vissza a főoldalra

 2011.05.20. 

Én tartozom magának egy vallomással

Gyurkovics Tibor színművei

Két hatalmas kötet. Ebben a két könyvben Gyurkovics Tibor 18 drámáját olvashatjuk el. Tragikomédiák, drámák, groteszkek és történelmi drámák, valamint egyetlen musical, a Kutyakomédia. E színpadi műveket olvasva feltűnnek a nagy színészarcok: Gyurkovics Tibor kedvenc színésznője, Tábori Nóra arca, Bilicsi, Páger, Domján Edit, Benkő Gyula, Bulla Elma, Somogyvári, Mensáros, Tordy, Gálffy László, Tóth Ildikó, Dobos Ildikó, Reviczky Gábor, és nem utolsósorban Dörner György.

Azt írja Ézsiás Erzsébet Gyurkovics színműveiről:

„Nem íróasztal drámák. Eleven élet folyik bennük. Harsány, kétségbeejtő és nevetséges. Figurái a humor vitriolos előhívójába vannak mártva, de a röntgenképeken mindig marad rejtélyes folt, titkos kiterjedés, árnyékos arcvonás. Megfejthetetlen, amit szeretnek az emberek, olyan, mint az élet – de felső jel, vagy Istentől származó.”

De az Ézsiás Erzsébet által leírt értékelést folytassuk egy a Gyurkovics halála után elmondott értékeléssel. A Polgárok Házában hallottuk a Gyurkovics-emlékesten Csurka Istvántól:

„Valószínűleg legnehezebbre vállalkozik az, aki a magyar Parnasszusra tarisznyájában egy szem hamuban sült pátosz nélkül akar feljutni. Eddig az irodalomtörténet tanúsítványa szerint is két XX. századi költőnek sikerült ez maradéktalanul: Szabó Lőrincnek és Weöres Sándornak. Mindkét óriás Gyurkovics Tibor előképei és mesterei közé tartozik. Szabó Lőrinctől a mindennapi közlő mondat, a szinte prózai állapot és lélekrajz verssé emelését tanulta meg, Weöres Sándortól pedig a játékosságot, az öniróniát és hetyke dallamok fütyürészését tanulta el. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a pátosz nem bűn. A pátosz bátorság pajzsa és dárdája, ha a pajzsot egy valódi hős tartja.”

Ez a néhány megemlékező sor alapvetően segít a Gyurkovics-i mű megértésében és értékelésében.

 Gyurkovics Tibornak két nagy színházi korszaka volt: 1970–1980-ig a vígszínházi, és a veszprémi a 80-as években. Mind a 18 művet most nem ismertetjük, mert ahhoz kevés az újság papírja. Kezdjük az elejével, az első drámával, a háromfelvonásos drámával, az Estére meghalsz című művel.

A három felvonás – s innen Gyurkovicsot idézzük: „A három felvonás: múlt, jelen, jövő. De egy időben s itt is az a parányi aszimmetria teszi fájóvá a történetet, hogy a múlt átmehet a jövőbe, a jelen a múltba, a jövő elmúlhat stb. Ezáltal időben is fixálatlanná – lehetővé és lehetetlenné – válik.

Egyébként az első felvonást meghatározza – mint az egész darabot – Iván nemjelenléte, feszültsége, várandósága, tettereje. Mintha mindig átjönne, átjöhetne a tükörfalon, vagy történhetne valami.”

A másik főszereplő Maya, Iván felesége (volt). Maya mondja (Ivánnak):

„Nincs is szüksége az én hitemre. Van, aki higgyen benne. Én belefáradtam.”

A Barát, Anton Amerikából érkezik meg Mayához. Majd később megjelenik Imre is, az orvos. Azt mondja az orvos, Imre:

„Nem tudom, az igazat megvallva, túlfeszíti magát.

Anton: Mayával mi van? Úgy értem… együtt élnek, vagy Mayának is van valakije… vagy…

Imre: Mármint nem élnek együtt. Volt egy nagy botrányuk 3 éve. Akkor kenyértörésre vitték a dolgot, most is csak azért van itt, mert karácsony van.

Anton: Három éve! Akkor ennek vége.

Imre: Nem olyan egyszerű. Szeretik egymást. Egymás ellen. Tudod, Iván, valahogy nem tudta megtörni ezt az asszonyt, már kialakult, hogy ellenségesen is jobb, mint egymás nélkül.

Anton: Mayán nem úgy látom.

Imre: Nem akarja, persze. De ismered. Olyan vallásos volt, ami már veszélyes. Nem bigott – inkább az aszkézis felé hajlott. Ezért is nehéz egy másik asszony.

Anton: Rég megadta volna a természetnek a jogait.

Imre: Egy asszony ha magára marad, megöregszik. Csúnyul. Megtörik. Ismertem egy asszonyt…. Nagyon erős, szuggesztív nő volt. Mikor elhagyták egymást a férjével, összeesett. Hiába, a nő társas lény.

Anton: S a férfi?

Imre: A férfi az erősebb fél, de kiszolgáltatottabb. Azt hiszem, a férfi számára nincs végzetes találkozás. Ezáltal mindig magára marad, Iván ezt nem érti. Hajszol valamit, vagy valakit, meg akarja váltani őket és önmagát. Nem akarom megjátszani a bölcset, de ilyen nincs. A férfi… elhagyott, az anyjától,  van elhagyva… nem új dolog… ezért reménytelen, hogy visszataláljon.”

A színen megjelenik három hölgy: Vivi, Ági és Sandi, Ivánt keresik a színen.

„Sandi: Persze, persze, biztos jön mindjárt.

Ági: És te, hol vagy, mit csinálsz most, úgy hallottuk, Pestre jössz.

Vivi: Á volt róla szó. Egy kiadóhoz lektornak. Nem hiszem. Szeretek tanítani.

Sandi: magyart tanít, (mutatja ujjával, mintha kitalálta volna, vagy kedveskedni akarna. Általában túlzottan viselkedik, de jóindulatú, félreértő típus.).

Vivi: (könnyen nevet.) Magyart meg földrajzot.

Ági: Hogy fér ez össze?

Vivi: Nem tudom, amikor én végeztem az egyetemen, akkor így párosítottak, nekem jó, mindkettőt szeretem.

Sandi: Mégis? Valahogy a magyart jobban. A versek miatt. De a földrajzot nem annyira. Nehéz abban a helyes koncepciót megtalálni. Most olyan gazdaságföldrajzot tanítunk többnyire, én meg a hegyek magasságát szeretem, a tájak sajátosságait, egy-egy nép eredetét.

Sandi: Maga nem marxista?

Vivi nevet: De csak egy-egy tanítási menet nagyon szakszerű így. Hogy mondjam. A földrajzba nagyon bele van gyúrva az ember, én meg adatokat szeretnék tanítani, és melléje… valami lírát. Bolondság, tudom, Ivánnal azt játszottuk, hogy kiválasztott egy-egy országra na-gyon jellemző festményt, és azt bemutattam, levetítettem a srácoknak. Nem is képzelik, milyen hatással volt.”

Gyurkovics a dialógusok páratlan mestere. Mintha fegyverből lőnék ki a mondatokat. A szobában szórakoznak. Itt is egy fergeteges diskurzus.

„Klára: Térjetek át valami komolyabb dologra, én meg addig elkészítem a vacsorát, Iván legfeljebb betoppan…

Vivi: Játsszunk, gyertek. Itt van ez a szobor.

Sandi: Jó szobor, Balázsy csinálta. Assisi Szent Ferenc.

Ági: Hallgass már, nem lényeges.

Sandi: Hogy szerették egymást Ivánnal. De két ilyen természet…

Vivi: Nos, a játék. ki tud ötből többet rádobni a szent fejére?

Sandi: Több glóriát neki, minél több glóriát.

Vivi: sorsolunk. Eldugom. Várjunk csak na…. Itt van… Iván gyűrűje, úgysem hordja soha.

Ági epésen: Teher neki.

Vivi: Tessék, nem találtál.

Sandi: És mi lesz a nyereség, vagy mi a tét?

Vivi: Úgy van. Tét nélkül nem érdemes.

Ági: Most döntsük el, mert megnyerem.

Sandi: Nem a nyerés számít, a vesztés.

Vivi: Igen.

Ági: Le kell rajzolnia önmagát.

Sandi: Nem jó, úgyis én győzök abban. Be kell mutatnia önmagát.

Vivi: Hogyan?

Sandi: Hogy milyen. Elmondja az életét, vagy nem tudom…

Ági: Butaság, nincs semmi érdekes az életükben, jellemezze magát.

Vivi: Táncoljon.

Sandi: Nem tudok. Vetkőzzön le, hogy lássuk.

Vivi: Tapsol, ugrál, úgy van, úgy van, hadd lássuk, milyen.

Ági: Csak nem sztriptízre gondoltok?

Sandi: Miért ne?”

Ismét idézet az emlékező beszédből, ami 2009. február 11-én hangzott el a Polgárok Házában, igaz, Csurka a költőről beszél, amikor Gyurkovicsot méltatja, de igaz ez a megállapítás a drámaíróra is.

„Gyurkovics Tibor nagy költő, méltó említett példaképeihez és említett mestereihez, mivel azonban pátosztalan, még az irodalmi köztudat sem vesz róla tudomást a megérdemelt mértékben. Pedig aki le tudta írni, hogy éppenséggel annyira szomorú és magányos egy balatonfüredi kerthelyiségben, hogy még az idegenekre, a pincérre sem tud rámosolyogni, meg még az álarcával sem tud mosolyogni, az akkor leglényegére mutat rá. A „keep smiling” korában az örökös fehér fogsorvillantás korában, amikor ilyen ábrázattal tömeggyilkosságot követnek – követünk – el, akkor Gyurkovics még az álarcával sem tud mosolyogni.”

A harmadik felvonás az első drámában egy zöldre festett, kopottas vonatban zajlik. Íme Iván:

„Magas, testes, nem szép, emberes. Haja szürkül, 40 körüli. Sok mozgású és magába hullott egyszerre – égett, de lendületes ember. Intellektusa olyan, mint a ragadozóé, lecsap, megért, fölfal, és otthagyja a maradékot. Elegáns, de van benne valami bohócos és ideges. Kiskofferral jön be. És feltűnik Indi. Törékeny, átlátszó, ájtatos. Halkan beszél, magányosan. Olyankor feltűnik, hogy ez a visszafojtottság olykor olyan, mint egy falevél. Fiatal. 20 múlott.”

Iván és Indi Esztergom mellé utaznak, el Budapestről a magányosabb vidékre, keresik a helyüket, egy szobát, ahol élni lehet. Aztán rájönnek arra, hogy ez sem lesz megoldás. Iván mondja:

„Úgy érzem magam, mint egy tehetséggép, ami működik, de fogalma

sincs, hogyan. Ha nem tudnék néha festeni, megdöglenék. Mit akartok? Semmi összefüggés köztem és magam közt. Örülök, ha festeni tudok, ha összeáll egy-egy részlet legalább. Nem én. Mint egy bagoly, ami szőröstül-bőröstül megeszi az áldozatát, nem tud válogatni. Örülök, ha fölfalni tudom az életet egyben, s kiadni, ami emészthetetlen. Emészthetetlenek vagytok. Nem bírlak ki titeket. Neked az arcod, neki a szemét, neki a makacsságát. Nem tudok mit kezdeni…”

És utaznak tovább Iván és Indi Esztergom felé.

„De most utazunk Esztergomba, mert te mondtad, menjünk Esztergomba, ott megnyugszom, Istenem! Milyen nagy dolog, ha még elhiszed magadnak ezt. Mit keresel Esztergomban? Velem akarsz élni? Csudákat. Nem akarsz te velem élni, szaladnál el rögtön, ha megöl a csönd. Gyerekkori házakat böngészel Esztergomban, elveszett gólyákat keresgélsz, egy templomtornyot Isten helyett, lábnyomot láb helyett. Ki vagy szolgáltatva. Nyers ember vagy, tiszta. A legegyszerűbb ember játszik téged. Ki vagy szolgáltatva, mindennap elölről. Újra megszületsz, újra meghalsz…

Ó, te, a te kiszolgáltatottságod meztelen, elhagyott. Hová menjek? Én is kérdezhetném. Meddig lehet így menni, reménytelenül? Csaknem reménytelenül, mert nem a tájakat, személyeket kellene megváltoztatnod magad körül, te is tudod magadat…”

És vége az Estére meghalsz című drámának.

 A Császármorzsa című kétfelvonásos színpadi mű arról szól, hogy hogyan készül az igazi császármorzsa. Ezt az alapvető kérdést nyolcan beszélik meg a színpadon: Tomi, akinek az édesanyja krumplival készítette a császármorzsát, és a hét nő Tomi mellett meg váltig állítja, hogy a krumplinak semmi keresnivalója nincs a császármorzsában. A Császármorzsa ősbemutatója a Nemzeti Színházban volt 1994. február 11-én. Tomit Dörner György alakította, és vele együtt a színpadon mozgott hét nő. Olvasás közben mentem, felhívtam Dörner Györgyöt, emlékszik-e a 94-es bemutatóra. Dörner a telefonban hallhatóan teljesen felderült: hogyne emlékeznék rá! Hét nővel játszottam együtt. Katival, Máriával, Nórával, Zsuzsával, Annával, Csillával és Ágival. De nem ilyen derűs a történet. A történet arról szól, hogy egymással beszélgetnek különféle dolgokról Tomi és a nők, így:

„Kati: Fönt vagy még, Tomi?

Tomi: Nem vagyok fönt, Kati.

Kati: Alszol?

Tomi: Igen, alszom.

Kati: Jó neked, Tomi.

Tomi: Jó, annyit mondhatok.

Kati: Nem akarsz rajtam segíteni?

Tomi: Megmondhatom őszintén? Nem.

Kati: Piszok vagy Tomi.

Tomi: Piszok vagyok Kati.

Kati: A fene egye meg.

Tomi: Igen.”

És így tovább. Aztán Kati egy ki-csit bőbeszédűvé válik.

„Kati: Mindig az anyádról beszélsz. Rendben van. Tudom, hogy másképp csinálta a tartárt. Hígabb volt, édesebb. Tudom, hogy nagy levesestálban tálalta a pulykalevest, alája tojássárgát vert tejföllel elkeverve, fanyar, jóízű lett. Tudom, hogy krumplival csinálta a császármorzsát – ami egyébként érthetetlen a számomra, nem lehet krumplival csinálni császármorzsát, akármelyik szakácskönyvben megnézheted, a császármorzsát nem csinálják krumplival, a császármorzsát egyszerűen pirított soktojásos masszából csinálják, ha a császármorzsába krumplit teszel…”

És így tovább. És egymás után sorban érkeznek a nők. És a sorban érkező nők egyszeriben elkezdik csípni, rúgni, harapni, aprítani Tomit. A színpadon szinte érthetetlen jelenet, hogy Ági állandóan telefonál. Kinek telefonál? Cápának. És a Cápának jelentést tesz a társaság és Tomi helyzetéről. Készülnek kará-csony estére. Természetesen Tomi a férj mellett a másik hat nővel is kapcsolatot tartott. Nem akármilyen kapcsolatot: azt, és olyat! De Tomi egyikükkel sem vergődött zöldágra úgy, mint a feleségével, akitől vi-szont elvált. Úgyhogy a darab végére teljesen összekuszálódnak a szálak, és nekiesnek Tominak. Végül még a volt feleség is arcul legyinti Tomit.

„Kati: nagy keservesen fölemeli a    kezét, arcul legyinti Tomit, rárogy (.) Én egyetlenem.

Csilla: Hülye. (Tominak.) Megcsaltad!

Kati: (fölemeli a fejét, alig eszmélve.) Megcsaltál?

Tomi: (Véres szájjal motyog). Hogy elviseljem a szeretetemet. Teérted volt, Kati… Megcsaltalak, hogy megőrizzem a szerelmet…”

Aztán a rugós kést is hozzávágják Tomihoz.

„Ági: Szúrj bele, miskárold ki.”

Végül a színpad egyetlen férfiját, Tomit, véresre, ájultra verik. Hát a könnyű történet, ami a császármorzsáról szól, ide fajult. Zsuzsa még mondja: „Szerettelek.”

Aztán azt írja a szerző:

„Hosszú csend. Tomi előrebukott fejjel ül, testén vér szivárog. Kati nehezen tápászkodik, kioldja Tomi kötéseit, az rárogy. Kati tartja az ölében: pietá. Majd ő is elhanyatlik, most rá a férfira, előre suttog a levegőbe.)”

Így ért véget a Császármorzsa.

 Még egy darabról, a Nagyvizitről tegyünk említést. Várkonyi Zoltán szerette Gyurkovics Tibort. Ő mondta a Nagyvizit fergeteges premierje után: „Megszületett a magyar abszurd.” Tábori Nóra és Bilicsi Tivadar jóvoltából. A történet egy kórteremben zajlik. Betegek és a borbély, a látogatók, a főorvos és a kisdoktor a közreműködők. Az egyik beteg halni készül, a másik beteg a sebét nyalogatja, nagy műtét után van. A harmadik beteg a feleségét hiányolja, aki meg sem látogatja a beteg férjét. És a betegek mellett a főszerepet Klári, a nővér viszi, aki úgy mozog, mint egy orvos, a takarítónő, aki jellegzetes figurája minden kórteremnek a kórházakban, nagyszájú, kíméletlen és mindenkivel kötekedő. Amikor takarít, kiutasítaná a betegeket a teremből a folyosóra, és szidja a főorvost, az eget meg azt, aki az útjába kerül. A borbély tüneményes figura, fehér köpenyben, orvosi táskával jelenik meg a kórteremben, főorvosnak nézik, de legalábbis orvosnak. Hasznos tanácsokat ad a betegeknek, akik mindig különböző tanácsokat várnak. Ettől a borbélytól kapnak is. Végül sor kerül a nagyvizitre a főorvos vezényletével. A főorvos és kísérete nem a betegekről, nem a diagnózisról beszélget, hanem az angliai tanulmányút tapasztalatairól, hogy milyen kórházi ágyakat látott kint, a gazdag Angliában, és hogy javaslatot tesz majd ezek behozatalára. A betegek amúgy elvannak, bármennyire is halálvágyók. Ez megy egészen a darab végéig a kórteremben. A főorvos kíséretével végigmegy az útján betegtől betegig, amíg egyszer csak rosszul lesz, elsápad, elájul és ágyra fektetik. Vízzel locsolják, pofozzák, költögetik, de mindhiába, szinte a halálán van. Na ebből az abszurdból kell kimásznia magának a szerzőnek, Gyurkovicsnak. Kimászik. A főorvos nem hal meg, de semmi remény arra, hogy életben maradjon. Az egész előadás így olvasva frenetikus. Valóban Gyurkovics-i módon van megírva. Mint ahogy minden egyes darab, amit ebben a könyvben olvashatunk.

(Gyurkovics Tibor: színművek I-II., Kráter Kiadó, 2003.)

Győri Béla