|
 2011.05.13.
Böjte Csaba: Mindazoknak, akik a
holnapra gondolnak!
A Szent Ferenc
Alapítvány létrejötte után, 1993-ban úgy gondoltuk, hogy a süllyedő
világunk legártatlanabb rétegét, a gyerekeket kell megmentenünk.
Igen, a süllyedő Titanic mentőcsónakjában is előre a
gyermekek ülnek be. Mindenek előtt ezért hoztunk létre a
bentlakó-otthonokat. Természetesen, akkor is és most is úgy érzem,
hogy nem lenne szabad engedni, hogy egy-egy család odáig jusson
a nehézségekben, gondokban vergődve, hogy széthulljon, és a
gyerekek kiessenek a fészekből, ezért alapítványunk második
nagy lépése a napközi otthonok létesítése volt. Jelenleg 63
helységben végezzük a jövő generáció érdekében ezt az életmentő
munkánkat. Sehol nem szeretnénk ezen a téren visszalépni. A
kollégáimat szeretettel kérem és biztatom, hogy ne engedjenek
a gonosznak, sehol ne engedjék el a gyerekek, a családok kezét,
hanem szépen, szeretettel, a nehézségekkel higgadtan szembenézve
oldjuk meg a problémákat. A megkezdett úton alázattal, bátran
tovább akarunk menni mindenütt!
A gyermekvédelem önmagában mindig is tudtuk, hogy nem elég.
A mindennapokban mindannyian látjuk, hogy családmentés, közösség
építés lenne a cél. Ezért is fogalmaztam meg a Szent István
Tervet. A gyermekek szüleit, nagyobb testvéreit, a megrokkant
családokat kellene talpra állítani, hogy így újból ölbe
vehessék legdrágább kincseiket, – a saját gyermekeiket-, és
bizakodva, reménnyel építsék a saját és a népünk jövőjét.
Nyugati gyermekvédelmi otthonokban 1-2 évig vannak a gyerekek
elhelyezve, mert az ottani közösség megtesz mindent, hogy a szülők,
a család valahogy talpra álljon, és újból felvállalják a
saját gyermekeik gondozását. Nálunk, ha egy gyerek bekerül az
állami, de akár a mi hálózatunkba is, az sajnos, szinte „véglegesen"
bekerül, mert nagyon kevés család születik újra, áll talpra,
indul be annyira, hogy a gyerekeiről gondoskodni tudjon. Sokszor
még az intézetből kikerülő fiatal is csak segélyből tud élni.
Az évek alatt több kísérlet is volt a gyermekek szülei
talpra állítása érdekében. Végül is magát a dévai tehenészetet
is ebből a célból hoztuk létre, de több vállalkozót is támogattunk
csak azért, hogy a gyermekeink szüleit segítsék talpra állítani.
Sajnos azt láttam, hogy profit orientált vállalkozásokban ezek
a csetlő, botló emberek, főleg az elején nehezen integrálhatók.
Nem elég nekik megmondani, vagy megmutatni, hogy mit lehet, kell
csinálni, velük kell lenni, dolgozni! Most amint tudjátok, itt
Csíksomlyón a Mária kertben egy újabb próbálkozásba kezdtünk.
Karda Robival, a kedves nevelőink által összehívtuk a
gyermekeink apukáit. Öt édesapa jött el, és már több mint
egy hete folyik a „próbafúrás". A tegnap kielemeztük a
tapasztalatokat. Robinak is, de a velük együtt dolgozó Balázs
Attilának is jó véleménye van a hozzánk jött, tartós ideje
munka nélkül tengődő apukákról. A munkához odaálltak, egész
nap szépen, becsületesen dolgoznak, eddig még italozás vagy más
botrány sem volt, eddig a vizsgákon átmentek. Ez az első ilyen
jellegű tevékenység, most hétvégén fog véget érni. Én
nagyon hálás vagyok ezért Karda Robinak, a csíksomlyói háznak,
és mint szerzetes pap a Csíksomlyói Szűzanyának, mert biztos,
hogy jóságával velünk van.
Hogyan tovább? Ezen a téren, ha a legszebb álmomat kérdeznétek,
akkor a következőket tudnám mondani:
1. Kellene létrehozni olyan otthonokat, melyben életerős,
ügyes nevelők nem a gyerekeket, hanem a gyerekek szüleit fogadják
be, és 10-20 apukával, anyukával szeretettel együtt élnek.
Persze a felnőttek nem iskolába, hanem munkába járnának, a
nevelöjukkel együtt. Kertészetre, kézi munkákra, közösségépítő
feladatokra kellene befogni, hol az elsődleges cél nem az anyagi
javak nagybani termesztése, hanem a tisztességes, becsületes
munkára való nevelés, a lelki, szellemi talpra állítás, végső
soron ezeknek az embereknek az életbe való visszavezetése.
2. Hogyan? Amikor a vér szerinti rokonok kérik, hogy
egy-egy gyereket fogadjunk be, akkor mindenütt a felelős nevelő,
aki a gyerek befogadása mellett dönt, vizsgálja meg alaposan,
hogy a kérelmező szülő, rokon, milyen indokból kéri a
gyermek befogadását, és ahol egy kevés remény is van a család
rehabilitálására, ott azt kellene mondania, hogy nemcsak a
gyereket, hanem a felnőtteket is befogadjuk. Talán a gyermek
elhelyezésének a feltétele is lehetne, hogy ő maga, a szülő
is vegyen részt egy ilyen féléves(?) munkaterápián.
3. Lehet, hogy ez rövid távon a kiadásainkat megemeli, de
ha akár egy-két év alatt sikerülne egy-egy családot talpra állítani,
és a gyerekeiket visszafogadtatni, akkor hiszem, hogy kevesebb pénzből
hosszú távon sokkal több hasznot hajtanánk. Hiszem, hogy nekünk
nem csak a gyermekeket, hanem a családfőt egész háza népével
kellene támogatnunk, megmentenünk. Ez a végső cél, ennél alább
nem szabad engednünk!
4. A
gyermek parancsszóra, fenyegetésre nem fog tudni írni. Minden
egyes gyereknek szépen, nyugodtan meg kell tanítani a betűvetést.
Sajnos az oktatási rendszerünk tévesen nagyon elment elméleti
síkra, a gyermekeket nem vértezték fel az élet alapvető problémáinak
megoldásához szükséges tudással, készségekkel. Bármennyire
nehéz, ezeket az iskolából kikerült embereket, kik maguk is
keresik a kiutat krízisben lévő életükből, szeretettel be
kellene fogadni és segíteni, hogy a mindennapi élethez szükséges
készségeket elsajátítsák. Ide természetesen programok, épületek
és pénz kell. Egyetlen dolog, ami nem kell, az az élhetetlen
papírgyártó tisztviselő réteg, a maguk rengeteg EU-s normáikkal.
Mert ha erre is rátelepednek, akkor hiába minden erőfeszítés,
semmi nem fog változni.
Kisebb testvéri
szeretettel, Csaba t.
|
