|
 2011.06.03.
Mije van a közösségnek?
Pontosítva a kérdést:
mi az a rejtélyes, nehezen körülírható történelmi tartam,
amitől hirtelen közösséggé változik az egy időben, egymás
mellett élő emberek konglomerátuma? Talán kissé nyersen
fogalmaztam, de a lényeg benne van. A történelmet ugyanis
mindig azok a nagy közösségek csinálták, amelyek hol
nemzetnek, hol nemzetségnek, hol törzsnek, hol egyháznak, hol
valami másnak tekintették magukat, de kétség nélkül összetartozónak.
Ha jól belegondolunk, látható, hogy ezeknek a valódi közösségeknek
mindig volt valami kollektív titkuk, de ami még ennél is
fontosabb: közös ügyük. És ez a közös ügy jobban összekötötte
őket, mint bármiféle törvény vagy fegyelmezés. A közös ügy
révén váltak egységesen érző, gondolkodó, regulárisan
cselekvő – röviden mondva: történelemformáló – erővé.
A világtörténelem legnagyobb hatású átszervezéseit
azok a vezetők tudták véghez vinni, akik rendelkeztek a képességgel,
hogy felismerjék, mik azok az alapvető késztetések, eszmék,
motivációk, melyekre kivétel nélkül mindenki egységesen reagál
majd, megvalósítva a történelem legnagyobb ütőkártyáját,
de leggyakoribb hiánycikkét: a szolidaritást. Bonaparte,
Mussolini, Hitler és Sztalin azért lettek világtörténelmi tényezők,
mert különleges erővel érezték, látták, tapintották népük
korszellemét, azt, hogy mit szeretne, mit nem, mire hajlandó,
mire nem, mi az, amit örömmel hall, és mit hallgat kétkedéssel
az istenadta nép. Ezért aztán, amit ők mondtak, balzsam volt a
hon fülében. Sietve teszem hozzá, ez nem holmi ügyeskedés,
cigányos trükk volt részükről, hanem alapvető történelmi bölcsesség:
előbb kiismerem a közeget, melyet vezetnem kell, és csak azután
szólítom meg. Persze igazán nem lehetett túl nehéz Bonaparténak
megérteni a XVIII. század végi francia, Mussolininak a XX. század
eleji olasz, Hitlernek a versailles-i békék utáni német, vagy
Sztalinnak a forradalom utáni orosz lélek bugyrait, lévén közülük
maguk is egy.
De hogy ne csak
taszító, diktátori példákat mondjak, voltaképpen akár Jézussal
is kezdhettem volna igazolását tételemnek, miszerint a közösséget
mindig egy közös ügyre épülő szolidaritás abroncsolja össze.
Amit Jézus csinált a kereszténység meghirdetésével, az maga
a képtelenség, maga a komolyan vehetetlenség volt: a hatalmának
zenitjén álló, katonailag, gazdaságilag, politikailag megrendíthetetlen
erejű, saját államvallással rendelkező, az ismert világot
leigázó Római Birodalom egy levantei kis tartományának bigott
hitű, rendkívül ellenséges közegében, Jézus tizenkét halász
oktatására alapozva, megalapítja azt az egyházat, amelynek még
ma – látványos összeomlásának idején is – egymilliárd híve
van, és a világ legtekintélyesebb erkölcsi tőkéjét képviseli.
Joggal kérdezhette volna bárki – római, zsidó, görög,
galileai vagy egyiptomi – azokban az években: – Szép, amit
hirdetsz, Jézus, bárcsak igaz lenne, de mondd: ki lesz erre vevő?
És akik ezt kérdezték volna, nyilván kiváló realitásérzékkel
rendelkeznek, de azzal a felszín alá lelátó jézusi képességgel
nem, hogy észrevegyék, hogy rabszolgaságra épített koruk
iszonyatos nyomorúsága – szenvedései, kilátástalanságai, a
változás teljes esélytelensége – mellett száz- és százezrek
titkos álmaiban, egyre erőteljesebb és formálódóbb lelki igény
jelent meg valamiféle megváltáshit, a reménytelenségből kiváltó
isteni ítélkezés iránt. És ők azonnali és örökös vevők
lettek Jézus szavaira. Ekkor még csak a rabszolgák, a betegek,
a nyomorultak idézték őt egymás között, aztán minden megváltozott:
előbb Róma császárai keresztelkedtek meg, később megalapítást
nyert a Bizánci Birodalom, amely történelmének első napjától
fogva (Kr. u. 330. május 11.) a kereszténység világbirodalma
lett. De mi is volt ennek a hatalmas történelmi felfutásnak a
titka? Az, hogy Jézus tudta, amit mond, az emberek szívében és
tudatában jó talajra talál. (Ha ebben nem biztos, valószínűleg
nem is mondja, mert akkor ténykedése nem lett volna több puszta
megbotránkoztatásnál.)
Isten őrizz, hogy
blaszfémiával vádoljanak, de pontosan ugyanezt tudta Bonaparte,
Mussolini, Hitler és Sztalin is. Hatékonyságuk a bizonyíték rá.
A sikeres politikus azzal tudja sikeressé tenni nemzetét, ha
megtalálja és felmutatja neki azt a célt, amit kivétel nélkül
mindenki saját céljának fog érezni. Az ilyen nemzet együtt
mozdul és egy irányba, és látványosan képes elérni azt,
amit akar. Legyünk őszinték: a Nemzeti dal valójában egy
nagyon átlagos, nem kiemelkedő XIX. századi hazafias költemény,
de ez a költemény a szó legkonkrétabb értelmében történelmet
csinált, mert Petőfi mindvégig a nemzet pulzusán tartotta kezét,
érezte minden szívdobbanását, és képes volt annak ritmusára
hangszerelni ezt a verset. A kliens igényei szerinti méretre
szabás nemcsak az úri szabónak, de a népvezérnek is szakmai
sajátsága kellene, hogy legyen.
És vajon mit akar
ma a magyar nemzet? Ha ama híres „12 pont” mintájára most
is lenne ilyen, mivel töltenénk ki a pontokat? Egyáltalán létezik-e
olyan egységesen elfogadott, a magyarság széles rétegei által
egyként támogatott történelmi terv, társadalmi akarat, amely
a nemzeti szolidaritás alapjává lényegülni képes? A kérdés
nagyon is jogos, ugyanis kétharmados többséggel felhatalmazott
kormányunk van, melytől méltányosan elvárható, hogy programját,
célkitűzéseit, operatív lépéseit is legalább kétharmados
egyetértés kövesse. Nem kérdezem meg, hogy követi-e vajon,
ugyanis érzékelem, hogy nem.
Rendet persze
mindenki akar, de hogy mi a rend, azt mindenki másképpen képzeli:
nem annyira esze, semmint inkább érzelmei, egyszemélyes igazságérzete
szerint. És legyen bár százszor igaza a közgazdásznak,
mutassa be látványos grafikonok és táblázatok lehengerlő
szakmai fölényével, hogy tízszázaléknyi államadósság csökkenés
– magyarul: visszafizetés – esetén milyen előnyös
makrogazdasági viszonyok alakulnak majd ki, mégis téved a kormány:
az államadósság erőltetett tempójú visszafizetésének
prioritássá emelése, politikai sarkkővé tétele nem fogja
megdobogtatni ama kétharmadnyi szívet. Az államadósság
visszafizetését mindenek fölé emelő kormányprogram mögött
nem fog felsorakozni a nemzet, nem alakul ki az a stabil történelmi
erő, amely például a Nemzeti dal mögött néhány óra leforgása
alatt létrejött.
Ez ugyanis nem az
a cél, amiért ma a magyarság áldozatot hozni akar. Ez most nem
közös ügyünk. Most nem. Talán majd egyszer. Ezt nem ártana
nyomatékosan figyelembe venni, mert mint fentebb próbáltam
utalni rá, közös ügy nélkül közösség sincs. Mi most élni
szeretnénk, bízni a holnapban és önmagunkban, átérezni végre
Kisfaludy sorát, amelyet néha ódon könyvekből idézni
szoktunk: „Él magyar, áll Buda még!”
Szőcs Zoltán
|
