vissza a főoldalra

 2011.05.20. 

Azért haltak meg, mert magyarok voltak

Népirtás a Délvidéken. Vae Victis…

A szerencse forgandó, szoktuk volt mondani és ez igaz is. Csakúgy a mindennapokban, mint a történelemben. Az is igaz, hogy amióta világ a világ, mindig a győztesek döntötték el, hogy miként alakuljon a jövő, noha annak mértékében, hogy mennyire erőltették rá akaratukat a legyőzöttekre és, hogy mennyire éltek vissza annak kiszolgáltatott helyzetével, mindig is volt különbség. De azt se felejtsük el, hogy a korábbi évszázadok során a küzdő felek egyike sem mondta, hogy azért harcol, hogy a másiknak jobb legyen. Ez így is volt becsületes. Aztán jött egy világégés, amikor a győztesek már ideologikus köpönyeg mögé bujtatták azokat a valós okokat, amelyekért harcba küldték katonáikat. Szólt a mese a belga gyermekeket evő „boche” szörnyetegekről, akiket a „Kaiser” direkt csak gyilkolni indított útjukra. Írtak a „hunokról”, akik szintén „nem kíméltek sem Istent, sem embert”. Nem kell mást elővennünk, mint az angolszász napisajtó termékeit 1914 és 1918 között, hogy megtanuljuk, mindez „így volt”… Majd jött egy újabb, immáron teljesen ideológiai jelleget öltött háború, ahol legfeljebb az nem tudta csak, hogy már többről szól a harc, mint hazáról és nemzetről, aki puskáját markolva kucorgott a lövészárokban. És végül odalett a becsület. A győztesek „szabadságról és demokráciáról” beszéltek, „népek önrendelkezéséről és felszabadításról”. Mindebből nagyon sok helyen nem lett más, mint halál és vér…

Tito marsall kommunista partizánjai 1944 őszén érték el a visszavonuló magyar és német csapatok nyomában a Délvidéket. Október 17-én katonai közigazgatást vezettek be az általuk már megszállt, illetve a későbbiek során elfoglalt délvidéki területekre is. A partizánok győztesként viselkedtek. Szövetségeseik között tudták a Szovjetuniót, az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát. Azt mondták, elhozták a szabadságot. Hazudtak. A halál járt a nyomukban…

A kommunista partizán – legalábbis papíron – internacionalista. Egyházellenes és tagadja Istent. Mindegyik egyházat és mindegyik Istent. Így lenne logikus. Azonban ez mégsem így van. A kommunista szerb partizánok nem voltak internacionalisták. Igaz, öltek szerbet is, de azt „ideológiai” alapon. Magyart, németet és horvátot azonban válogatás nélkül irtottak… Úgy tűnik, az égiekben is „válogatósak” voltak, mert különbséget tettek a templomokban is. Csurog központjában, ahol két templom állt, csak az egyiket rombolták le, hogy területén később futballpályát létesítsenek. De még a holtakat is megkülönböztették, mert bizony csak egy temetőt szántottak fel, hogy a földben nyugvók porai fölött disznóikat legeltessék. A magyar – katolikus – templomot és a magyar temetőt… A világnak illene végre tudomásul vennie, hogy nem lehet másról beszélni az 1944 őszén és 1945 telén, a Délvidéken történtek kapcsán, mint szándékos népirtásról… Bosszút álltak a „hideg napokért” – mondják az „illetékesek”. Igen, bosszút is álltak, többszörös, véres bosszút. De a bestiálisan lemészárolt ártatlanok, nők, gyerekek és öregek, a táborokban – nevezzük bátran ezeket is koncentrációs tábornak, haláltábornak – uralkodó embertelen körülmények miatt, és az ottani kínzások következtében elhunytak nem másnak, hanem egy szándékos népirtásnak az áldozatai! Matuska Márton, délvidéki újságíró az egyik cikkében jónéhány olyan dokumentumot sorolt fel, amelyik egyértelmű bizonyítékként szolgál arra, hogy az áldozatokat nemzetiségi hovatartozásuk miatt büntették meg. Ezek egyike Tóth Sámuel torontálvásárhelyi lakost és feleségét érintette. Szövege – magyar fordításban - a következő:

 JÁRÁSI VAGYONELKOBZÁSI BIZOTTSÁG

 a 30. szakasz értelmében KOVACICA

 Iktatószám:123

1945.november15.

   A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács 1944. november 21-i döntése, valamint az 1945. június 9-iki Vagyonelkobzásról szóló törvény 30. szakasza értelmében, valamint a körültekintő adatgyűjtés után a Bizottság lefolytatta az eljárást a dolgok vagyoni állásának megállapítása érdekében Tóth Sámuel, és felesége Sepsey Zsuzsanna ügyében és a megállapított tényállás alapján meghozta az alábbi HATÁROZATOT:

 Tóth Sámuel, foglalkozása jegyző, jugoszláv állampolgár, nemzetisége magyar, teljes vagyona, ami Debelyacsa területén található, elkobzandó és bekebelezendő a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia javára. A vagyon tételes jegyzéke ki van mutatva a mellékletben.

 INDOKLÁS

Az összegyűjtött adatok szerint megállapítást nyert, hogy Tóth Sámuel, debelyacsai lakos vagyonát el kell kobozni, mert nevezett:

1———————

2 nemzetisége: magyar.

 A sorok önmagukért beszélnek: „mert: magyar”…

Csurog, Zsablya és Mozsor volt az a három település, ahol Tito vörös partizánjainak a vérengzése elérte a tetőpontját. A településekre bevonuló partizánok már megérkezésük pillanatában gyilkoltak. Az első lépcsőben a kezükbe került magyar honvédekkel és német katonákkal végeztek, többnyire bestiális módon. Csurogon először egy csoport makói leventét lőttek agyon, miután meztelenre vetkőztették őket és így, összekötözött kézzel futtatták a magyar fiúkat utcahosszat. Majd azokat is kivégezték, akiknek magyarként a tömegsír megásásában kellett segédkezniük. Ők voltak az első civil áldozatok. Ezzel párhuzamosan Zsablyán egy magyar iparosembert – Fekete Jánost – is nyilvánosan felakasztottak, sőt holttestét elrettentésül néhány napig közszemlére visszahagyták… Mintegy kéthetes viszonylagos csönd következett, noha ez sem jelentette azt, hogy ne történtek volna gyilkosságok. A településeken el- eltűntek egyes emberek – minden esetben magyarok, németek vagy horvátok –, akik soha többé nem kerültek elő. A témával foglalkozó kutatók – a visszaemlékezésekből kiindulva – feltételezik, hogy ezekben a gaztettekben elsősorban a helybeli szerb lakosság kezét kell keresni, akik ekként „oldották” meg „problémáikat” szomszédjaikkal… A szerbségtől sohasem volt idegen ezen hozzáállás. Pontosan Csurog volt az a hely, ahol a pópa unokája, egy leány, virágcsokorba rejtett pisztollyal lőtte agyon az egyik magyar honvédet. A gyilkosságért őt kivégezték, családtagjait senki sem bántotta. Igaz, ebben az esetben magyarok voltak a bírák. 1944 - 45-ben, már nem…

Többek között a délvidéki Teleki Júliáé az érdem, – akinek az édesapját a szerb bolsevikok szintén kivégezték –, hogy megkezdte összegyűjteni azokat a visszaemlékezéseket, amelyek ezekről a kegyetlen hónapokról tudósítottak. A beszámolók minden másnál tanulságosabbak. P. Katalin még nem volt harminc esztendős, amikor özvegyen maradt: Szombaton, október 21-éről 22-ére virradó éjszaka nagy robbanást hallottunk. Ekkor röpítették a levegőbe a gyöngyszigeti hidat. Másnap, vasárnap megkondult a harang. Azt hittük, megérkeztek az oroszok, de csak a falubeli szerbek jöttek vissza, azok, akik előzőleg valami okból elhagyták a falut, szedett-vedett ruhákban. Sok ismerősünk volt közöttük. Pajo Maksimovic, a földszomszédunk is megérkezett. Mindenki üdvözölte, még én is, de ő erre azt felelte, hogy egy magyarral se fog kezet. (… )Kedden bejött hozzánk két férfi. Egyikük, Crnjakov Milos, tele volt aggatva kézigránáttal. A másik, Gagic Dusko asztalos volt. A férjemet magukkal vitték. Többé nem is jött haza. A községháza melletti gabonaraktárba zárták a férfiakat, ide hordtam minden nap az ennivalót - le is köpdöstek a szerb asszonyok érte. (…) Nagyon rossz érzésem volt, ami be is igazolódott, fél kilenckor kezdtek lövöldözni, ez fél egyig tartott. Ekkor csak a sarokig engedtek bennünket. Ahogy ott állok, egyszer csak jön onnan ki a szomszéd lány és kérdi tőlem: „Katica, kuda ides? “ (Hova mégy Katica?). Azt még hozzátette, hogy Pistának már nem kell étel, mert lelőtte. Ez a nő egy osztályba járt velem, mivel én is szerb iskolába jártam. Jól ismertük egymást, anyósomék mellett laktak. Megtudtam, hogy tettéért, azaz a gyilkosságért harminc pengő fizetséget kapott.” Egy másik visszaemlékezésben az alábbiak olvashatóak: “1944 októberében minden nap dobolták, hogy kinek kell jelentkezni, azaz kiket fognak kivégezni. Szörnyű volt hallgatni, mert tudtuk, ki marad másnapra apa nélkül, de nem tehettünk ellene semmit. A bűnük csak az volt, hogy magyarok voltak. Egyik nap Farkas Ádám megkérdezte, miért világítanak minden este a temetőcsősznél, ezért őt is kivégezték. (…)

A kivégzésekre könnyen találtak okot. Konc Pált azért ölték meg, mert rendőr volt; a l8 éves leventéket, mert magyar ünnepeken magyar dalokat énekeltek; Kasza István fiatalembert, mert március 15-én a templomtoronyban tárogatón magyar nótát játszott. (…) A csurogi szerbek minden nap konferenciát tartottak, ahol nagy részük úgy foglalt állást, hogy mindannyiunkkal végezni kell.” Az akkor 16 esztendős Madarász Pál is megjárta a poklot: A szobában körülbelül 300 ember lehetett – egyeseknek leszaggatták a körmüket, másoknak a lába volt puskatussal összeverve, volt, akinek a nemi szervét vágták le –, ezeket mind kivégezték. A kivégzést a félkezű Pajo Rajkov irányította, aki 50 éves lehetett. Engem átkísértek a másik terembe, ahová a nőket zárták, itt láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyvelő szét volt loccsanva. Nagyon sok halott nő volt. A kínzásba haltak bele, itt vértócsákban feküdtek. (…)

Én megmenekültem a haláltól, de anyámat brutálisan ölték meg. Előtte levágták a mellét és az orrát Crnjakov Katica parancsára. Kivégezték még apám nővérének férjét és fiát; anyám nővérét és férjét. Fehér Ferencet és fiát. Ferencnek előtte kitépték a bajszát, felhasogatták a bőrét, majd besózták. Nagyapámat és nagyanyámat is megölték, tehát majdnem az összes rokonságot.”

A kegyetlenkedésekben nem ismertek határokat: Láttam, amint Csapó Szabó Györgyöt a szerb templom előtt, a piacnál kikötözték a körösztre, majd késsel nyúzták,mint a nyulat, közben pedig sózták a sebeit. Egyesek a nézők közül pedig kiabálták: “Deri ga! Soli ga!” (Nyúzzad! Sózzad!).” Akiket nem öltek meg, azokat deportálták. Vagyonukat elkobozták és a túlélőket koncentrációs táborokba zárták. A halál itt is aratott:„Húszan voltunk egy szobában, mégpedig anyám, én, Karcsi öcsém, Terus és Évi húgaim; Rohacsek Mihályné, Ilka ángyi a 10 éves Józsi és 5 éves Misi fiával; a 70 éven felüli Döme nagyapa feleségével Bertók Erzsébettel, lányuk Vica a 4 éves Pisti fiával, fiaik Ferenc és Márton családostól, azaz Maris a 3 éves Mariskával, valamint Kati a két fiával, Ferivel és Marcival, no meg itt volt még az én özvegyen maradt Rohacsek nagyanyám is. A ház többi helyiségében mások, korábbi szomszédok, csurogi magyar asszonyok és gyerekek voltak beszállásolva, a miénkhez hasonló körülmények között. (…)A gyerekek éheztek, nem tudták megérteni, hogy nincs ennivaló. A szobánkban volt egy kisfiú, aki sírva hajtogatta, hogy éhes és csirkepaprikást akar enni. Mondtuk neki, hogy nincs, mire azt felelte, nem baj, ha nincs, ő akkor is megeszi. Hiába könyörögtünk könnyítésért, egy parancsnoknő erre azt felelte, csak akkor lesz több étel, ha minden nap legalább 100 halottat talál. Az egyik fiatalasszony két hónapos kisbabája éhen halt. (…) Saját szememmel láttam, hogy a felnyitott német kriptákba tömték, taposták be a majdnem meztelenre levetkőztetett hullákat. Egy-egy kripta nyitva volt mindaddig, amíg meg nem telt. A halottgyűjtő kocsi reggel indult útjára, házról-házra járva rakták egymás tetejére a tetemeket. Rettenetes látvány volt, ahogyan a szeretteiket csak a börtönlakásuk kapujáig kísérhették ki a táborlakók, csöndben, minden szertartás nélkül. (…)

Amikor pedig elérkezett a szabadulás órája, még akkor is tartogattak Tito pribékjei meglepetéseket az üldözötteknek: „Megkérdezték a családokat, hova, melyik bácskai településre szeretnének eljutni és megtelepedni az ottani rokonoknál, mert a tudtunkra adták azt is, hogy Csurogra, Zsablyára, a Sajkás-vidék településeire, a régi otthonainkba soha többé nem térhetünk vissza, az otthagyott javainkat, jószágainkat sincs jogunk visszakövetelni, ez a feltétele a gyűjtőtáborból való kiszabadulásunknak.”

A kivégzett és állati módon legyilkolt áldozatok száma – csak a magyaroké – megközelíti az 50.000 főt. Mindmáig senkit sem állítottak bíróság elé a gyilkosok közül…