vissza a főoldalra

 2011.05.20. 

Megváltó mutatványok

Hubay Miklós emlékének

Életének 94. évében elhunyt Hubay Miklós Kossuth-díjas drámaíró, műfordító, esszéista – közölte a Magyar Írószövetség. Hubay Miklós 1918-ban született Nagyváradon. Már első darabja a Magyar Nemzeti Színház repertoárjában szerepelt. 1946-ban a genfi Magyar Tájékoztató Könyvtár kinevezett igazgatója lett, segítségével sok magyar író, képzőművész és muzsikus kapott genfi ösztöndíjat. Hazatérése után a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított, valamint a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott. Mindkét állásából egy napon bocsátották el. Évekig főként filmgyári forgatókönyveket írt és fordított. 1956. október 27. és 1956. november 2. között a Szabad Magyar Rádió Irodalmi adását vezette a Parlamentben. Nevéhez fűződik az első magyar musical, Az egy szerelem három éjszakája, amelynek szerzőtársai Vas István és Ránki György voltak. A hosszan tartó hazai állástalanság után Hubay Miklós pályafutása 1974-1988 között Firenzéhez kötődik, ahol a magyar irodalmat rendkívül népszerűvé tette az egyetemen. Közben 1981-től öt éven át a Magyar Írószövetség elnöke volt. Kezdeményezésére ünnepeljük a Magyar Dráma Napját. 1987-1996 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, 1991-től tíz évig a Magyar PEN Club ügyvezetője, majd elnöke – ekkor többek közt nemzetközileg elismerteti az önálló magyar PEN Centrumot Romániában. Olyan darabjai tették halhatatlanná, mint például a Hősök nélkül, a Tüzet viszek, a Búcsú a csodáktól, az Ők tudják, mi a szerelem, a Hová lett a Rózsa lelke?, az Elnémulás. Legutóbbi könyvében elméleti munkáinak sorát gazdagítva, Madách Imre Az ember tragédiája című drámájáról írt jegyzeteit, esszéit gyűjtötte csokorba Aztán mivégre az egész teremtés? címmel. Hubay Miklóst három alkalommal (1955, 1965, 1975) tüntették ki József Attila-díjjal. Róma Város Díjával 1997-ben, az Arany János-díjjal 2004-ben, Prima-díjjal pedig 2005-ben jutalmazták. 1994-ben Kossuth-díjat kapott, majd a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehette át 2003-ban.

*

 Egyik tanítványa és tisztelője egyszer azt mondta róla, hogy Hubay Miklós még közvetlenül Aiszkhülosztól, Szophoklésztól, Euripidésztől és Plautustól tanulta a drámaírást. Ezzel a véleményével nemcsak tekintélyes életkorára és bölcsességére célzott, hanem arra is, hogy Hubay Miklós számára a színház még ugyanazt jelentette, mint a dráma megteremtőinek. Szent helyet, ahonnét látni az Istent, ahogyan a görögök vallották. A színház elképzelhetetlen távlatokat jelentett számára, olyan hőfokon írt és beszélt róla, mint egy vallásról, melyben nem élni kell, hanem játszva teremteni és nem az a valóság benne, amit látunk és tapintunk, hanem amiben hiszünk. A drámaírónak készülő ifjú abban is hinni tudott, hogy a színházban minden emberi nyomorúság átvarázsolható és megváltható a katarzis tüzében.

Erről is sokat mesélt attól kezdve, hogy Gyurkovics Tibor bemutatott neki. Úgy tekintettem rá, mint nagy titkok tudójára, a mesterre, aki alkimista módjára, féltékenyen őrzi a bölcsek kövét, s műhelyének csendjében sárból és napsugárból aranyat varázsol. Hősei lelkének sötét oldalát kifényesíti és úgy nyújtja át őket egy nálánál is hatalmasabb teremtőnek, aki az ő varázserejének is forrása.

Őrzök egy fényképet, mely a dolgozószobájában készült róla, ül az íróasztalánál, körülötte könyvtárnyi kötet. Sohasem jutottam el oda, csak képzeletben kalandoztam nála vendégségben, mialatt műveit olvastam és engedtem, hogy vezessen birodalmában. Beleírta műveibe minden titkát, melyre maga is az alkotás ihletett óráiban jött rá, életének mélypontjairól törtek fel a drámái és minél mélyebbről jött, annál tisztább, töretlenebb volt az üzenet. Mindig éveket töltött egy-egy drámai téma mellett, rendre átírta-átszerkesztette korábbi színpa-

di műveit. Az Aranytollú madárból lett az István napja, az 1957-ben készült Késdobálókat újra átírta a római bemutató tanulságai nyomán, a Tüzet viszek egy egész felvonással bővült, az 1970-ben bemutatott Álomfejtésből, illetve az 1971-es Analízisből nőtt ki 1978-ban Az utolsó császárkeringő, majd 1985-ben a Freud vagy az álomfejtő álma című darab. Ugyanazt az emberi és történelmi krízist többször is feldolgozta, míg meg nem találta a legmegfelelőbb színpadi formát mondanivalójához.

Mialatt műveit olvastam, minduntalan arra is kellett gondolnom, hogy én bizony szégyellném magamat azok helyében, akik a közelmúltban a főváros színházait vezették, mert egyiküknek sem jutott eszébe Hubay Miklós életművébe alaposabban belepillantani és valamelyik művét színpadra állíta-ni. Ritka kivételt jelent Mihályi Győző színművész, aki a József Attila Színház stúdiójában két lelkes fiatallal (Sztankay Orsolya és Dányi Krisztián) bemutatta a Késdobálók eredeti változatát, melyből kiderül, hogy a válófélben lévő házastársak traumáját a gyerekük 1956 őszén történt elvesztése okozza.

Nem értettem és ma sem értem, miért van az, hogy Hubay Miklós műveit nem játsszák sehol. A kávéházi asztalnál anekdotázva egyszer elmondott egy szomorú esetet: néhány évvel korábban szeretett volna megnézni a Nemzeti Színházban egy darabot. Felhívta a titkárságot, bemutatkozott és kért egy szakmai jegyet. Mire a vonal másik végén lévő hölgy megkérdezte, hogy milyen alapon szeretne szakmai jegyet kérni. Hubay Miklós újra megmondta a nevét, de a hölgy továbbra sem értette, milyen alapon kíván szakmai jegyhez jutni. Semmit nem mondott neki Hubay Miklós neve, akinek összesen hét darabját mutatta be a Nemzeti Színház. Az idős drámaírónak nem volt sértettség a hangjában, fájdalom viszont annál inkább.

Élete talán utolsó mélyinterjújában, melyet a Lyukasóra számára adott, így fogalmazta meg kutlurális életünk válságos helyzetét: „Leghitelesebb európai értékeink megsemmisítését kell évek óta átélnem mesterségemben és hivatásomban, a drámairodalomban is. Ez ugyanannak a folyamatnak a párhuzamos trendje, amely a magasabbra törő modern magyar drámairodalmat is ki akarja iktatni a színházi életből. Merjünk kicsik lenni, hangzott el néhány éve, s ennek a tendenciának – bár cinkosa a posztmodern – a gyakorlatban való megvalósulását látjuk napjainkban. Holott az európai drámairodalom nagy korszakaiban mindig a legmagasabbra tört. Nálunk Madáchcsal. Magyarországon a XX. század közepétől megindult egyfajta folyamat, amely nagyon határozottan szétválasztotta a színházművészetet a drámairodalomtól, s arra törekedett, hogy elbagatellizálva az élő drámairodalomban ható magasabb igényeket, létrehozzon egy másik aspektusú színházat, amelyben természetesen játsszák a régi klasszikusokat. Ez érintetlenül megmarad, de az élő írókat nem inspirálja a színház arra, hogy nagy igényű, az élet összetettségét, sokszínűségét, ellentmondásosságát bemutató, ábrázoló drámákat írjanak. Pedig az ilyen drámák minden eddigi kultúrának dísz-virágai voltak, az ókori Athénban éppúgy, mint a shakespeare-i Angliában, a Moličre-i, Racine-i Franciaországban, Lope de Vega-i Spanyolországban, az ibseni Norvégiában, a strind-bergi Svédországban, a XX. században pedig megint csak az angoloknak és az amerikaiaknak voltak nagy drámaíróik. Magyarországon ma senki sem kérdezi meg a fiatal drámaírókat, mi az a nagy téma, amely téged izgat. Ehelyett írj szöveget, amelyet mi ragyogóan el fogunk játszani. És valóban el is játsszák. A drámaírók szívében többnyire csak az az ellenállhatatlan vágy, hogy kerüljön színpadra az alkotásuk, s meghajoljanak az igénytelenség igénye előtt. Én abba a balsorsú magyar drámairodalomba tartozom, amelyikbe a legnagyobb műveket – Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, a Csongor és Tündét – nem játszották a szerzők életében. Sarkadi két legnagyobb drámáját is csak a halála – igaz, hogy tragikus, korai halála – után mutatták be. Akkor miért legyen fontos nekem az, hogy engem előadjanak?”

Jelen voltam azon a kulturális esten, amelyet elég sok színházigazgató is megtisztelt jelenlétével, és az előadások után egyszer csak szót kért Hubay Miklós. Látni kellett volna, hogyan igyekeztek minél kisebbre összehúzni magukat színházi életünk meghatározó emberei, mialatt beszélt, pedig csak azért emelkedett szólásra, hogy felajánlja színházi relikviáit bármelyik társulat számára, amelyik elfogadja.

Hubay Miklósnak utolsó nagy formátumú írói vállalkozása a nyelv és a kisebbségi kultúrák haláláról, a nyelvi genocídiumról készült drámája, az Elnémulás, amelyet Nagyváradon és az olasz Friuliban mutattak be (2003). A dráma főhőse egy fiatal nő, egy kihalt nyelv – egy nép – utolsó túlélője, akit a börtönben felkeres egy fiatal pap, hogy mielőtt kivégzik, még tanulmányozhassa a nyelvét. Amikor megtudja, hogy a nő terhes (a renegát, népét és nyelvét megtagadó börtönőr erőszakolta meg), a nemzetközi közvéleményhez fordul, hogy római jog alapján semmisítsék meg a várandós anya halálos ítéletét. Akciójával azonban csak azt éri el, hogy a nő terhességét megszakítják, így elhárul az akadály a nő kivégzése elől.

„A Magyar Nemzetben 2006 októberében megjelent Nyelvek pusztulása c. írásomban is olvasható, hogy az UNESCO prognózisa szerint e század végéig 4500-5500 nyelv fog kihalni – mondta el új művéről. – Azaz minden héten eltűnik egy nyelv. Pár évtized múlva a jelenleg még ötezer nyelvből csak két-háromszáz fog megmaradni. Saját életemben is megéltem egyfajta vonatkozásban egy nyelv eltűnését. Nagyvárad a gyermekkorom idején még szinte színmagyar város volt, csak az ott szolgálatot teljesítő katonák beszéltek románul. Ennek ellenére egy magyar gyerek már érezte, hogy nemzetisége miatt szorongatják. Nem lehetett biztos abban, hogy az elemi iskolát elvégezve a középiskolában is anyanyelvén tanulhat-e. Számomra is riasztónak tűnt, hogy pár kilométerre a magyar határtól nem a magam nyelvén kellett volna továbbtanulnom, hisz ebbe látnivalóan tönkrementek a nálam pár évvel idősebb magyar gyerekek. Pár hete újból Nagyváradon jártam. A város főutcájának számító sétálóutcán végigmenve már alig hallottam magyar szót. Európai szemmel nézve is milyen politika az, amely egy emberöltő leforgása alatt egy százezres nagyságrendű városnak úgy ki tudja cserélni a lakosságát, hogy az egykor általánosan használt nyelv teljesen eltűnjön?”

Aki élete utolsó perceiben Hubay Miklós mellett volt, csak annyit láthatott, hogy örök álomra szenderül. A lélek tekintete azonban azt is észrevehette, amint ágyáról felkelve elindul

 a Nemzeti Színházba. Nem abba a Duna-partján álló építménybe, melyet ma így nevezünk, hanem az örökkévaló teátrumba, a Blaha Lujza téribe, mely előtt egykor a hatos villamos megállt. A művészbejáratnál már várták a színészek. Élükön Somlay Artúrral, aki elsőként bemutatott Hősök nélkül című drámájában a főszerepet játszotta és akinek a betiltott, majd mégis engedélyezett bemutatón elfelejtettek szólni, hogy az utolsó mondatai nem hangozhatnak el, mert a cenzor kihúzta a szövegéből, Somlay pedig kiabálni kezdett a színpadon, hogy még nincs vége az előadásnak, hagyják őt beszélni, a közönség meg tapsolt, mert azt hitték, ez egy modern drámai fordulat. De nemcsak a színészek várták már nagyon Hubay Miklóst, hanem Németh Antal is, a legendás igazgató kezdettől kiállt az ifjú tehetség mellett, akit mindig mágnesként vonzott a társulat és annak égi mása, mely ezentúl örök otthona lesz. Hubay Miklós lassú, megfontolt léptekkel sétált be az előadás utáni félhomályban sejtelmesen kitárulkozó térbe. Sűrű és nehéz csend vette körül, a teremtés előtti pillanatok szent misztériuma, melyet alkotóként oly sokszor megélt, mielőtt hőseit életre keltette. Az a drámai erő, melynek eddig birtokosa volt, most vele cselekedett hasonló csodát. Várt rá az égi színpad, ahol ezentúl léteznie és alkotnia kell. Megváltó mutatványokban látni és láttatni az örökkévalót.

Borbély László