ez azért jó, mert senki sem mondhatta, hogy valakinek a protezsáltja vagyok. Először Konstanzéra énekeltem elő, s megkaptam a szerepet, ahogy a Gara Máriát,.Gildát,majd Melindát is.

 -Kicsit maradjunk a Hunyadinál: Szilágyi Erzsébetet elénekelné?

 –El, de szerintem arra van még időm. Mesterem szerint,amíg fiatal vagyok, énekeljek ,szép ,fiatal nőket.

 –De Szilágyi Erzsébet nem biztos, hogy csúnya volt…

 –Na az igaz, de inkább fiatalokat szeretnék játszani.

 –Már említette a válságot, hogy nem kapott szerepeket, vagy nem megfelelőeket. Hogyhogy a cseh-pontosabban-morvaországi Brnóban találta meg számításait?

 –Az ég hatalmas ajándéka, hogy ott dolgozhatok. 2007. végén az Operaház titkárságán olvastam, hogy Brnóban meghallgatást írtak ki Tatjánára, Pillangókisasszonyra és még több szerepre. Vittem magammal a Tannhauser Csarnok-áriáját, s pont azt kérték tőlem, majd a Pillangókisasszonyt és Tatjánát is. Bevallom: nem igazán tetszett saját magamnak a meghallgatáson nyújtott teljesítményem. Egy hét múlva felhívtak, hogy gratulálnak, remek voltam, és szeretnének velem együtt dolgozni. Azt kérték tőlem, hogy a Tannhauser Vénuszát tanuljam meg, s volt két napom a szerep megtanulására. Elvállaltam. Katona Anikóval, az ön nagynénjével tanultam be a szerepet két napom volt rá, Nagyon izgultam, de sikeresen bemutatkoztam a kollégák előtt előtt. Ezután a Tannhauserrel Japán nagy városaiban turnéztunk. Majd leszerződtettek a társulathoz, és rövidesen az Anyegin és a Pillangókisasszony bemutatóján énekeltem.

 –Hogyan fogadták a kollegák, nem voltak irigyek?

 –Dehogy! A Vénusszal szakmailag bizonyítottam, s nagyon örültek nekem. A brnói társulatban kedvelnek, nincsenek áskálódások, legalábbis nem érnek el hozzám, vagy ,ha valakinek baja van az látszik és vagy megoldjuk, vagy tartjuk a tisztes távolságot.

 –A nyelvi nehézségeket sikerült leküzdeni?

 –Eleinte csak németül és angolul tudtam társalogni, de már kint mindenkivel csehül beszélek.

 –Itthon az a szisztéma, hogy egymás után, sorozatban lemegy pl. 5-6 Tosca, s utána nem játsszák többet az évadban.

 –A brnói operaház repertoárszínház, nagyon sok darab van műsoron. Mivel nem nagy a társulat, így elég sok szerepet kell megtanulnunk, és remek előadások is születnek.

 –2008-tól Magyarországra nem is hívták?

 –De igen, be kellett ugranom Vénusz szerepére és utána kaptam még erre néhány felkérést. Medveczky Ádám irányításával a Tannhauserben pedig olyan egyszerű volt minden, mintha könnyű lenne. Nemrég kaptam még felkérést Vénuszra, de már nem vállaltam, más szerepre vágyom. Beígérték, hogy Magyarországon Toscát éneklek, elmaradt. Ígéretet kaptam a budapesti Macbethre is, egy külföldi szerződést mondtam le miatta…Abból sem lett semmi.

 –Valahogy ezt nem értem...Még az átkosban, a szocializmus idején is kapkodtak azon énekesek után, akik Rómában, az USA-ban énekelnek.

 –Biztos így történt, de valami miatt én kivételnek számítok.

 –Látják, egy világhírű olasz karmesterrel dolgozik együtt, s az egész nem számít.

 –Nem szeretném, ha az olvasó azt hinné, hogy keserűség él bennem. Szó sincs róla, nagyon boldog vagyok, s minden rosszból születik valami jó, csak látni kell a kifele vezető utat. Azért ez az út sem akadálymentes. A római operaház színpadára kerülni sem egyszerű. Az az énekesnő, aki eredetileg Abigélt játszotta volna, megbetegedett, s felhívtak, menjek meghallgatásra. Előző este volt a Macbeth-premierem Modenában. A meghallgatás után Muti azt kérdezte tőlem: „maga eddig hol volt?”

 –Elképzelhető, hogy Csehországban büszkébbek az olaszországi sikereire, mint Magyarországon?

 –Szerintem sok magyar nem is tudja, nem hírtéma, hogy én hol és mit énekeltem, vagy hogy ki is vagyok. Brnóban így egyértelmű, hogy büszkébbek rám, mint Pesten. Szinte minden hónapban megjelenik rólam egy dicsérő cikk,ami nagyon megtisztelő.

 – Olvastam, amíg a Cosi fan tutte-t próbálta Prágában, addig Brnóban az Aidát. Énekmesterei nem próbálták meg lebeszélni erről? Sokan hangöngyilkosságnak mondhatják…

 – Ez a kettős próba valóban nem volt egyszerű. Le akartam mondani, nem vagyok én megőrülve, de hát nem lehetett, mert z Aidát ott mutatták be, ahol tag vagyok, a Cosira pedig már leszerződtem. Soha nem szeretnék ilyet többet. És nem is ajánlom senkinek,hogy ilyenre vállalkozzon.

 –Brnóban milyen rendezői stílus dívik? A modernkedő, a mindent mindenbe belemagyarázó, vagy a konzervatív?

 –Lehet egy modern rendezés is jó, ha a darabból indul ki és nincs a zene ellen. Montpellierben Jean-Paul Scarpitta rendezővel dolgoztam együtt a Manon Lescaut premierjén. Ez sem volt hagyományos rendezés, de ha a rendező jó, világos a koncepciója, és tisztelettel nyúl az operához, akkor az nagyszerű. Abban az esetben viszont, mikor a rendezőt nem érdekli miről szól a darab, már gondok lehetnek. Brnóban mind a rendezői színházi stílus, mind a hagyományos dívik. Az előbbi metodikája egy klasszikus darabnál, pl. Haydnnál, jól érvényesülhet, mert aktualizálni tudja a történetet. Viszont mindez egy Verdi-, vagy egy Puccini-operánál már veszélyes lehet. Azt sem szeretem, ha a rendezés durva, és arrogáns. Egy előadás ne azt mutassa be, hogy mennyire durvák az emberek – hiszek a művészet erejében, abban, hogy egy mű az értékekre hívja fel a figyelmet. Nem elég, ha tükröt tartunk a társadalom elé, hanem a megoldást is meg kell mutatni.

 – A Thalia 2009-díjat vehette át Csehországban. Mit kell tudni erről a kitüntetésről?

 – Ez egy szakmai díj, amit évente több kategóriában osztanak ki. A szakmai zsűri körbejárja a cseh színházakat, megtekintik a premiereket, s ezután eldöntik, miből választanak. Így szűkül a kör, egy előadást többször is megnéznek, felvételeket készítenek róluk. Nagyon meglepett, hogy nyertem az opera kategóriában, pont a Pillangókisasszonnyal, ami az egyik legnehezebb szerepem. A döntőt a televízió sugározta, amikor már csak ketten voltunk versenyben. Ott ültem a lányommal együtt a nézőtéren, az esélytelenek nyugalmával. Így beszédre sem készültem. Néhány perccel az eredményhirdetés előtt tudatosult bennem az, hogyha nyerek, valamit mondanom kell az élő adásban, és bizony cseh nyelven. Amikor elhangzott a nevem, hirtelen előtörtek a múlt képei, szüleim, tanáraim, a magyarországi fellépések, mellőzések…Nagyon sok érzés kavargott bennem, s végül könnyeimmel küszködve elmondtam, hogy mennyire hálás vagyok szüleimnek, énekmesteremnek, s azt: ez a díj számomra hatalmas megtiszteltetést jelent.

 –Van Boross Csillának kint rajongótábora?

 –Büszke vagyok rá, hogy igen. Mondják, hogyha megtudják, én éneklek egy előadásban, akkor buszokkal jönnek a városba, még Prágából is. S ilyenkor teltházas előadások vannak, nyíltszíni tapsokat kapok. Amikor betegség miatt le kellett mondanom egy előadást, szinte felzúdult a nézőtér.

 –Milyen új szerepek várják a következő évadokban?

 – A szeptemberben kezdődő évadot –mint már említettem– Rómában kezdem, Mutival, a Macbethben. Ez nem új szerep, de mégiscsak Rómáról van szó. Új szerep Puccini Angelica nővére és a Köpeny Giorgettája lesz Lyonban. Brnoban Rusalka premierem lesz, utána két hónapot Washingtonban töltök, az igazgató, Placido Domingo meghívására éneklem a Nabucco Abigéljét. Visszaérkezvén Prágában pedig a Parasztbecsület és a Bajazzók szoprán szerepeit éneklem egyazon este, ami kissé merésznek tűnhet, de nagyon vágyom rá. A  2012/13-as évadban pedig Montpellierben a Norma címszerepére hívtak meg,ezután Rómában Gioconda, Milánoban Nabucco és Macbeth,Philadelphiában Nabucco és Washingtonban A végzet hatalma. Mindezek mellett a Nabuccóban, a Macbethben, és az Aidában továbbra is éneklek. Nagyon boldog vagyok, hogy sok színes emberi sorsot formálhatok meg, mert ezért szeretem ezt a szakmát.

 Boross Csilla operaénekesnő pályafutását koloratúrszoprán szerepek (mint Konstanze, Gilda, Gara Mária, Cleopatra…) megformálásával kezdte, miután végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem magánének szakán. Mesterei: Németh Judit, Keönch Boldizsár, Tokody Ilona, Imre Gabriella. 2003. szeptemberétől a Magyar Állami Operaház állandó meghívott művésze.

2008. augusztusától a brnoi Janácek Opera – Janáckovo Divadlo – tagja, ahol többek között Csajkovszkij Anyeginjének Tatjánáját, a Tannhäuser Vénuszát, a Traviata, Tosca, Pillangókisasszony, és az Aida címszerepét énekli. 2009-től a Prágai Nemzeti Színház vendégművésze. További szerepei: Abigél (Verdi: Nabucco), Lady Macbeth (Verdi: Macbeth), Elektra (Mozart: Idomeneo), Fiordiligi (Mozart: Cosi fan tutte), Donna Anna (Mozart: Don Giovanni), Mimi (Puccini: A bohémélet), címszerep (Puccini: Manon Lescaut).

Nyári fesztiválok állandó szereplője Csehországban, Németországban, Itáliában és korábban Magyarországon is. A világjáró művészünk Olaszország, Franciaország,Németország Csehország , Japán és az Egyesült Államok állandó vendégművésze.

Boross Csilla 2011-ben a Teatro dell'Opera di Roma –ban beugrással énekelte el Abigél szerepét a Riccardo Muti által vezényelt Nabuccoban. Ezzel a gálaesttel ünnepelték Olaszország 150. születésnapját.

A művésznő még ebben a 2010/2011-es évadban a „Teatro Verdi di Trieste”-ben énekelte a Traviata címszerepét, az Egyesült Államokbeli Palm Beach Operában Abigélt, Lady Macbethet pedig a „Teatro Comunale di Modena Luciano Pavarotti”-ban. A napokban tért haza Montpellierből, ahol a Manon Lescaut címszerepét énekelte Jean-Paul Scarpitta rendezésében, óriási sikerrel.

A művésznő oratóriuménekesként is ismert, elismert. Handell-től Orff-ig szinte minden jelentős oratórium szoprán szólóját énekelte, köztük Janácek és Dvorák műveit is.

2010. március 20-án opera kategóriában Csehország legrangosabb kulturális kitüntetését, a Thalie 2009 díjat vehette át. 2010-ben a brnói színház szakmai elismerését, a Díva 2009 díjat is Boross Csillának ítélték.

Medveczky Attila