Függetlenség

2011.05.20.

Ifjabb Andrássy Gyula kultúrtörténeti jelentősége

A magyar kultúrtörténet korszakalkotó személyiségeként szinte egyedülálló életművet hagyott hátra ifj. gr. Andrássy Gyula. Mint a teljességet kereső, reneszánsz embereszmény megtestesítője, egyszerre volt az ország egyik legfontosabb arisztokrata magángyűjteményének kiteljesítője, mecénás, művészetfilozófus, kultúrpolitikus, a kultúrfölény-elméletének első megfogalmazója és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, a Nemzeti Szalon, ill. a Szent-György-Céh elnökeként a magyar képzőművészeti élet vezéregyénisége. Hivatásának tekintette a művészet támogatását: olyan festők jelentőségét ismerte fel elsőként, mint Szinyei Merse Pál és Rippl-Rónai József. Műgyűjtőként, kiállításszervezőként és esztétaként egyaránt az ő érdeme a francia impresszionista festészet hazai megismertetése is.

Az Andrássy-gyűjtemény

Az egyik legjelentősebb főúri magángyűjtemény, a sajnálatos módon mára teljesen szétszóródott Andrássy-gyűjtemény jelentős múltra tekint viszsza. Megalapozója a XVII. sz. végén Szapáry Péter volt, aki olaszországi utazása alkalmából több műremeket hozott a hazánkba (Palma Vecchio egyik fő műve, a szent családot ábrázoló Sacra Conversatio; Pittoni: Szent Domokos csodatétele; Tintoretto: Domenico Robusti képmása). Lánya, Szapáry Etelka gr. Andrássy Károllyal házasodott össze, aki nagybátyja, gr. Andrássy Lipót és apja, gr. Andrássy József révén maga is értékes műkincskollekcióval rendelkezett. A Tisza-szabályozásban, ill. a bányászat és a gyáripar ügyének előmozdításában fontos szerepet játszó gr. Andrássy Károly mindhárom fia, a festőművészként is értékes életművet alkotó gr. Andrássy Manó, a miniszterelnök 1. Andrássy Gyula és gr. Andrássy Aladár egyaránt elismert műgyűjtő hírében állt.

Id. gr. Andrássy Gyula politikai tevékenysége mellett egész életében kötelezetten érdeklődött a képzőművészet iránt, ifjúkorában maga is kedvteléssel rajzolt. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat első elnökeként (1861-1867) elmaradhatatlan, érdemeket szerzett a hazai képzőművészeti élet összefogásában és fellendítésében. Később, 1870-től a Fővárosi Közmunkák Tanácsának első elnökeként a modern főváros arculatának megtervezését irányította (Duna-szabályozás, az úthálózat kiépítése, az Országház és az Opera építése, a Szabadság tér és az Andrássy út kialakítása). Saját kastélyai tervezéséhez rajzaival is hozzájárult: a Loire-menti kastélyok mintájára, Meinig Artúr tervei szerint 1880 és 1885 között építette fel a tiszadobi kastélyt, a Zemplén megyei tőketerebesi kastélyt az 1870-80-as években alakíttatta át historizáló stílusban, az erdélyi Hesdáti-havasok között található dobrini kastély pedig 1892-re készült el. Pesti palotája (József tér 8.) mellett 1869-ben Budán két reprezentatív palotát vásárolt: az egyik a jelenlegi Francia Intézet helyén (Fő u. 17.) állt és idősebbik fia, gr. Andrássy Tivadar örökölte, a másik (Fő u.11.) ifj. gr. Andrássy Gyula tulajdonába került, mint az Andrássy-gyűjtemény legfontosabb bázisa (jelenleg a Budavári Művelődési Ház és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Vízivárosi Olvasóterme található az épületben).

Id. gr. Andrássy Gyula a régi arisztokrata gyűjtő típusának jellegzetes megtestesítőjeként az akadémikus művészet híve volt: a nagy formátum, a sötét tónus és a markáns formakarakter bűvöletében elsősorban arcképek és történeti képek beszerzésére fókuszált . A legértékesebb alkotás, amellyel gyarapította a gyűjteményét, Rembrandt 1630-ban, 22 éves korában festett, monogrammal ellátott önarcképe volt. A festményt 1844-ben egy londoni műkereskedésben, egy van Dyck-önarcképpel együtt vásárolta. A magyar képzőművészeti élet alakulását figyelve ő fedezte fel Munkácsy Mihályt, akinek az Itatónál c. képét az 1869-es tárlaton vett: meg, még mielőtt a festő Siralomház c. festménnyel elindult volna a diadalútjára. Később a barátságuk szorosabbá vált, a politikus biztosította anyagilag a művész párizsi tartózkodását és még Tőketerebesen is vendégül látta. Munkácsy a párizsi Magyar Egyesület részére készült festményen örökítette meg a pártfogóját, a képet az 1900-as párizsi világkiállításon bocsátották a nyilvánosság elé. Az Andrássyak tulajdonába került a Virágcsendélet gömb alakú vázával c. kép mellett két értékes vázlat is: az egyik a Pilátus-képhez, a másik, a Kálvária főcsoportjának egyik variánsa, az Andrássyak tőketerebesi sírkápolnájának az oltárához készült. Egyik utolsó alkotása, a Siratóasszonyok a keresztfánál c. monumentális festmény, szintén a mauzóleum belsejét díszíti.

A kor más nagy festőivel is szoros kapcsolatban állt id. gr. Andrássy Gyula. Portréképét Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Horowitz Viktor és a jeles német festő, Franz von Lenbach is megfestette, aki a politikus feleségéről, Kendeffy Katalinról is készített képet. A grófnéről Than Mór is készített egy különösen szép arcképet. A tiszadobi kastélyban kapott helyet két nagy romantikus festmény, Zichy Mihály Boszorkánysága és Madarász Viktor Báthory Erzsébete. A XIX. század legjelentősebb magyar állatfestőjét, az operaénekesként is szép németországi pályafutást elért Pállik Bélát is id. gr. Andrássy Gyula támogatta. A sokoldalú művész az egész családról (köztük a gyermek ifj. gr. Andrássy Gyuláról) festett arcképeket.

A szobrászat terén is jelentős megrendelésekkel gyarapította a kollekcióját a politikus. A Bécsben működő francia szobrász, Jean-Baptiste Gustave Deloy nagyméretű, reprezentatív fehér márvány id. Andrássy Gyula-mellszobra a tőketerebesi, majd a tiszadobi kastélyt díszítette. A tőketerebesi mauzóleum szarkofágját és a mellette lévő női alakot (az elhunyt lányát, gr. Batthyány Lajosné Andrássy Ilonát mintázva meg) Zala György készítette.

A miniszterelnök műpártoló és műgyűjtő tevékenységét halála után idősebb fia, gr. Andrássy Tivadar vitte tovább. A Képzőművészeti Társulat elnökeként 1891-től haláláig, 1905-ig a képzőművészet legjelesebb mecénásai közé tartozott. Országgyűlési képviselőként, a parlament alelnökként és számos reprezentatív tisztségében (1896-ban a millenniumi ünnepek során rendezett jún. 8-i felvonulás rendezőbizottságának elnöke, MTA igazgatótanács tagja, a Nemzeti Múzeum és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának a tagja, az Erzsébet királyné Szoborbizottság tagja, a Vígszínház igazgatóságának elnöke) sokat köszönhet neki a magyar kulturális élet. Tájképfestőként egyéni felfogású, színes reflexekben bővelkedő dekoratív képeivel is jelentős életművet hagyott hátra, s bár csak két évvel halála után került sor gyűjteményes kiállítására a Műcsarnokban, ez szép szakmai sikert aratott.

Gr. Andrássy Tivadar már új gyűjtőtendenciát képviselt, ami testvérénél, ifj. gr. Andrássy Gyulánál bontakozhatott ki teljes egészében. Egyrészt a barbizoniakért és az új magyar festészetért lelkesedett (szerzeménye Bastien-Lepage egy tájképe és Mészöly Géza Ökrösfogat, ill. Libapásztornők c. festményei), másrészt a klasszicizmus is vonzotta: Ő szerezte be Friedrich Heinrich Füger egyik legszebb művét, II. Lipót feleségének, Lujza császárné monumentális, természetfölötti nagyságú női arcképét.

Az Andrássy-gyűjtemény létrehozása és méltó környezetben felállítása azonban lényegében mégis ifj. Andrássy Gyula nevéhez fűződik. Gyűjtőszenvedélye átfogta a festészet teljes addigi történetét, kollekciójában a reneszánsztól a posztimpresszionistákig ívelő, egyedülálló szintézist teremtett meg. A művészetben mindig az antik kalokagathia eszményét, a szépség és az erkölcsi kiteljesedés harmóniáját kereste, éppen ezért a reneszánsz éppúgy közel állt hozzá; mint az impresszionizmus. Hazánkban ő volt az első, aki a francia impresszionisták festményeit gyűjtötte és felhívta a magyar nyilvánosság figyelmét jelentőségükre, Gyűjteménye a Fő u. 11. alatti palotában és Tőketerebesen, majd a csehszlovák megszállást követően a tiszadobi kastélyban kapott helyet. A gyűjtemény első és máig egyetlen kritikai elemzője, Gombosi György 1927-ben a Magyar Művészetben megjelent három részes nagy tanulmányában így összegezte a budai palota kollekcióját: „köztudomású, hogy Andrássy Gyula gróf nemcsak a ma művészetének lelkes barátja, hanem finom érzékű gyűjtője régi mesterek remekműveinek is, és budai lakása telve van iparművészeti tárgyakkal, muzeális értékű renaissance-bronzokkal, olasz, német-alföldi és XIX. századbeli francia mesterek festményeivel, amelyek közül legendás híre volt Rembrandt önarcképének.” A kevésbé közismert, ám annál gazdagabb tiszadobi anyag oroszlánrészét a modern magyar művészet alkotásai képezték, emellett 20-30 barokk festmény volt található, „az olasz, németalföldi, francia és német iskolákat körülbelül fontosságuk alapján” képviselve. (Az alfejezetben található idézetek Gombosi György tanulmányában találhatóak.)

A legrégebbi kép, Buono de Ferrara 1449-ben keletkezett alkotása, a Trónoló Mária két angyallal, Péter mártírral és Szent Rókussal a budai palotában kapott helyet. Csakúgy, mint a Rembrandt-önarckép mellett a gyűjtemény másik legkimagaslóbb darabja, Sebastiano del Piombo Keresztvivő Krisztusa, amelyet ifj. Andrássy Gyula Firenzében vásárolt: „A fájdalmas, de össze nem roskadó fáradtság átszellemített, szimbólummá magasztosított ábrázolása Piombo keresztvivő nagy Krisztusa. Ez a tragikai koncepció hatja át a képet minden ízében.” A nagy olasz barokk tájképfestészet jeles alkotása Canaletto Velencei vedutája, ezen a Canale grandéról a Doge-palota felé nyíló kilátás látható. A lépcsőház mennyezetének díszítésére Giovarini Battista Tiepolo Bacchust és Ariadnét ábrázoló velencei soffitto-részletét használták fel. A tiszadobi kastélyban volt látható a neves firenzei barokk festő, Francesco Furini József és Potifárné c. nagyszabású kompozíciója, amelyben a firenzei korabarokk festő, Giovanni Biliverti „mintájára Furini is magyar díszbe öltözteti Józsefet.” A magyar barokk portréfestészetet a budai palotában Kupeczky János Savoyai Jenő életnagyságú arcképe reprezentálta. A Budán lévő számos németalföldi kép közül Rubens Helios géniuszoktól kísért szekere c. alkotása, az új angol iskola képviselői közül pedig Turner Velencei vedutája bírt a legnagyobb értékkel.

A „francia művészet apró bijouinak a sorozatát” a budai palotában a barbizoniak előfutára, Prud’hon kis képe, egy auloszon játszó görög pásztorfiú feje nyitotta: A barbizoniakat Corot: Souvenir de St-Jean-de-Luz, Diaz: Anya gyermekével, Tájkép, Rousseau: Majorság, Dupré: Csatorna partján, Troyon: Erdőben és 3 tehenes képe, D’Aubigny Egy parasztlány pittoreszk képe, Millet a híres „Hazatérő nyáj”-ának egy változata (pásztorlány helyett pásztorfiúval), Courbet egy késői tájképe és Ziem: Velencei vedutája képviselte. Az impresszionista művészet egyik legszebb remeke Monet jellegzetes, 1872-73-ból származó kis tájképe. A posztimpresszionistákat Aman-Jean két érdekes képe és Gaston La Touche Harangozók c. alkotása fémjelzi. Az újabbkori képek közül a holland Mezdag két-két nagyobb (Tiszadobon) és 1 kisebb (Budán) táj képét, Tiszadobon a dán Kroyer egyik fő művét; a híres Fürdő gyermekeket és Budán Sorolla tipikusan délszaki, posztimpresszionizmus befolyást mutató strandfürdő-képeit kell kiemelni.

Ifj. gr. Andrássy Gyula biztos szemmel fedezte fel a művészi értékeket. A Nemzeti Szalon 40. és a Kéve Művészegyesület XX. kiállításának (1929). katalógus-előszavában így vall a gyűjtői tevékenységéről: „Én régtől fogva erős művészi meggyőződéssel, erős előszeretettel, egyéni ízléssel bírtam. Ámbár mindig törekedtem magamban a sokoldalú megértést kifejleszteni, a művészi lélek legkülönbözőbb megnyilatkozásaiba törekedtem behatolni és így egy Claude Monet-t vettem, amikor még alkotásait elítélték és művei nem találták meg Útjukat a francia múzeumokig, Rippl-Rónai hívei közé tartoztam, amikor ezért még sokan gúnyoltak, egy Szinyei Mersét szereztem, amikor még nem volt divatos, de azért mégsem vagyok minden újnak bámulója.”

A korabeli magyar festők közül Rippl-Rónai József képeinek jutott a legfontosabb szerep a gyűjteményben. A Franciaországból hazatérő, akkor még iparművészeti tervezésekkel is élénken foglalkozó művészt az Andrássyak vették pártfogásukba: a budai palota számára Andrássy Tivadar egy ebédlőberendezést rendelt meg tőle. Ezt később a tiszadobi kastélyba átszállították (itt „zsúfoltan hatott”), a tanácsköztársaság időszaka alatt pedig megsemmisült: “1919-ben a vandál csőcselék behatolt a kastélyba, a képeket átlyukasztották, a lakberendezést összetörték, a flamand gobelineket darabokra vagdosták s ma Rippl-Rónai karosszékeinek drága bőrhuzatait ki tudja melyik ismeretlen tettes viseli a lábán.” A festő ifj. gr. Andrássy Gyulával is közeli barátságban állt, a róla és nejéről, Zichy Eleonóráról készített arcképeket Budán őrizték: „A két kép nem párdarab, technikában és formátumban eltérőek: a férfiarckép színes krétával készült, a női arckép Rónainak akkoriban gyakran alkalmazott, vékony festékréteggel borított színtechnikáját mutatja. Háttal fordulva a néző felé, csak elvesző félprofilban látszik az arc: maga Rippl-Rónai kérdésképpen említi, hogy miért is nevezik az ilyen ábrázolásokat arcképeknek? A megjelenítés bájai ugyanis éppen a beállítás ötletes rafinériájában rejlik.” A tiszadobi képtár is gazdagodott egy Rippl-Rónai-festménnyel, a Balatoni tájképpel.

A magyar festmények közül Tölgyessy Artúr Csikósa, Greguss Imre Incselkedése, a XX. sz. első évtizedéből pedig Vaszary János, Glatz Oszkár és Ferenczy Károly kisebb képei (ezek mindegyike Tiszadobon) és Fényes Adolf egyik legszebb munkája, A vízben (Budán) a jelentősebbek. A vázlatok közül kiemelendő Székely Bertalan női tanulmány feje (Budán) és az “ecset Petőfije”, Vágó Pál frízvázlata a millenniumi felvonulás ábrázolásával (Tiszadobon).

A képtár mellett ifj. Andrássy Gyula jelentős antik és reneszánsz darabokat tartalmazó plasztikai-és szoborgyűjteménnyel, ill. értékes szőnyeg-, textília- és gobelingyűjteménnyel is rendelkezett. Az 1930-as aukciós katalógus összefoglalója szerint a gróf „a művészetek minden ágából elsőrendű tárgyakat gyűjtött. Így az iparművészet köréből gobelinek, pompás színhatású keleti szőnyegek, a gót- és reneszánsz kornak nagyszerű bársonyai és szövetei és a lakás fődísze: a bútor érdekelték.”

Az I. világháború és az azt követő összeomlás az Andrássy-gyűjteményre is súlyos csapást mért. A tőketerebesi kastélyt, a benne lévő műtárgyak jelentős részével még a háború alatt a Magyarországra benyomuló orosz hadak pusztították el. A megmaradt műkincseket Tiszadobra szállították, ezek a tanácsköztársaság és a román megszállás időszakában a kastéllyal együtt súlyos rongálásokat szenvedtek. A sérüléseket csak 1925-re tudták helyreállítani. A tanácsköztársaság alatt a budai palotában lefoglalt értékeket állami tulajdonba vették, több darabjukat a köztulajdonba vett műkincsek első kiállításán, a Műcsarnokban mutatták be. A proletárdiktatúra bukása után a képek viszszakerültek eredeti tulajdonosukhoz.

Ifj. gr. Andrássy Gyula halála után a rossz anyagi körülmények között élő örökösök a műkincsek eladásából próbáltak jövedelemre szert tenni. A gyűjtemény egy részének árverése 1930. december 1-jén és 2-án, a Műcsarnokban zajlott le, itt összesen 184 festmény 47 textília, 87 bútor és különféle egyéb tárgyak, összesen 374 tétel került új tulajdonoshoz. A Szépművészeti Múzeumba mindössze csak pár kép került (Palma Vecchio és Sebastiano del Piombo festményei, Antonio da Fabiano: Trónoló Mária Gyermekével, Szent Domnius-szal (?) és Péter mártírral, Courbet: Hauteville-i cédrus). Rembrandt önarcképét néhány évvel később egy Sachs nevű gyűjtő 1 millió svájci frankért vásárolta meg, ezt az összeget az örökösök Károly király nélkülöző családjának juttatták. Jelenleg a Rembrandt-kép sok viszontagság után az aardenhouti Laudon-gyűjteményt gazdagítja. Számos felbecsülhetetlen értékű festményt, így Turner, Monet és Rousseau alkotásait a szovjet hadsereg szállította ismeretlen helyre. A kifinomult ízléssel, nagy műgonddal összeállított gyűjtemény emléke végérvényesen a múlté.

Ifj. Andrássy Gyula művészetfilozófiája

Ifj. gr. Andrássy Gyula művészeti tárgyú írásaiból egy igen figyelemreméltó esztétika bontakozik ki, mely nemcsak egy sokoldalú, széles műveltségű ember művészetpártoló tevékenységének a hátterét világítja meg, hanem olyan irányelveket is kijelöl, mely a magyar kultúrtörténet fejlődése számára meghatározó jelentőséggel bírt. Bár e művészetfilozófia centrális pontjában a képzőművészet áll és csak másodlagosan érint olyan területeket, mint az irodalom vagy az építészethez kapcsolódó várostervezés, mégis e koncepció messze túlmutat a műfaji sajátosságokon és általános érvényű elveket fogalmaz meg.

A szépség bűvöletében

A magyar képzőművészeti élet fejlődésében kulcsszerepet játszó gróf esztétikájának kiindulópontja a művészi szép eszménye. Ez határozta meg egész életét, s mint felesége, Zichy Eleonóra jellemezte: “a szép volt lelkének esszenciája, … csak a szépet kereste az életben, művészetben, sőt még a politikában is, annak szabályai szerint gondolkodott és cselekedett önkéntelenül.” Ez a szép azonban nem a l’art pour l’art öncélú ideálja volt, hanem a Platón által megfogalmazott kalokagathia legnemesebb eszményképe. Ifj. gr. Andrássy Gyula szenvedélyesen hitt a művészet erkölcsformáló, nevelő hatásában. A Nemzeti Szalon 1912-es almanachjának előszavában így vallott a szép és a jó kapcsolatáról: „Alig ismerek nagyobb szellemi örömet, alig valamit, ami annyira leköt, annyira pihentet, ami a gondolkozást és érzést annyira az élet mindennapi gondjai fölé emeli, mint a művészet alkotásának szemlélete. A szép és jó misztikus kapcsolatban vannak egymással. A szép magasztos érzést, nemes gondolatokat ébreszt az emberben. A formák harmóniája lelki harmóniát idéz elő. Aki a szépet megérti, és valóban szereti, fogékony lesz a jó iránt is. A legnemesebb élvezet: a természetnek és a valódi művészeti bájnak hatása alatt állani.”

A művészet szerepéről az 1924-es Művészet és kritika c. tanulmányában a magyar prózairodalom legnemesebb hagyományait követő poézissel fogalmazza meg ars poeticáját: „művészetre van szükségünk, amely lélekemelő, a természetben azt keresi, ami bámulatra ragad, ami csodás, az embert determinálni tudja, magas röptű szárnyalással őt önmaga fölé tudja emelni, háttérbe tudja szorítani azokat a kicsinyes és önző motívumokat, amelyek a köznapi életet betöltik. Olyan művészetre van szükségünk, amely átérezteti a világ nagyszerűségét, szépségét, misztériumát, azt a csodás törvényszerűséget, amely, amikor azt megmagyarázni látszik, tulajdonképpen csak rejtélyesebbé teszi.” A koncepciójának leginkább az ókori görög alkotások felelnek meg (“görög művészet áll talán a legközelebb a tökélyhez.”), de hangsúlyozza a későbbi korok is új dimenziókkal tudták gazdagítani a művészetet.

A Kéve Művészegyesület XX. kiállításához írt katalógus előszavában, röviddel halála előtt, 1929-ben pedig így összegezte a művészetről vallott elképzeléseit: „Tökéletesebbnek tartom azt a művészetet, amely a szépet hozza, amely gyönyörködtet, nemesít, idealizál, mint azt, amely virtuózkodik, amelynek fő érdeme technikai teljesítmény, melyben nincsen elég lélek, amely fényképészetszerűleg utánoz. A festészet és a szobrászat csak addig áll erős alapon, ... míg azokat az érzéseket és benyomásokat akarja visszaadni, amelyeket reá a művészi érzés forrása, a csodás természet gyakorol, azon színek és formák útján, melyek benne ezen értékeket keltették.”

A természet jelentőségére A műpártolásról írt 1914-es tanulmányában is rávilágított: „A modern művésznek nem lehet más célja, mint saját inspiratiójának szolgálata, más vezére, mint a természet.” Ezen kereteken belül a művészi szabadságnak végtelen lehetőségeket ad: „A művészetben minden egyéni igazság örök értékű, az új nem dönti meg a régit, nem teszi azt értéktelenné. Az igazán jó kiegészíti egymást, megfér egymás mellett és mindig igaz marad az érték számára.” A tudománnyal ellentétben a művészetben nincs abszolút igazság: „A művészet nem tudomány. A tudományban az abszolút igazság és az objektivitás uralkodik feltétlenül, holott a művészetben minden relatív, minden szubjektív.” A tudóssal ellentétben „a művész ellenben csak saját impresszióját követheti, neki egészen mindegy a valóság, neki csak az igaz, amit ő lát. Az az álom, amelyet benne a természet idéz elő: igazabb, mint az, amit a csalhatatlan számtan, a gép bizonyít. ... A művész igazsága pedig mindig változik. Még ugyanaz a művész is mindig másképpen fogja ugyanazt a tárgyat látni, nemcsak a világítás, az elhelyezkedés különfélesége miatt, hanem saját hangulatának, saját lényének módosulása miatt is.”

Szinyei Merse Pál művészetének méltatása (1915) kapcsán felteszi a kérdést, „győzedelmeskedett a művészi igazság, az ő iránya, hogy győzött a világosság és az igazabb szín az atelier felett? Hitem szerint nem, mert abszolút igaz művészi irány nincs. A művészetnek vannak abszolút értékű és teljesen értéktelen alkotásai: vannak egyes határozott kellékei, de legjobb, egyetlen jó iránya és egyedül üdvözítő iskolája nincs. Minden őszinte művészi érzés és látás kifejezése jogosult és haladást jelent.”

A végtelen lehetőségek kimeríthetetlen tárházában rejlő pluralizmus – A művészet és kritikatanulsága szerint – a művészet nevelő funkciójával és a természet sokszínűségével is pozitív visszacsatolásban áll: „A művészet kiapadhatatlan bája állandó és mindenfelé kisugárzó, jótékony, nemesítő hatása éppen a sokoldalúságában van. E sokoldalúság által hathat, a sokféle embertípusra, a sokféle emberi ízlésre és hangulatra.” A sokoldalúság „a természet törvényeinek egyenes következménye. (...) A természet, amelyből a művész impulzusát veszi, amelyet a művész magyaráz, lényegesít, kimeríthetetlen. (...) Ez a kimondhatatlan kincsesbányája a benyomásoknak (...) az emberi lélekben tükröződik, amelynek fő jellemvonása, hogy hasonlít ugyan embertársaiéhoz, de mindig más, mint a többi, mindig egyéni. Minden ember egy unikum, egy magában álló csoda.” Az ember és a művész mélységes tisztelete nem öncélú ebben az esztétikában, hanem a művészt Isten kiválasztott eszközének tekinti: „minden igaz, Isten kegyelméből való művészt, egy család tagjának tekinthetünk, és közös kultuszban részesíthetünk.”

„A művészet a nemzet tükre”: A kultúrfölény-koncepció első megfogalmazása

Ifj. gr. Andrássy Gyula egyik legnagyobb érdeme a kultúrfölény elméletének megfogalmazása 1912-ben (!), jóval a trianoni katasztrófa és gr. Klebelsberg Kun kultuszminiszteri tevékenysége előtt. A művészettel és kultúrpolitikával foglalkozó politikus a világháború előestéjén, a Nemzeti Szalon Almanachja hasábjain hívta fel a figyelmet. A magyarság csak kulturális téren, a művészeti életben elért eredményei által válhat a Nyugat szemében megbecsült néppé: „S mi különösen sokat nyerhetnénk a művészet által. Nyelvünket nem értik Európában. Tudományunk, szépirodalmunk nagyrészt zárt könyv az idegenek előtt. Nemzetközi hatást, tekintélyt, kulturális súlyt leggyorsabban és legbiztosabban művészetünkkel szerezhetünk. A művészet nyelve olyan világnyelv, amelyet mindenki megért. A magyar egyéniség a művészet alkotásaival válhatnék a leghamarabb és legbiztosabban ismertté. Iparunk nehezen versenyezhet más gazdag országok iparával. Ha ízlésünk, iparművészetünk s művészi alkotásaink erővel teljesen fejlődnének, túltennénk legközelebbi versenytársainkon, óriási lépésekkel haladhatnánk a gazdagodás felé. / Művészetünk életerős és önálló fejlődése előmozdíthatná azt, hogy Európa helyes és alapos ismeretet szerezzen rólunk, érdeklődjék irántunk, hogy nemzeti önérzésünk erősödjék, hogy vonzó és hódító képességünk fokozódjék. / Az igazi művészet azon tényezők egyike, amellyel belső értékünket növelni lehet: A művészet erősíti azt az „olvasztó felsőbbséget”, amely, mint Széchenyi mondja, „mindig győzött az erőszakon”, s amely nemzetünk létét jobban biztosítja minden más tulajdonságunknál. / (...) A magyar géniusz már nem egyszer szép eredményt ért el, nem egyszer dicsőséghez jutott. Valóban érdemes művészi hajlamaink fejlesztésére komoly áldozatokat is hozni.”.

A kultúra nemzetnevelő funkciójára, nemzetformáló és nemzetmegtartó erejére ifj. gr. Andrássy Gyula a következőképp mutat rá: „S a művészet nemcsak az egyes emberek életét teszi kellemesebbé, tartalmasabbá, nemesebbé, nemcsak az egyén nevelésének és lelke fejlődésének egyik legbecsesebb eszköze, hanem az a nemzeteknek is az esőforrása. Hódító hatalmat ad nekik és őket az emberiség jótevőivé és halhatatlanokká teszi.”

A kultúrfölény gyakorlati megvalósításának és kiteljesedésének par excellance példáját a Római Birodalom és az itáliai reneszánsz időszakában látta: „A művészet jelentőségét Itália története világítja meg a legjobban. Ezen nemzet csodás érdekességű múltja bizonyítja, hogy a művészet óriási javakat szerez annak a népnek, amely azt magas fokra bírta emelni.” A római hatalom megszilárdulásának egyik legfontosabb okaként a görög művészet meghonosítását tekintette: „Tudta, hogy felsőbbséges állásának biztosítására az erő eszközein kívül az esztétika eszközeire is szüksége van. Ezért a művészetet és a művészeket tudatosan importálta. Szerencséjére a legnemesebb forrásból merített. Szerencséjére a görög alkotások és a görög művészek páratlan tőkéje rendelkezésére állt.” A művészet nemzeti identitásban kialakított szerepét hangsúlyozza: „A művészet a nemzet tükre. Az ellenállhatatlan és hódító római nép tág látóköre és erejének nagy aránya művészetében is kifejezésre jutott. A római városok voltak a legszebbek, amelyeket általában ismertünk Európában. ... A római birodalom belső homogenitását és a római polgár felsőbbséges érzését kultúrájának értéke, a római stílus kifejlett volta és nagyfokú tőkéje természetesen fokozta. Abban a büszke mondásban, hogy „római polgár vagyok”, nemcsak a nagy politikai eredmények, a nagy katonai dicsőségek tudata tükröződik vissza, hanem a római kultúra, a római művészet értékének tudata is. Róma ereje nemcsak a légiók vitézségén alapult, hanem a római civilizáció felsőségén és szellemi hatalmán is.”

A Római Birodalom bukását követően, a politikai széttagoltság állapotában a kultúra megtartó ereje, bár látens módon, de tovább élt: „Így pusztította az óvilág maradványait az újvilág vadsága, irigysége és az idő vaskeze századokon át. De művészete erősebb volt minden destruktív erőnél. A romok alól új életre kelt.” A kulturális öntudat a reneszánsz időszakában éledt fel újra: „Az olasz nép művészi tehetsége és az a bűbájos környezet, a melyben élt, már a középkorban kifejlődött pompás életmódja és öltözködése fogékonnyá tették a szép iránt. Szunnyadó esztétikus tehetségét a görög-római művészet megismerése csodás erejű munkára indította. Kezdetét veszi a páratlan és utolérhetetlen renaissance. Olaszország a civilizáció élére kerül. Olyan fényes eredményeket ér el, amelyeken azóta egy nép sem bírt túltenni. (...) Olyan eredmények, amilyeneket az olaszok a XV. és XVI. századokban elértek, elegendők ahhoz, hogy egy egész nemzet történelmét dicsővé tegyék. Egymaguk a nemzet egész életének létjogot adnak.”

Az olasz egyesítés, a Risorgimento eszmei alapját is a nemzet kultúregységének és a régmúlt dicsőségének a tudata teremtette meg: „A renaissance még hanyatlása után is használható tőke volt. Midőn a XIX. században az olasz nemzeti eszme ébredezni kezdett, Európa rokonszenvét dicső múltja szerezte meg számára. Amint a görög dicsőség Görögország a római művészet és a renaissance az olasz nemzet újjászületésének egyik eszközévé vált, Periklész, Phidias, Rafael, Leonardo hazájának szabadságát e nagy férfiak nimbusza az egész művelt társadalom szemében népszerűvé tette. Könynyűvé vált azon hatalmak sikere, amelyek érdekeiknél fogva Itália önállósága mellett állást foglaltak.” A kulturális értékek védelmét, a turizmus Fontosságát is felismerte ifj. gr. Andrássy Gyula: „S ma Olaszország egyik fő jövedelmi forrása régi dicsőségében van. Művészetének csodás kincsei az idegenek ezreit vonzzák olasz földre és az idegenek pénzét nyerik meg az olaszok számára.”

S bár az itáliai művészet utánozhatatlan és utolérhetetlen, „Olaszország példája mégis buzdító hatással lehet reánk, mert a kisebb eredményt is fölötte kívánatosnak kell tartanunk”. Saját korának művészeti tendenciáit figyelve Franciaországra hívja fel a figyelmet, mint akiktől a kulturális fellendülés terén mi is tanulhatnánk: „A francia ízlés, a francia művészet és a francia iparművészet fejlődése volt az egyik fő okozója a vezető szerepnek, melyet az utolsó századokban a francia vitt, annak a nagy vonzó erőnek, melyet Párizs kifejteni képes volt, annak a nagy kivitelnek s gazdasági fellendülésnek, amelyet a franciák elértek.”

A trianoni tragédiát követően is centrális helyet foglal el a kultúrfölény kérdése ifj. gr. Andrássy Gyula eszmerendszerében. A nemzeti főváros hivatásáról szóló, a Magyar Helikon c. folyóiratban, 1920-ban napvilágot látott tanulmányában a klebelsbergi kultúrpolitika szellemében ír: „A külvilág mostoha helyzetét csak lelki erőnk, belső világunk harmóniája, a bennünk lévő kultúrértékek kifejlesztése ellensúlyozhatják. Az állam régi nagyságát csak a nemzet erkölcsi és szellemi nagysága állíthatja helyre. Csak kulturális fölényünk szerezheti vissza azt a világállást, azt a hatalmat, azt a tekintélyt, mely minket megillet, s melyet hibák és szeretetlenség következtében ideiglenesen elvesztettünk. És csak kultúrfölényünk fogja azt biztossá tenni és megtartani, amit a természet rendje, ügyes politika s kedvező szerencse visszaadhat. ... De az akadályok legyőzhetők s minél nagyobb a veszély, annál nagyobb figyelmet kell az erőgyűjtés problémáira fordítani, annál tökéletesebb akarattal kell lelkünk egészségét megóvni s intenzív munkához látni a kultúra terén. Ez ma talán az egyetlen olyan terrénum, amelyen teljesen önállóak vagyunk, ahol nem kell idegenek beavatkozását, idegenek tutéláját eltűrnünk.” A nemzet kultúregységének hangsúlyozásával a határon túli nemzettestet még szorosabban kívánta bevonni a magyar kulturális életbe: „nagy, erőteljes kultúrmunkánkban kapcsoljuk be azokat a testvéreinket mind, akiket az igazságtalan ítélet tőlünk elválaszt addig is, míg az igazság, a jobb belátás és a természet törvényei újra érvényesülni fognak.”

Ifj. gr. Andrássy Gyula A magyar értelmiség feladatairól c. tanulmánya indította az 1921 májusában, két év után újra megjelenő katolikus értelmiségi lapot, a Magyar Kultúrát. A kiadvány főszerkesztője a magyar katolikus sajtó megszervezője, „Magyarország sajtóapostola”, Bangha Béla, felelős szerkesztője a későbbi veszprémi püspök, majd egri érsek Dr. Czapik Gyula volt. A keresztény együttműködést szorgalmazó lap programjáról az előszó ad szemléletes képet: „A keresztény Magyarország újjáépítésében a katolikus értelmiségnek is vannak mondanivalói, a katolikus gondolatnak is van, sőt legelső helyen van, súlya és értéke. A „Magyar Kultúra” nem a tömegek lapja akar lenni, hanem a vezető értelmiségénél és társadalmi súlyánál fogva kimagasló katolikus köröké, azoké, akik a kor feszítőeszméi és az örök katolikum érintkezési pontját figyelik s eligazodást keresnek a nagy talányok és megoldásaik között.”

Ezzel az irányvonallal teljesen azonosulva jelöli ki ifj. gr. Andrássy Gyula a keresztény magyar értelmiség feladatát: „Ránk nagyobb kötelességek nehezednek, mint bármely más generációra Magyarország ezeréves történelmében. A mi kezeink között törött össze a régi hatalmas Magyarország. Nem bírtuk azt a gazdag örökséget tovább adni, mely ránk szállott. Csak azzal könnyebbíthetjük súlyos felelősségünket, hogy az új emelkedést előkészítjük és megtesszük az első lépéseket, hogy visszaszerezzük azt a tekintélyt és hatalmat, amit megtartani, megvédeni nem bírtunk.” Ehhez először az szükséges, hogy „önmagunkat reformáljuk, a társadalmat, a nemzet erkölcseit és szokásait átalakítsuk. E nagy munkában a vezérszerep a középosztályé, a magyar és keresztény intelligenciáé. Neki kell vezetni, neki kell irányt szabni éppúgy a politika, mint a gazdasági élet és a kultúra terén.”

A keresztény egység, az ökumenizmus álláspontjára helyezkedve utasít el minden felekezeti szembenállást: „A középosztály összetartásán, hazafias érzésén törjön meg a felekezeti torzsalkodás szelleme. Azon nyugodjék sziklaszilárdan a nemzeti és keresztény társadalom szolidaritása és harmóniája.” A zsidósággal kapcsolatban elítéli a szélsőjobboldal radikális megoldásait, az indulatok elszabadulását és „a keresztény szellem, a méltányosság, a bölcs előrelátás” célravezetőségét hangsúlyozza: ezt „egyrészt a túlzók elleni fellépéssel, másrészt azonban a kitűzött cél komoly és becsületes szolgálatával lehet elérni.” A világra való nyitottságot a nemzetnevelés egyik kulcskérdésének tekinti: „Az intelligencia nevelésénél legyünk tekintettel az idegen élő nyelvekre, tereljük a magyar társadalom figyelmét a külföld dolgaira. (...) Magyarország Európa része, melyhez sorsát elválaszthatatlan kötelékek fűzik. A külpolitikai érzék, érdeklődés és kapcsolatteremtés lehetőségének alapjait már a nevelésben le kell fektetni. A magyar kultúra, a magyar történelem, a magyar sajátságok megbecsülésének nem az idegenek ignorálása az előfeltétele, hanem amazokat is csak akkor tudjuk igazán megbecsülni és megérteni, ha be tudjuk illeszteni a világáramlatokba. De ne csak tanítsuk, hanem neveljük is az ifjúságot. Legnagyobb kincse a nemzetnek az erő és a tiszta jellem. A tudás nagy érték, de jellemszilárdság, tiszta keresztény erkölcs és becsületesség nélkül a tudás és tehetség veszedelmes lehet. Tisztítsuk meg a magyar jellemet az opportunitás salakjaitól.”

Szorgalmazza a nyitást az alacsonyabb társadalmi rétegek felé, olyan társadalmat képzel el, amelyben a magyar intelligencia „a szociális szellem és a demokrácia apostola”: „nemcsak egy osztálynak, a megszervezett munkásságnak, hanem minden gyengének, minden szegénynek, minden nyomoréknak sorsát felkarolja. ... Juttassa érvényre azt a felfogást a közéletben, hogy az utcaseprő többet ér, nagyobb emberi értéket reprezentál, mint a legelőkelőbb, leggazdagabb főúr, ha hivatását hűen teljesíti, ha becsületes, verejtékes munkával szerzi meg mindennapi kenyerét. ... A munka tisztelete menthet meg minket egyedül, mert csak az intenzív munka adhatja azokat a szellemi és hatalmi eszközöket a kezünkbe, melyek rajtunk segíthetnek, melyek kiemelnek mai nyomorúságos helyzetünkből.” A magyarság kimeríthetetlen erőtartalékait a kisgazda társadalomban látja: „A politikai életben az értelmiség ne zárkózzék monopóliumok és privilégiumok mögé, hanem használja fel, gyümölcsöztesse a szabad versenyben magasabb műveltségét, könnyebb szervezkedési lehetőségeit. Törődjön, fáradozzon a nép szélesebb rétegeivel. Éljen a közügyeknek is, járjon elő jó példával. Törekedjék magát felfrissíteni, a józan magvar kisgazda társadalomból egészséges magyar erőt nyerni, mert ami elzárkózik, az elposványosodik.” Ha az osztálygyűlölet helyett az „emberszeretet és a haza érdekei” határozzák meg a szociálpolitikát, akkor valódi demokrácia jön létre, amely „nem akar mesterségesen nivellálni, nem akarja a természet törvényeibe és a haladás követelményeibe ütköző egyenlőséget erőszakos eszközökkel megteremteni.”

Nagy hangsúlyt fektet ifj. gr. Andrássy Gyula a polgárság céltudatos önszerveződésére, a civil társadalom kialakítására. Az így megszervezett erős középosztály a kulturális élet megszervezésében, támogatásában is oroszlánrészt vállalna: „A múlt egyik legnagyobb baja volt, hogy a társadalom elszokott a közéleti tevékenységtől és mindent a kormánytól, az államtól várt. ... csak ott kívánjuk a kormány beavatkozását, ahol ezt ő teheti a legelőnyösebben. A kormányt nehéz feladatában a társadalom szabad szervezeteivel támogassuk.” A műpártolásról c. tanulmányában is arra ösztönöz, ne várjunk mindent az államtól. A társadalom és az egyesek tevékenysége nélkülözhetetlen. Az állam pártfogásától elválaszthatatlan a rabszolgaság bizonyos neme, ami pedig a művészet megölő betűje. A szabad társadalom sokféle ízlésére és különböző és ellentétes impulzusaira van szüksége a művészetnek, ha szabadon, sokoldalúan akar fejlődni. Sajnos, az állam pénzére és intézményeire is reá szorul a magyar művészet, de mellette ébredjen a társadalom is nagyobb tevékenységre, amiben még nálunk nagy a hiány. A művészet nem érzi, nem élvezi nálunk az elismerés, a szeretet melegét. A magyar értelmiség feladatairól c. tanulmányban a szellemi munka fontosságára, hívja fel a figyelmet: „Akikben van tehetség, azok foglalkozzanak irodalommal, művészettel, tudománnyal. Ne legyen mindenki politikus, ügyvéd vagy hivatalnok. A társadalom azon része pedig, amely nem rendelkezik alkotókészséggel, tegye lehetővé, hogy a szellemi munkából meg lehessen nálunk is élni. Vegye meg a magyar kultúra termékeit. Szeresse a magyar kultúrát, becsülje meg s környezze tisztelettel annak apostolait. Ne csak a politikus és a közgazdasággal foglalkozó váljék népszerűvé, hanem a szellemi munka is.”

A Nemzeti Szalon 1912-es almanachjának előszavában is a magyar társadalom művészet iránti közönyével szembesít: „Ez a szomorú pangás annak a következménye, hogy nálunk a művészet iránt nincs kellő érdeklődés, nincs elég szeretet. Kevesen lelkesülnek érte úgy, ahogy megérdemelné. Csak igen kevesen érzik annak a szükségét, hogy magukat műalkotásokkal környezzék, hogy otthonukat szebbé, ízlésesebbé tegyék. ... De műízlésnek kevés nyomára akadunk. Vagyonosaink házában márványra, aranyra, drága kelmékre eleget találunk, de ritkán egyéni ízlésre valló műtárgyakat. A szabónő üzlete virágzik, a kárpitos megél, de a művész sanyarog. A művészettel a laikusok közül csak kevesen foglalkoznak. Kevesen értenek hozzá. Műbarát alig van, műértő annál kevesebb. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1911. dec.16-án a Műcsarnokban tartott 50 éves jubileumán elmondott beszédében is felhívást intézett ifj. gr. Andrássy Gyula: „a magyar intelligencia szeresse a magyar művészetet, becsülje meg a művészeti munkát és légióként tisztelje annak szabadságát.”

A trianoni diktátummal kialakult politikai helyzetből kiutat keresve A magyar értelmiség feladatairól c. tanulmány konklúziójaként rámutat arra, a szétdarabolt országban hatványozott mértékben kell a kultúrát támogatni, mert csak a kultúra erejével lehet megteremteni a nemzet egységét: „De szent és mérhetetlenül komoly hivatása van a magyar intelligenciának a kultúra terén is. A jövőnk egyik legfőbb biztosítéka kultúránk értéke. Hisz a magyart nem tartja össze a törvény ereje, az államhoz való hűség gondolata, a közigazgatás hatalma, a hadsereg, a büntetőtörvény. A magyart csak a magyar géniusz, a magyar műveltség, a magyar érzés és lelkület tarthatja együtt:... Régi dicsőségünk csak a magyar lélek egységéből, kultúrájából foghat újra kinőni. A trianoni békediktátum igazságtalan voltának belátására csak a magyarság kultúrában elért eredményei döbbenthetik rá a Nyugatot: „ha megismerik kultúránk fölényét, ha meg is tudjuk tartani ennek a kultúrának vezető szerepét és felsőbbségét azon népekkel szemben, melyek széjjeltépték. ... A világot ma újból uraló szellemi áramlatok a mi vitorlánkat fogják dagasztani s nekünk fognak használni. Szolgálja tehát a magyar intelligencia a magyar kultúrát azzal a tudattal, hogy a kultúrversenyben elfoglalt helyünk legjobb ajánlólevelünk, legerősebb propagandaeszközünk lesz.”

A dicsőséges múlt nemzetformáló ereje

Ifj. gr. Andrássy Gyula felismerte a múlt reális ismeretének a fontosságát és hatását a jövő formálására nézve. A magyar képzőművészet korabeli helyzetét elemezve az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1911. dec.16-án a Műcsarnokban tartott 50 éves jubileumán kifejtette, a további fejlődéshez elengedhetetlen, hogy a múlt dicső példáiból merítsünk szellemi és erkölcsi tartalékokat: „Művészetünk átlaga is jó; európai nívón áll. Megállja a nemzetközi versenyt mindenütt. (...) Nincs kulturális munka, amelyben nagyobb eredményeket értünk volna el mi, magyarok, mint a képzőművészet terén. De azért korántse bizakodjunk el. Amit elértünk, az ösztönözzön további munkára, nagyobb erőfeszítésre. Erős meggyőződésem, hogy még távolról sem értük el azt a nívót, amelyre képes a magyar tehetség. Széchenyi István grófnak, a legnagyobb magyarnak az az ismert mondása, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, ez a mondás, azt hiszem, a magyar művészetre is alkalmazható. Széchenyi ezt a mondását nézetem szerint tévesen indokolta. Ő azt mondta, hogy mert nem volt Magyarország, azért lesz. Ha nem lett volna ezeréves történelmünknek sok szép lapja, ha nem lett volna múltunkban sok dicsőség, sok erény, akkor nem volna reményem a jövőben; akinek múltjában nincs öröm, annak jövőjében nincs remény. Hogy ha bízva bízhatunk a jövőben, ezt azért tehetjük, mert nehéz viszonyok között, igen mostoha körülmények közepette erényt, bátorságot, kitartást és tehetséget tudtunk felmutatni. Ez teszi alapossá, tudományosan beigazolttá azt a reményt, hogy ha viszonyaink javulnak, úgy a múltat elhomályosító jövőt fogunk elérni.”

A képzőművészetre vonatkoztatva Mányoki Ádám példáján keresztül ad biztatást: „Így áll ez a művészet terén is. Éppen mert szépművészetünk volt már mostoha időkben is, éppen mert amikor a magyar nép küzdve küzdött fennmaradásáért, amikor lángban állottak városaink, művészeteink gócpontjai, akkor is volt már egy nagy festő: Mányoki, aki európai nívón állott, éppen mert rossz viszonyok között is eredményt érhettünk el, bátran remélhetjük, hogy összetartva, támogatva a tehetségeket, sokkal nagyobb eredményeket fogunk elérhetni.”

Az I. világháború utáni megváltozott politikai helyzetben,1920-ban, A nemzeti főváros hivatása c. tanulmányában még inkább hangsúlyozza a történelem vigasztaló és biztató jellegét, ill. a magyar történelem és a kultúra fordított arányosságának elméletét. Míg más népek politikai és kulturális fénykora egybeesett, addig nálunk a „legszebb tulajdonságaink, történelmünk legdicsőbb korszakai mind a nagy veszély tudatából eredtek. (...) Pogány őseinknél a germán-latin világ nyomása, pusztító hadjárataink kudarca döntött a kereszténység, a katolicizmus elfogadása mellett. Az idegentől való félelem tartotta fenn az Árpádok erős királyságát még akkor is, mikor másutt a nemzetek egysége megbomlott. A török veszély fenyegetett a Hunyadiak hőskorában, ez juttatta trónra Mátyás királyt. S az enyészettől való aggodalom tette lehetségessé azt a csodás ellenállást, melyet a nemzet az osztrák beolvasztó kísérletek és a török szablya ellen ki tudott fejteni, ez tette lehetségessé, hogy a mostoha viszonyok és számunk csekélysége ellenére a kontinens nemzetei között a magyar nemzetnek volt a legszabadabb alkotmánya. Ez vezetett a kurucok és a honvédek hősiességéhez. A veszély tudata, az az érzés, hogy magunkra vagyunk utalva, hogy igazi barátunk nincs, vérrokonunk nincs, ez fejlesztette ki bennünk azt a politikai tehetséget, mely oly sokáig fenntartatott, s ez táplálta azt az intenzívebb nemzeti érzést, amely legértékesebb tulajdonságunk volt mindenkor. / Történelmünknek az a tanulsága, hogy a magyar nagyobb volt a rossz időkben, mint a jóban; hogy a balsors erényét fejlesztette, a szerencse pedig hibáit növelte naggyá. / Történelmünknek ezen különleges vonása erősíti meg bennem azt a reményt, hogy a mostani szerencsétlenségek a nemzet belső erejére, belső energiáira kedvezően fognak hatni. De tegyünk is meg mindent, hogy ez így legyen...”

A művészi tehetségről

Azonban bármennyire szükséges is a helyes kultúrpolitika, ez egymagában mégsem járulhat hozzá egy jelentős kultúra megszületéséhez. A művészet fejlődésének autonómiájára, a művészi tehetség elsődleges szerepére A műpártolásról írt tanulmányában világít rá: „A művészet elsősorban tehetség dolga. Amely társadalomban nincsenek kellő számú tehetségek, az nem képes, bármiképpen erőlködnék, valóban nagy művészetet fejleszteni. (...) Ahol van tehetség, ott fejedelmi udvarok nélkül is fejlődhetik monumentális művészet, ahol nincs, ott az udvarok versengése sem fog renaissancéhoz juttatni. A külső körülmények tehát nem képezik a művészi fénykorok okát: a külső körülmények kedvezhetnek vagy árthatnak valamely társadalom méhében rejlő művészi produktív erő kifejlődésének, de ezen erők mennyiségétől és minőségétől függ a kor művészetének igazi értéke, a mi pedig a közviszonyoktól független, kiszámíthatatlan tényező.”

„A történelem egyik legérdekesebb problémája”, a reneszánsz okát kutatva a múltnak is másodlagos jelentőséget tulajdonít: „Az elmúlt nagyság emléke egymaga soha sem lehet oka a jelen nagyságának. (...) A görög művészi életnek romjaiból való feltámadása (...) csak azért vezethetett a renaissance tökélyéhez, mert a rég elhalt óriások ihlete magukhoz méltó óriásokra talált.” „Michelangelo és Pinturicchio óriások maradnak akkor is, ha csak szerényebb keretek között képesek érvényesülni. A legegyszerűbb, a legkisebb feladat is elég ahhoz, hogy a legnagyobb genie magát benne megörökítse.”

A gyűjteményében lévő Rembrandt-képet elemezve kifejti, a géniusz a legegyszerűbb eszközökkel is képes remekművet alkotni: „Birtokomban van Rembrandt egy önarcképe. A kép inkább csúnya, széles orrú fiatalembert ábrázol, nincs szép ruha, nincs színpompa, díszes háttér rajta: s mégis milyen páratlan genie nyilvánul meg benne. ... Az egészből megszólal a modell lelke, magának a nagy művésznek egyénisége. ... E hatalmas alkotás emlékeztet engem mindig arra az igazságra, hogy az igazi nagyságnak milyen kevés eszköz, milyen kevés keret elég a megnyilatkozáshoz. Különben én általában Rembrandt egyszerű arcképeit tartom legértékesebb alkotásainak — talán becsesebbnek, mint compositioit. Rembrandt bennük bizonyítja legjobban azon utolérhetetlen tulajdonságát, hogy az ember lelkét, belső énjét hűn adta vissza, hogy egyénesíteni úgy tudott, mint talán egy más képzőművész sem. Ecsetével ő versenyre kelt Shakespeare tollával is, s úgy jellemzett, mint a nagy angol emberismerő.” A művészi nagyság még egy vázlatot is remekművé avathat: Courbet, Constable és Munkácsy egy kunyhó, egy fa, egy rét, egy szegényes alak vázlatába bírta lelkének egész poézisét és a természet erejének egész végtelenségét bele lehelni. Sokszor azért jobb a vázlat a befejezett képnél, mert az a művész gondolatát, látását gyorsan, egyöntetűen adja vissza.”

Benczúr Gyula és Szinyei Pál jelentőségét méltató tanulmányok

Ifj. gr. Andrássy Gyula korszak meghatározó festőiről, Benczúr Gyuláról és Szinyei Merse Pálról is írt tanulmányokat. Benczúr helye a művészetben c. írását a festő halála után, a Szépművészeti Múzeumban 1921. április 17-én rendezett megemlékezésen olvasta fel. Az akadémikus történeti festészet egyik legjelesebb képviselőjének a helyét a realista természetábrázolás és a kalokagathia eszményi idealizmusa között jelöli ki: „Benczúr, mint a legtöbb magyar művész, középúton mozgott. Inkább reálista, mint idealista, de minden porcikájában ízléses realista. Az igazat keresi és csak az igazat, de nem minden igazság köti le, hanem csak az, amely lelkületével, nemes egyszerűségével homogén, amely tetszik neki, amely szép, főleg amely színes. A szépet keresi ő is, mint az idealisták; de soha sem a természethűség rovására, hanem kizárólag az igazsághoz való ragaszkodás alapján.” Annyiban viszont realista, amennyiben „a szépet csak a realitásnak, a pontos igazságnak megfelelően akarja megörökíteni. Ő a teljes igazság, a látott egész igazság visszaadása mellett törekszik művészi gondolatát, a szép iránti érzékét kifejezésre juttatni, mint tette Tizián vagy Rubens, ez a két óriás, akiket Benczúr, mint nekem többször mondta, a legnagyobb mestereknek tartott. A középút híveként „legtöbbre a reneszánsz aranykorának a tudásra és pontos rajzra alapított iskoláját becsülte és utálta a modern festészet túlzó szimbolizmusát és fantáziáját.”

Benczúr művészetének legfontosabb jellemzőit így összegzi: „nagy tudás, hatalmas technika; erős ízléssel és őseredeti színekkel párosulva.” Monumentális történelmi alkotásai mellett „modelljeinek lelkét” kifejező portréira és kisebb festményeire is felhívja a figyelmet. Tisza Kálmán, gr. Zichy Nándor, Samassa érsek és gr. Károlyi Gyula portréi „igazi remekművek és Benczúr nagyságának legmagasabb mértékét adják. Kompozícióiból hozzám legközvetlenebbül Benczúr mester kisebb alkotásai szólnak, ámorjaival, színes, kedves fantáziájával, amelyek Rubensre emlékeztetnek. Nagy történeti kompozícióiban csodás tudása, szöveteinek mesteri fénye és színereje, általában a színek melege és ragyogása ragad meg inkább, mint formáinak bátorsága és eredetisége, a kifejezés bensősége, az egész felépítés tragikus vagy dramatikus vonása és gondolata. Nagy kompozícióiban inkább a mély lelki hatás mestere. Benczúr alkotásai egy minden ízében őszinte, természetes, póz nélkül való, harmonikus művészlélek lelkiismeretes erőfeszítésének örökéletű dokumentumai.”

Az egészen más világot képviselő Szinyei Merse Pál jelentőségét ifj. gr. Andrássy Gyula már akkor felismerte, amikor a kritika heves támadásaival visszavonulásra kényszerítette a festőt. Később, a Képzőművészeti Társulat elnökeként a gróf javaslatára, 1915-ben választotta meg az egyesület a sokáig meg nem értett művészt dísztagnak. Közgyűlési beszédében ifj. gr. Andrássy Gyula Szinyei Merse egészséges, tiszta, józan művészetét, életkedvét, jó humorát, dramatikus mélységektől és pózolástól mentes egyéniségét méltatta: „Szinyei Merse minden ízében egészséges, erőteljes festői tehetség. (...) Azt hiszem, nem lehet őt egykönnyen beosztani a táborok közé.” Bár közel áll a barbizoniakhoz, különösen Bastien-Lepage-hez; Böcklinhez, Manet-hez, de egyiket sem utánozza, hanem olyan sarkcsillaghoz hasonlít, amely a maga tengelye körül forog. Nem egy impulzust nyer ugyan nagy kortársaitól, közel áll egyes iskolákhoz, de nem olvad beléjük. Önálló, egyöntetű és egyéni marad mindig. (...) Szinyei naturalista, mert csak azt festi, amit lát, és ahogy látja. „Egyik első eszményképe Courbet, de olyan idealisták is hatnak rá, mint Corot vagy Diaz: is csak azt festi, ami tetszik neki, ami érdekli, ami lelkében visszhangot kelt, s ezzel ő is ideáljaihoz alkalmazza a külvilágot.”

Szinyei Merse Pál, az „európai művészet átalakulásának legelső hírnökeként” jóval megelőzte saját korát: „Szinyei az ateliervilágítás, a barna, sötét alaphang korában és- iskolájában tanult. De a természetet ő nem látta sötétnek, hanem világosnak, színesnek és ezért csak így akarta és tudta azt festeni. (...) A sikertelenség hatása alatt nem keres új utat. S ezért az marad, ami volt, s mikor kitavaszodik számára a világ, ott folytatja munkáját, ahol abbahagyta előbb. (...) Míg ő pihent, a kor szelleme dolgozott, az ő érdekében is. A művészet átalakult: a szín, a nap, a világosság győzedelmeskedett.”

A kritika szerepe a közízlés kialakításában

Az új művészi irányzatokkal szemben megnyilvánuló ellenséges vagy közönyös társadalmi attitűd fő okát ifj. gr. Andrássy Gyula A műpártolásról c. tanulmányában az esztétikai nevelés hiányosságaiban állapította meg: „A művészi nevelés a legjobb esetben a múzeumokig, a művészi iskola legelső lépéséig terjed. A modern művészet iránt bizonyos ellenszenv van. Rendkívül igazságtalan mértéket alkalmaz, amikor: pár generatio legjobb alkotásainak gyűjteményét, a múzeumot hasonlítja össze egy évnegyed produkciójához, a mely a modern szalonban látható.” Szomorúan állapítja meg, hazánkban „a múzeumok győzelme a Salonok fölött, a modern élet fölött” az általános és „sacrilegumot követ el, aki Velasquezhez vagy Rubenshez való hasonlatosságot követel a XX. század fiától, mint azt a mi közönségünk nagy része teszi.”

A francia kulturális élet szellemi pezsgését követendő példának tartotta a hazánk számára is. Párizsban, mint írta, az „élő, modern művészet iránti érzék” áthatja a mindennapokat: a szalonok életében, a társalgásban, a lapok hasábjain egyaránt fontos szerep jut a művészetnek, kiemelt társadalmi eseménynek számít a „Salon vernissageja” (kiállítás megnyitója). A művészeket komoly, szakszerű kritika segíti és a jómódú emberek értékes műtárgyakkal veszik körül magukat. Ennek ellenére a modern festészet, mint mindenütt, eleinte még itt is nagyfokú ellenállásba ütközött és az újítók mindhárom generációját (Millet, Corot, Dupré, Diaz, Troyon, Courbet; Manet, Monet, Sisley, Renoir; barbizoniak) csak hosszú küzdelem után kanonizálták. De a hazai múzeumi szemlélettel ellentétesen „Franciaországban a harc a művészi jelen védekezését” jelentette a „jövő ellen”, s ez állandó dinamizmust biztosított a kulturális életben.

A nyilvánosság képzőművészethez való hozzáállását a következőképpen jellemzi: „A nagyközönség azzal szolgálhatja a művészetet, hogy foglalkozik vele, hogy megveszi a neki tetsző alkotásokat: ezzel legitim befolyást is gyakorolhat reá, de a legrosszabb taktika az, amelyet akkor követ, amikor a rendes kiállításokat alig látogatja, műtárgyakat nem vesz, közönyt bizonyít a művészet iránt; az új irányokat azonban gúnyolja, támadja, hangosan átkozza és sensatio keresése végett kiállításait megnézi és ott jajveszékel, amint sajnos nálunk gyakran történik.” A kritika műfajában csak a jószándékú, építő bírálatot tartja megengedhetőnek: „A társadalom: a laikus közönség pedig ne akarja a művészt oktatni, inkább tanuljon a művésztől. S a kritikában sokkal éltetőbb: a méltánylás, a rokonszenv, a jó akaró magyarázat és interpretatio, mint az a lesújtó kemény hang, melyet ma hozzá nem értők, egyes művészi irányokkal szemben gyakran használnak.” Azt vallja, az „ostorozás, a kemény szavú bírálat” nem használ: „Egy Szinyei-Merse izmos tehetségét hosszú időre elhallgattatta az igazságtalan elbánás, de a tehetségtelenségtől és a posetól soha sem szabadította meg a művészetet. ... A Szinyei korában való átalakulás csak akkor lesz valóban üdvössé, ha azzal a következménnyel jár, hogy megtörött az egyeduralmi rendszer, megtörött a nagyközönség, a laikus, a hozzá nem értő művészietlenek uralma a művész önállósága, szabadsága felett.” és Szinyei visszavonulásáról az a meggyőződés legyen általános, „a kemény ítélkezés, a szabályokhoz való merev ragaszkodás, az új és a szokatlan üldözése vandalizmus lehet, művészetirtás lehet.”

A Művészet és kritika c. írásában az ideális műbarátot a művésszel párhuzamba állítva jellemzi: „Az alkotó művész persze többnyire egyoldalú, rendíthetetlenül hisz a maga igazában és a maga isteneire esküszik. (...) A műbarát azonban objektívebb lehet. Ő mindent szerethet, amiben qualitas van.” Saját személyes példáján keresztül pedig azt mutatja be, hogyan formálódott az ízlése a műgyűjtői tevékenysége közben: „mentül többet foglalkozom művészettel, annál több művészt, annál több fajta művészetet tanultam becsülni és szeretni. Mentül jobban törekszem a művészet lényegébe behatolni, annál jobban tágul megértésem köre. ... A tájképek közül sokáig csak a modernt csodáltam. Kivéve a nagy olasz mesterek többnyire csak hátteret képező színpompás, dekoratív tájkép részleteit és Rembrandt egy-egy zseniális vázlatát, csak az a tájkép gyakorolt rám igazán erős benyomást, amely Constable és Turnertől kezdve a barbizoni mestereken Böcklinen, Segantinin és Manet-en át az impresszionistákhoz vezet. Nálunk Munkácsy, Paál, Szinyei és Székely képezték ideáljaimat. Ma — anélkül, hogy ezek iránt elhidegültem volna, sőt, anélkül, hogy megszűntek volna ezek a kedvenceim lenni — a klasszikus tájképeket Claude-Loraintől, Salvator Rosától, Poussintól, egészen Markóig is mélységesen szeretni és becsülni tanultam. Ha nincs is e képekben az a zöld, amit a természetben látok, az a párás levegő, az a színgazdagság, az a fény, az a vibráló napsugár, amely a tárgyakat mind egy magasabb harmóniába olvasztja, ha a fák nagyon is kemények és mozdulatlanok, ha a fekete árnyak nem felelnek meg a valóságnak, hisz a valóságban az árnyak is színesek, e képek ragyogó olasz egükkel, a fáknak és földnek festői formáival, azzal a nagy őszinte szeretettel, azzal a jó ízléssel, amelyet a művész beléjük lehelt, mindig nagy lelki örömöt okoznak nekem...”

A modern művészet kritikája

Ifj. gr. Andrássy Gyula kalolagathia-eszményen alapuló esztétikájába az olyan modern irányzatok, mint az expresszionizmus és a futurizmus nem fértek bele. A Benczúr Gyula emlékére mondott beszédében így bírálta a művészet új útjait: „Az idealista művészet legéretlenebb próbálkozása a legmodernebb művészet, az expresszionizmus vagy futurizmus, a mai romboló forradalmaknak az az előjele, mely tudatosan szakít a természettel és azt hirdeti, hogy a művészet csak ott kezdődik, ahol emberi elme legyőzi a megszokott külvilág formáit és saját fantáziájának szürke formáit, jobban mondva formátlanságait helyezi a természet gazdag formái helyére.” A Kéve XX. kiállításának katalógusában is hasonlóan írt: „Én feltétlenül tévedésnek tartom a legmodernebb irány azon alapgondolatát, hogy a festészet és szobrászat képes a művész érzéseit a természettel való szakítás útján szuverén önállósággal kifejezésre juttatni, mint a zenész, aki egészen új harmóniákat alkot, olyanokat, melyeket nem a természetből, hanem saját lelkéből merít.”

A Művészet és kritikában ezen irányzatok radikális eszmei-politikai hátterével szemben is kritikát fogalmazott meg: „Tagadhatatlan, hogy igen sokszor nehéz a mérsékletet megtartani. A modern művészet nem egy új hajtása inkább a forradalmi szellem kifolyása, inkább betegségi tünet, mint őszinte ösztön megnyilvánulása. Nem is említve a teljesen érthetetlen, zagyva dadaizmust és kubizmust, ilyen például az expresszionizmus, amely a művészi múlttal is tabula rasát akar csináltatni, hogy a felfordulást és az anarchiát előkészítse és ezért egészen más célt tűz ki, mint amelyet eddig a művészet követett.” A magyar értelmiség feladatairól c. tanulmányában a szecessziót is bírálta. A radikális kultúra azon aspektusát hangsúlyozta itt, hogy „nincs új eszméje és nincs önálló szépségideálja”, csak a tagadásra és a múlttal való teljes szakításra épít: „Ez a zagyvaság új stílus helyett a lélekben lévő anarchiából és káoszból a szín és a formák anarchiáját és káoszát teremti meg, mint az irodalomban a hasonló áramlat oly gyakran szavak labirintusát hozza létre, melyben senki sem tud eligazodni. ... Circulus vitiosus áll elő, a szellemi anarchiából eredő ízlés megint csak anarchiát szül a lélekben: a „Nyolcasok” vagy Kernstockok csak lelki zavarhoz vezetnek.” Azonban ifj. gr. Andrássy Gyula világra való nyitottsága még itt is felülkerekedett, tevékenyen pártfogolta még az általa zsákutcának tartott irányzatokat is: a Nemzeti Szalon a Nyolcak számára is otthont adott. Hozzáállására a Kéve kiállítás-katalógusának előszavában adott magyarázatot: „De ezen erős meggyőződésem, erős egyéni előszeretetem és ízlésem ellenére sohasem elleneztem azon törekvések bemutatását sem, amelyeket nem értettem meg. Még azokat sem, amelyeket határozottan tévesnek tartottam.” Mindig felmerült benne a kétely, „hátha mégis tévedek, hátha van igazság, jó is abban, amit én elítélek, melyben a jót és az igazat felismerni nem vagyok képes.”

Ifj. gr. Andrássy Gyula azzal a filozófiai koncepcióval is polemizált, miszerint „a művészet vége” elérkezett, „a képzőművészet meg fog állni fejlődésében ... a művészet már elérte azt, amire az eddigi kiindulópontjából képes.” A művészet fejlődésére éppen kimeríthetetlen gazdagsága biztosít garanciát: „A sokoldalú fejlődés, az individuális lehetőségét a régi alapokon is kimeríthetetlennek tartom. ... A világ csodája a változékonyságnak és ismétlésnek, a különbségnek és hasonlatosságnak keveréke, az életet minden megnyilatkozásában, különösen a művészetet olyan sokoldalúvá és érdekessé teszi, hogy nincsen semmi szükség arra, hogy a régi alapok összetörésével törekedjünk új alkotások számára utat vágni.”

Péterfi-Nagy László

(Megjelent a Havi Magyar Fórum márciusi számában.)