vissza a főoldalra

 2011.06.24. 

Húsz éves a Budapest Táncszínház

Az újdonság még nem jelent minőséget

Földi Béla, táncművész, koreográfus, a Budapest Táncszínház művészeti vezetője 1958-ban született Budapesten. Klasszikus balett- és jazztánc-tanulmányait Budapesten kezdte, majd később Európa-szerte folytatta azokat, több kurzuson vett részt, Olaszországban tanított is. Mesterei: Jeszenszky Endre, Raza Hammadi. 1991-ben létrehozta saját együttesét, a Budapest Táncszínházat, mely azóta is Magyarország egyik vezető modern táncegyüttese. A Budapest Táncszínház 1999-ben elnyeri az egyik legrangosabb szakmai kitüntetést, az Europ’PAS – díjat, 2004-ben pedig a Nemzeti Táncszínház Táncfesztiválján a közönségdíjat.

Földi Béla művészeti vezetőként, koreográfusként, és mindennapi gyakorló tanárként dolgozik, s alkot a mai napig is, Magyarországon s külföldön egyaránt. Színházi munkái mellett előszeretettel vállal oktatást különböző tánckurzusokon. 1998 és 2010 között az Oktogon Tánccentrumban tánctanár. Modern tánc óráit sajátos ízzel keveri, a klaszszikus balett, a Raza Hammadi-féle jazz és a Limon-technika elemeivel. Saját meghatározása szerint a stílus, amit oktat, tudatos testképzés, energiai hatások és ellenhatások, fizikai törvényszerűség az emberi fizikum, és a ráható energiák között. Anatómiai ésszerűség, a táncos sokoldalúságának és lehetőségeinek maximális kihasználásával.

Szakmai elismerései: Magyar Köztársasági Érdemkereszt ezüst fokozata (2001), Harangozó Gyula-díj(2002). Tevékenysége során olyan világhírű magyar és külföldi koreográfusokkal dolgozott együtt, mint: Frenák Pál, Juronics Tamás, Markó Iván, Berger Gyula, Raza Hammadi, Séan Curran, Glenn van der Hof, Neel Verdoorn, Marie-Laure Tarneaud, Amir Kolben, Joseph Tmim, Vassili Sulich, Krisztina de Chatel.

Koreográfiái: Spanyol nap, Utazások, Jazz caffé, Arcok, Egy kiállítás képei, Emlékek a tükörben, Hófehérke, Metszetek, Bocs, Jazz Sekt, Évtized, Kék rapszódia, Holle anyó, Bocs II., Chopin, Diótörő, Take it easy, Gershwin - „A vér ritmusa”, Alice csodaországban, Hommage á Bach, Mediterrán, „Lombik Projekt 2 és fél”, The Time, Egyszer volt Budán kutyavásár, Koreográfus vallomások, A fából faragott királyfi, Ötödik elem, Négy évszak, Egy kiállítás képei,Hófehérke, Csokoládé.

 –Kezdjük egy aktualitással: húszéves a Budapest Táncszínház, aminek ön az alapítója. 1991-ben milyen ötlettől vezérelve hozta létre ezt a társulatot?

 – Meghatározó volt az életkorom: 1991-ben 33 éves voltam, s mivel úgy gondoltam, hogy egész életemben tánccal, táncművészettel szeretnék foglalkozni, ezért felvetődött a kérdés, hogyan tovább? Hiszen a színpadi jelenlétből előbb-utóbb „kiöregedik” az ember. Elég sokat koreografáltam is, így vetődött fel bennem egy saját táncegyüttes létrehozásának az ötlete. Sokat dolgoztam és tanultam Nyugat-Európában s úgy gondoltam, az ott elsajátított tudást itthon hasznosítanom kéne.

 – Tehát a társulat magánegyüttesként indult. Teszem fel: a táncosok ingyen dolgoztak, de a rezsiköltséget, az esetleges bérleti díjakat ki kellett gazdálkodni. Miből sikerült ehhez a pénzt előteremteni?  

– Valóban eleinte ingyen dolgoztak a táncosok. A táncművészetnek olyan ágát hoztam haza, ami újnak számított. Így hiánypótlásról volt szó. A személyemhez kötött mozgáskultúráról, szakmai jelenlétről, koreográfiáról beszélhetünk. Sok tanítványom volt és ők úgy gondolták: velem dolgoznak a jövőben. Az első hat évben fizetés nélkül dolgoztak, én viszont a külföldi munkáimból kapott gázsiból ki tudtam fizetni a próbatermet és a járulékos költségeket. Kezdetben az anyagi helyzetünk határozta meg azt, milyen darab jöjjön létre, s milyen kivitelezésben. Addig nyújtózkodtunk, amíg a takarónk ért. Nem voltak óriási díszleteink, hanem a tánccal fejeztünk ki mindent. Szerencsére, egyik mesterem, Raza Hammadi már működésünk elején kisegített minket produkciókkal, s nem kért mindezért pénzt.

 – Tehát nem kellett ezekért jogdíjat fizetni.

 – Nem csak erről van szó, hanem többről: a betanítást is szívességből végezte Magyarországon, ami a repertoár színesedését idézte elő. Alapító tagok közt volt Egerházi Attila is, akit szintén koreográfusi gondolatokkal áldott meg a Teremtő. Így eleinte hárman koreografáltunk.

 – Mit kell tudni Hammadi mesterről?

 – A legzseniálisabb táncosnak és tánctanárnak tartom. Először Párizsban dolgoztam vele. Arab származású táncos, aki már kétéves korától Franciaországban él. Pályafutását meghatározta, mikor fiatalon egy művelődési házban találkozott Matt Mattoxal. Mattox amerikai születésű jazz-táncmester volt, aki New York-ból Londonba költözött, s onnan 1975-ben Párizsba. Amikor Mattox elhagyta Párizst, Hammadi vette át az együttes irányítását, s azóta is tanít mestere stílusára ötvözve. Hammadinak Franciaországban sok előítélettel kellett szembenéznie, nem csak származása, hanem a Jazzart együttes miatt. Ha valaki, akkor én tudom, Hammadit nem lehet beskatulyázni, de mégis azt tették vele. A francia kultúra komolyan meghatározza magát az amerikaival szemben, s Hammadi a jazz szó miatt hátrányba került. Ettől függetlenül ma már két iskolája van, és tanítványai is – mint jómagam  Európa-szerte továbbviszik módszereit.

 – Ön egyben az együttes producere is? Hiszen – csúnya, gazdasági szóval élve – el is kell adni a produkciókat.

– Az első időben valóban személyes kapcsolataim határozták meg azt, hova vigyük előadásainkat. Az elmúlt húsz évben aztán ez a folyamat fejlődésen ment keresztül. Természetesen minél több lehetőséget kaptunk itthon és külföldön, annál jobban inspirált az minket.

 – Tudom, hogy előtte több nyugati kurzuson vett részt. A külföldi receptet egy az egyben lehetett nálunk is alkalmazni?

 – Csak bizonyos dolgokat lehet átvenni egy másik kulturális környezetből. Amikor külföldön újat tanulunk, akkor azokat többször hasonlítjuk a hazai módszerekhez. Én nem így tettem, hanem teljes mértékben törekedtem az adott nyelv, gondolatiság és tér-testhasználat elsajátítására. Magyarországon ráadásul kimaradt hozzávetőlegesen 50 év a tánc fejlődésének európai folyamatából. A rendszerváltás óta tanuljuk a demokráciát Nyugatról, – jól, vagy rosszul. Természetesen ebben a demokratikus fejlődésben nagyon fontos szerepet kell kapnia a nemzeti identitásnak, de ha elmegyek Nyugatra tanulni, s itthon a kint elsajátítottakat le akarom fordítani, abban nem mindig meghatározó a kulturális gyökérzet. Amit én, s mi alkotunk, az az egész emberiség kultúrájának a része. Érdekesség, hogy amíg kulturális szinten érthető, hogy nálunk miért maradt fenn a klasszikus balett, az moszkvai viszonylatban már nehezen „megfogható”. A klasszikus balett XIV. Lajos udvarából származik– a felső tízezer kultúrájához tartozott. S tán egészen a mai napig az is maradt. Oroszországban, miután legyilkolták a cári családot, viszont a proklamált nagy egyenlőségiesdi mellett megmaradt a klasszikus balett királylányokkal, hercegekkel a színpadon. Olyan erős volt a klasszikus balett iránti vonzalom, hogy nem tudták azt kiirtani, de a mögöttes ideológiát nem bírták megtalálni hozzá. Ez az egész ambivalens…Magyarországon, mikor elkezdtem a szakmát, a táncélet nagy részét a klasszikus balett adta, s csak töredékét a néptánc kultúra. A néptáncot meghagyták „dísznek” a hatalomban lévők, majd később a népzene -és tánc a táncház-mozgalom megerősödésével egyre nagyobb teret nyert. Hála Istennek felismerték a néptáncban rejlő gazdagságot. S mára a néptánc-kultúra elérte a színpadokat.

 – Magyarországon tehát ön csak klasszikus balettot tanult?

 – Nem csak azt, hanem jazz-t is, hála mesteremnek, Jeszenszky Endrének. Nála az alap a klasszikus balett volt, de már másfajta gondolatiság jellemezte. A testtel sok mindent ki lehet fejezni, nem csak egy cselekményes balettet. Egy-egy gondolatot is képesek vagyunk a közönség felé közvetíteni, ami lehet annyira értékes, mint egy történet eltáncolása. Lehet, hogy csak egy-egy életérzést kell felvázolnom és a közönségre hagyni, hogy előképzettsége és élete tükrén át értelmezze az adott előadást. Nem muszáj szájbarágósan elmondani nekik a történetet.

 – Nehéz volt kezdetben a klasszikus baletthez hozzászokott közönséggel való újfajta kommunikáció?

 – Nem egyik pillanatról a másikra jelent meg a modernség a tánckultúrában. Ebben az úttörő Jeszenszky Endre volt, aki jazz-balettet vitt színre. Akkor már „más szelek fújtak”; Musicaleket mutattak be, s megalakult a Rockszínház. Ebben a változó világban mi pont jól illeszkedtünk bele, ám a struktúra hiánya hátrányt jelentett.

 – Tudtommal kivétel nélkül modern táncműveket adnak elő. Ami 20 évvel ezelőtt modern volt, az most is az? Gondolok arra, hogy a jazz már-már klasszikusnak számít.

 – Ez így van…Engem ráadásul a szakma konzervatívnak is tart. Húsz év alatt sokat változott a világ. Felütötte fejét Európában és nálunk is az alternatív mozgásszínház. Magyarországon is összekeverik a kortárs táncművészetet az alternatív csoportokkal. Két évtized alatt jó és rossz dolgok is történtek a hazai táncéletben. Nagyon sokszor azt is táncnak nevezzük, amiből hiányzik az az érték, és az a munka, amivel én a táncművészetet meghatároznám.

 – Említette, hogy megjelentek az alternatívok. Virágozzák hát minden virág? Döntsön a néző?

 – Ez nem biztos, hogy jó folyamat lenne. A gazdaságban is sokat lehetett hallani, hogy majd dönt a piac. Ez hamis kép: a piac nem dönt. Nagyon fontos a néző véleménye, de mégiscsak szükséges a gondolkodó ember, aki bizonyos értékek mentén irányít. Ezek számomra olyan isteni értékek, melyek az emberekről szólnak. Meg kell tudnom határozni azt, hogyha valamit a nézőknek bemutatok, azt miért és hogyan, mi célból teszem. Ezeket a céloknak pedig értékek mentén kell kialakítani. A sikeresség, az újítás, a polgárpukkasztás még önmagában nem értékhordozó. Attól, hogy valami meghökkentő, még nem biztos, hogy tartalmas.

 – Elképzelhető, hogy azért is idegenkednek többen a kortárstól, mert az új nem jelent egyben minőséget is?

 – Ez lehet az egyik oka. A mai világ sikerorientált, és sokan kihasználják azt: ami új, az biztos teret kap a médiában. Ez rossz hatással van nem csak a művészetre, de az egész társadalomra is.

 – Az előbb kifejtett gondolatok megfogalmazódnak a társulati beszélgetésekkor is? Gondolom nem csak a próbákon, előadásokon vannak együtt.

 – Mielőtt erre az interjúra jöttem, a próbateremben a csoportszerveződés két módozatáról beszélgettünk. Az egyik, az egészséges az, mikor az életfelfogás, – az, hogy milyen értékek, identitás mentén élem az életem – hoz össze embereket. A másik, mikor a pénz diktál, és csak az köt össze egy társulatot. Ezek a pénzért alkalmazott csoportok. Az utóbbi tőlem nagyon távol áll. Mi sokat beszélgetünk a körülöttünk zajló eseményekről, mert életfilozófiánk alapjaiban hasonló.

 – A Budapest Táncszínházban tánckurzusokat is tartanak. Az utánpótlás neveléséről van szó?

 – Csak részben. Emellett komolyan hiszem azt, hogy a mozgás kihat az egészségünkre. S ekkor az sem mindegy, milyen zenével „vegyítem” mindezt. Meg kell találni a megfelelő zenét, és akkor testünk és lelkünk is felüdül. Ezt az üdítő érzést sok amatőr is megtalálja nálunk. A mindennapi teendők elvégzése mellett maga a tánc jobb, lelkileg gazdagabb emberré formálja az adott személyt. A tánc, a közösségi élmény, a küzdőszellem mind pozitívan befolyásolják az ember szellemiségét. Mi népzenét, jazz-t, klasszikust is használunk – és ez a gazdag zeneválaszték is frissítően hathat.

 – Ezen kívül egy alkotói folyamatról is szó lehet a mester, a koreográfus irányítása alatt. Ma mintha több emberből kiölték volna az alkotás iránti vágyat.

 – Nálunk él ez a vágy, hiszen darabokat hozunk létre,melyeket előadunk a színházakban. Az más kérdés: egy –egy táncos milyen fejlődésen megy keresztül, és az egyéniség miként szüli meg a saját darab létrehozásának az igényét. Ha én hozom létre a darabot, akkor is egy összmunkáról van szó. Betanítom a koreográfiát a táncosnak, a táncos azt felviszi a színpadra és mindez az előadói művészetben teljesedik ki. Ha azt nézzük, hogy az elmúlt 20 év alatt kineveltem hat együttesvezető-koreográfust, az már arra utal, hogy az itteni mindennapi munkafolyamat milyen kedvező hatással van az emberekre. Egerházi Attila, Barta Dóri, Lakatos János, Zahár Lóránt mind tanítványaim voltak, s most együttesvezetők. Egyiküket sem koreográfusnak oktattam, de az itteni légkör, a munkarend, alkotásra inspirálta őket.

 – Az említettek a Budapest Táncszínházban a segédei voltak?

 – Több alkotási metódus létezik. Ma egyre nagyobb divat az egyéniségre épülő improvizációs alkotás. Sok koreográfus úgy dolgozik, hogy feldob egy ötletet, ami mentén improvizáltatja a táncost. Mi hosszú ideig nem így dolgoztunk. Megvolt a koncepció, kimondta a koreográfus, mit kell csinálni. Ez sem egyéniségmentes irány, mert a koncepció a „táncos testén” egyénivé válik. Az utóbbi években mi is használjuk az irányított improvizációt. Mindkét módszer jó, de én azt mondom: a táncművészetben mégiscsak él a tudomány, ami több generáció tudásából, munkájából áll össze. Ezt a tudást pedig nem szabadna semmisnek venni, hanem meg kell tartani, és ami új és értékes, azzal kiegészíteni. Óriási hiba, mikor arról beszélünk: itt a szabadság, és mindent megtehetünk, s közben eltaszítjuk azokat az értékeket, melyek mentén jól működik a világ.

 – Ha egy házépítésnél a kőműves nem a hagyományok mentén dolgozik, akkor igen nagy baj lehet.

 – Talán emlékeznek az olvasók a Mekk Mester rajzfilmre. Egyik epizódban a kecske tartotta a ház tetejét, s mondták neki a többiek: mester, nem az alapoktól kéne kezdeni? Erre a válasz: dehogy, ti majd a tető alá építitek a házat. Sokszor azt érzem, ilyen magamutogató Mekk Mesterek szerepelnek szinte mindenhol, a médiában, s azt hangoztatják, a legfontosabb az egyéniség. Ezért okosan kell bánni az ősök tudásával, ha az értéket hordoz.

 – Az utánpótlást azért kérdeztem, mert a balettban pl. egy 40 éves már idősnek számít, akár a fociban.

 – A fizikum meghatározza ezt. Tudjuk, hogy bizonyos életkorban az izmok jobban fejleszthetők. Minél előbb kezdjük el a táncolást, annál jobb eredményt érünk el fizikailag, ám mentálisan már nem biztos. Ha valaki nyolcévesen táncolni kezd, s mire tudatára ébred mit is csinál, lehet, hogy rájön: nem is ez az életcélja. Ezért a legjobb, ha a tudat, a lélek és a test együtt fejlődik. Én tizenkilenc évesen kezdtem el táncolni, egy tudatos döntés alapján. Viszont szembesülnöm kellett azokkal a fizikai, anatómiai korlátokkal, melyeket ötször annyi munkával tudtam lebontani, mint a nálam fiatalabbak. Jelenleg 53 éves vagyok, s ha kéne, még tudnék színpadon is táncolni. Tehát a lényeg, hogy a belső hajtóerő működjön. Több külföldi neves táncegyüttes dolgozik 30-40 éves művészekkel, a hazai gyakorlat szerint pedig 20 és 35 év között dolgoznak igazán aktívan a táncosok.

 – Mennyi időt vesznek el önöknél egy táncos életéből a próbák és az előadások?

 – Szinte az összes időt…Nekünk még akkor is oda kell figyelni fizikumunkra, erőnlétünkre, testi-lelki egyensúlyunkra, mikor nem próbálunk, s nem vagyunk a színpadon. Nem mindegy mit sportolunk, nem mindegy mit eszünk. Naponta hat órát dolgozunk a próbateremben, de a nap többi részében is felelősen kell viselkednünk. Előadások előtt pedig szinte egész nap gyakorolunk.

 – A Budapest Táncszínház székhelye Ferencváros ún. depó-részén található, nem messze a Soroksári úttól. Mióta próbálnak itt?

 – 2010. áprilisától béreljük ezt az ingatlant. Tavaly év elején találtam rá erre a helyre és a szerződés szerint béreljük azt a helyiséget, amit öt éven belül meg kell vennünk. Három hónap alatt sikerült az eredetileg csupán négy falból álló nagy épületben létrehozni egy olyan próbatermet, ami alkalmas arra, hogy táncszínházunk követelményeinek megfeleljen.

 – A közönségről, a táncosokról már esett szó. A szakma hogyan fogadta az együttes létrejöttét? Nem voltak irigyek, gáncsoskodók ?

 – Nagyon érdekeset kérdez…A Budapest Táncszínház folyamatos anyagi problémákkal küzd. Az elmúlt tíz év alatt az a három együttes, mely ugyanúgy fajsúlyos kortárs táncokat ad elő, szinte velünk egyidőben alakult, hozzánk hasonló létszámmal dolgozik, velünk egyazon támogatási kategóriába lett besorolva, 3-400 millióval kapott többet a központi költségvetésből, mint a táncszínházunk. Ez érthetetlen számunkra. Amikor mi alakultunk, létezett a négy nagy társulat: az operaházi, a szegedi, a győri és a pécsi balett. Ezen kívül ismertté vált a Bozsik Yvette Társulat, alakult a Közép-Európai Táncszínház és Frenák Pál társulata. Tehát akkor összesen nyolc együttesről lehetett beszélni, ma pedig 160 a regisztráltak száma. A külföldi táncéletben pedig a rendszerváltáskor alakult együttesek közül Frenák Palié és az enyém van jelen.

 – Tehát a mindenkori kulturális kormányzat nem tekintett a külföldi sikerekre?

 – 2001-ig súlyos anyagi problémákkal nem kellett szembesülnünk, azóta viszont folyamatosan. Támogatottságunk megítélése, minősítése olyan kurátorok kezébe került, akik nem igazán kompetensek ebben, és finoman szólva, nem is rajonganak értem. Nem szívesen mondom ki az irigység szót, de bizony inkább velem van bajuk a kurátoroknak, mint a Budapest Táncszínházzal.

 – Beszéljünk kellemesebb témáról. November 11-én a Fesztivál Színházban mutatják be a születésnapi előadásukat, a Lélekmorzsákat. Azt olvasom, hogy „a nagyszabású, egész estét betöltő mű részleteiben elmélkedik arról a metamorfózisról, amely a kreativitás és az idő közös erőfeszítéseként formálja az embert.” Kifejtené ezt köznapi nyelven is?

 – Ez lesz az idei évad utolsó születésnapi ünnepsége. Pont arról szól ez a szöveg, amit az alkotással kapcsolatban mondtam. Beiratkozik valaki hozzám, felvételt is nyer, és tíz év alatt átváltozik a munka, a gondolatok és az előadások által. Egy táncot szerető fiatalból gondolkodó, alkotó koreográfus lesz. Olyan művész, aki megérti, azzal az eszközzel, ami a teste – ez más művészeti ágban az ecset, vagy egy hangszer – szólni képes az emberekhez és közölni tudja gondolatait. Így válik az idő és a munka által egy másik emberré.

 – Ebben a produkcióban az eddigi 20 év előadásaiból is lesznek részletek?

 – Igen, s azt szeretném, hogy azok, akik az én iskolámból kerültek ki, s ma már koreográfusok, alkotnának egy-egy jelenetet. Ez a húsz év nagy idő, s nem mindegy, hogyan jutnak el a kis lélekmorzsák a nézőkhöz. Mivel nem tudom hónapra pontosan meghatározni azt, hogy mikor alakultunk, így kitaláltuk, hogy egész évben ezt a kerek évfordulót ünnepeljük. Az elmúlt két évtized repertoárjából akarunk visszahozni darabokat. Hiszen felnőtt már egy olyan közönség, ami nem látta a régi produkcióinkat. Nyugat-Európában a régi, sikeres darabokat repertoáron tartják, ami nagyon jó módszer, így 20 év fejlődését láthatja a néző három darabon keresztül. A hazai finanszírozási metódus miatt viszont csak új bemutatókra lehet pályázni. A húszéves születésnap pedig egy remek alkalom arra, hogy visszanyúljunk a régiekhez. Márciusban kezdtük el ezt a felújító munkát, és minden hónapban egy-egy régebbi darabot veszünk elő.

 – S ezeket hol mutatják be?

 – A Nemzeti Táncszínházban.

 – Vidékre nem is hívják az együttest?

 – Szinte egyetlenegy pesti együttes sem jár vidékre, s ennek anyagi akadálya van. Fájdalmas, de többet játsszunk külföldön, mint vidéken.

 – Ön dönti el, hogy melyik zeneszerző művére készít koreográfiát?

 – Többfajta módja létezik a koreográfiának. A legjobb, mikor létezik egy gondolat, amit meg akarok osztani másokkal, s ahhoz keresek, vagy íratok zenét.

 – Az utóbbi gyakran megesik?

 – Nem is egyszer. Mondok egy példát: a reneszánsz évben a Művészetek Palotájában egy Mátyás király-mesét, az Egyszer volt Budán kutyavásárt adtuk elő. Ebben a műben meg kellett jelennie a reneszánsz zenének, de tudtam, hogy egy órán keresztül azt hallgatnia a gyerekeknek unalmas lehet. Ezért olyan zenét írattam, ami ötvözi a mai világ hangulatát a reneszánszéval. Olyan is előfordul, hogy rátalálok egy zenére, pl. a Kék rapszódiára, s abból indulok ki: mit mond számomra ez a melódia. Néha megrendelésre, személyre szólóan is dolgozom, és ilyenkor kötött a kezem. Így 2000-ben az Operaházban koreografáltam a március 15-ei állami ünnepséget.

 – Ha már a zenénél tartunk: régebben a zene, tánc, ének együvé tartozott. Ha egy kisgyermek énekel, kicsi fiamon is látom, tudattalan mozog is a dallamra… Mikortól jár külön utat a tánc és a zene?

 – Igazából sosem járt külön utat. Arról van szó, hogyha meghallunk egy szívhez szóló dallamot, akkor legszívesebben táncra perdülnénk, mozognánk rá, de nem tehetjük a civilizációs normák miatt. Testünk nem mozog, de szinte teljesen átadjuk magunkat a zenének, és „sejtjeink táncolnak”. A tánc közben tér nyílik meg, gondolatok suhannak át előttünk, emlékek törnek a felszínre. Ez az a genetikai kód, ami benne van a gyerekben, s később a civilizáció korlátozza.

 – Sokan beszélnek a tánc gyógyító erejéről mentális értelemben is.

 – Az elmúlt húsz évben többször megtörtént, hogy bejött hozzám egy zárkózott, kövérkés kislány, s kitartásának, a pedagógiai módszernek és a táncnak köszönhetően felszabadult a gátlásai alól, és ügyesen kezdett el mozogni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az egyik ilyen lány a Pető Intézet konduktora lett, de még így is visszajár hozzánk. Remekül megtanult kommunikálni, személyisége pozitíve megváltozott, és kiirtotta belőle a tánc a kisebbrendűségi érzést.

 – Említette a gyerekeket. Több gyerekeknek szóló darabjuk van?

 – Nagyon fontosnak tartom, hogy eljussunk a gyerekekhez is. A miénk az első magyar kortárs táncegyüttes, ami gyerekdarabot mutatott be. Ez nem világraszóló unikum, mert láttam, hogy Nyugaton ez bevett szokás. A gyerek így minél előbb megismeri a non-verbális kommunikációt, és a tánc látványától gazdagodik a vizuális érzékenysége. Az is lényeges szempont, hogy ezek a kicsinyek adják majd a táncszínházak értő felnőtt közönségét.  

– DVD-k jelentek meg az együttesről?

 – Annak idején a Mátyás-meséről készítettünk egy profi kiadást, de, bevallom, nem sok anyagi hasznunk származott belőle, így most a 20. születésnapra nem is készítünk, mert nincs meg rá a már említett okok miatt az anyagi fedezet. Promóciós DVD-ink léteznek, de ma több darabunkból láthatók részletek különböző honlapokon, s ez is segít a reklámozásban.

 – Néztem az interneten az egyik produkciójukat, és nem is értem, miként lehet önt konzervatívnak nevezni. Én egy egészséges modernséget látok a munkájában.

 – Ha azért vagyok konzervatív, mert nem hiszem el, hogy a semmire lehet építkezni, és az elődök tudását nem dobom a sutba, akkor vállalom.

Medveczky Attila