|
 2011.06.17.
Stendhal ürügyén, nem csak
Stendhalról
Monsieur
Henri Beyle, akinek 171 írói álneve közül leginkább a
„Stendhal” vált világhírűvé, újra és újra elkápráztat
írásművészetének erejével, világnézetének
megvesztegethetetlen valóságtiszteletével. Furcsa egy életmű
az övé, nem egy-egy elfelejtett sora vagy oldala kerülhet kezünkbe
hirtelen, de szinte teljesen ismeretlen – mert nem olvasott és
nem emlegetett - vaskos kötetei is. Némi túlzással azt is
mondhatnánk, hogy ez a tartós mellőzöttség Stendhal műveinek
sajátja: maga is állandóan hangoztatta, nem zavarta, szinte élvezte,
és olyan hozzáállással írta könyveit, hogy azokat majd csak
50, 60, 80 évvel később fogják olvasni, mert addigra megérik
hozzájuk a francia társadalom. Ez persze csupán tapintatos
kifejezése annak, amire valójában gondolt: addigra kihalnak
azok a kortársak, rokonok, személyiségek, akiket írásaiban
kegyetlen tárgyilagossággal ábrázol – mert csak így tud ábrázolni
-, és akik az igazsággal sosem lennének képesek szembenézni,
viszont ha-lálosan megsértődnének. Így aztán Stendhal,
szinte akaratlanul is mindig azzal az alkotói szabadsággal írt
koráról, amit csak azok birtokolhatnak, akik nem kortársaiknak,
hanem a távoli jövőnek – magyarul: a fióknak - írnak. Az az
igazság, hogy az ízig-vérig XIX. – (sőt, némileg XVIII.)
– századi Stendhal életművének jelentős része valóban
csak a XX. században került nyomdába, vált kéziratból könyvvé.
Mindez
különösképpen igaz a Napóleon élete címet viselő, kétszáz
oldalas, nagy sebtében befejezett, valójában torzóban maradt művére,
amely ugyan részlegesen megjelent a halálát követő években,
de valójában csak 1929-ben – pontosan 110 évvel írása után
– nyomtatták ki Franciaországban teljes, autentikus szövegét.
Stendhal
18 éves korától, 1800-tól a lipcsei csatáig bezárólag a császár
udvarában élt, naponta találkozott vele, hallgatta, figyelte
megnyilvánulásait, később még a beszélő viszony óriási
kegye is kijárt neki. Kísérte Napóleont, lehet mondani, minden
csatájában – beleértve a moszkvai hadjáratot is – jelen
volt, dip-lomáciai és közigazgatási feladatokat látva el. Életének
legnagyobb élménye, ideája és hatása lett Napóleon, aki nélkül
Stendhal nem lett volna Stendhal. Eszébe nem jutott volna könyvet
írni sem a tábornokról, sem a császárról, ha mások –
illetéktelen, ilyen-olyan irányban elfogult, alulinformált,
gyakran beszűkült tudatú vagy aktuális politikai érdekeket képviselő
tollforgatók – ezt tömegével nem kezdték volna el. A Napóleont
zsigerileg gyűlölő Madame de Stael – a párizsi svéd nagykövet
felesége – irodalmi kifakadása volt az utolsó csepp a pohárban:
Stendhal elhatározta, hogy ringbe lép a valóságos Napóleon-imázs
megőrzése érdekében. Azt is elhatározta, hogy teljesen a saját,
megélt véleményét fogja képviselni, semmi mást: „A szerző
elbizakodott: senkit nem utánoz.” És mert igazmondási kényszerének
szorításán még az imádott császárral kapcsolatosan sem volt
hajlandó lazítani, azonnal hozzá is teszi: „Csak a kis érdem
szeretheti a számára hízelgő hazugságot; Napóleon annál
nagyobb lesz, minél inkább fény derül a teljes igazságra”.
Azután nekilát a műnek, amely torzóban maradva is két
rekordot biztosan magáénak mondhat: a legavatottabb,
leghitelesebb könyv, amit valaha Napóleonról írtak, illetve a
legkevésbé ismert e témában. (Ne kérdezzék, hogy miért.)
Figyelemre
méltó észrevételt tesz Stendhal az 1789-et követő idők társadalmiságáról,
bár megfigyelése nemcsak arra érvényes, de azóta is minden
nagy változásra: „A forradalom idején tapasztalható volt a
klubokban, hogy minden társadalmat, amely fél, tudtán kívül
azok a tagjai uralnak és irányítanak, akiknek a fejében a
legkevesebb a világosság, és a legnagyobb az őrület. Minden pártban
úgy van, hogy minél több a szellem valakiben, annál kevésbé
híve pártjának, főleg ha négyszemközt vall színt.”
Ha jól belegondolunk, itt valójában a politikai élet
devalválódásának, az eszmék, pártok, ideák mindig bekövetkező
elértéktelenedésének egyik fő okát ragadta meg Stendhal: még
ha egy eszme elfogadható lenne is netán, gyakorta
elfogadhatatlanok, akik hirdetik. Aztán jelentkezik egy másik társadalmi
kérdés is, nevesen a tömegek, a közvélemény következetességének
hiánya: „a nép csakis akkor erős, csakis akkor számít, ha
haragszik: akkor semmi nem drága neki. De ha megszűnik a harag,
már a legkisebb áldozat is lehetetlennek tűnik”. Ezt az utóbbi
mondatot különösen ajánlanám az Orbán-kormány figyelmébe,
melyet a Gyurcsány-Bajnaiékkal szembeni elementáris népharag
magas polcra repített fel, de ezzel okavesztetté is vált ez a
harag. Most viszont áldozatokat követelnek tőle… Ha hihetünk
Stendhalnak, erre nemet fog mondani.
Hogy
nem erőltetett dolog napjaink magyar politikai képleteit
Stendhal-szövegekkel illusztrálni, bizonyítja az író alábbi
tétele is, főleg, ha egybevetjük azokkal a korábbi Fidesz-akciókkal
– (vizitdíj-, tandíjeltörlés, bankadó-bevezetés,
IMF-kiebrudalás) –, melyek az egész nemzet szimpátiájával
és lelkes támogatásával találkoztak: „Európában kezdik
belátni: minden nép csak annyira szabad, amenynyire merészsége
diadalmaskodik a félelem felett.”
Az
persze már politikai orientáció kérdése, ki mit tart nagyobb
merészségnek: azt, hogy belevágunk a több évtizedes államadósság
minden áron való visszafizetésének radikális kalandjába,
vagy azt, hogy ezt a kérdést kivesszük a sürgősen megoldandó
programpontok közül? Sajnos Stendhal a Napóleon életében külön
nem tért ki erre.
Szőcs Zoltán
|
