|
 2011.05.27.
Csicsery-Rónay István emléke
Nemzetközileg
elismert drámaírónk, Hubay Miklós május 7-én bekövetkezett
halála egész kulturális életünket megrázta. A róla szóló
méltó megemlékezések mindazonáltal kissé elirányították a
figyelmet nemzedéktársa, sőt ifjúkori barátja, a két héttel
korábban elhunyt Csicsery-Rónay István (1917–2011) alakjáról.
E két kiválóság távozása kapcsán ismét fájdalmasan átérezhetjük:
lassan elbúcsúzik tőlünk egy nemzedék, az 1910-es évek
gyermekei. Nagy idők nagy tanúi voltak, történelmi
tapasztalataikkal és kiérlelt bölcsességükkel gazdagítottak
minket.
Csicsery-Rónay
István éppen nagypénteken, április 22-én szenderült örök
álomra, életének kilencvennegyedik évében. Akik évtizedek óta
figyelemmel kísérik az úgynevezett nyugati magyar irodalom és
közélet alakulását, régóta tudják: Csicsery-Rónay a második
világháború utáni amerikai magyar emigráció jelképpé
nemesedett alakja volt. A rendszerváltásnak nevezett 1990-es
események után pedig az anyaország politikai folyamataiból is
kivette a részét. A Zichy-család nemesi ágának sarjaként, a
festő Zichy Mihály dédunokájaként ifjúságát Bécsben és
Budapesten töltötte: 1935-ben érettségizett a piaristáknál,
majd beiratkozott a pesti Jogi Egyetemre, illetve elvégezte a bécsi
diplomáciai főiskolát. Kiemelkedő műveltségéről sokat elárul
a tény, hogy négy idegen nyelven: franciául, németül, angolul
és oroszul beszélt folyékonyan. Korán bekapcsolódott a közéletbe,
méghozzá mindig ellenzéki szerepben. A náci megszállás idején
a Magyar Függetlenségi Mozgalom tagjaként illegális hazafias
írásokat szerkesztett és terjesztett. A világháborút követően
a Független Kisgazdapárt külügyi osztályát vezette: tisztségéből
adódóan meghatározó szerepet vállalt az új Magyarország
demokratikus alapjainak lefektetésében. E munkát törte derékba
a kommunista párt erőszakos terjeszkedése és az általuk
el-csalt 1947-es kékcédulás választás. 1947-ben a vörösök
összeesküvés és a nyugati hatalmak megbízásából végzett kémkedés
vádjával letartóztatták, majd elítélték. Amikor nyolc hónappal
később ideiglenesen szabadon bocsátották, nem sokáig
habozott. Kalandos körülmények között sikerült Ausztriába
szöknie, ahonnan Svájcba, majd Franciaországba ment. Menekülésének
nehéz döntésére egy 2001-ben adott interjúban e szavakkal emlékezett:
– Ha csak egy újabb
börtön várt volna, itthon maradok. De akkor már súlyosabb
volt a helyzet. Úgy tűnt, nem maradt más választásom: vagy az
oroszok visznek Szibériába, vagy megyek Amerikába. Ottani barátaim
bosszantására szoktam mondogatni, hogy hosszú-hosszú vívódás
után Amerika mellett döntöttem.
Így hát 1949-ben
végül Washingtonba költözött, ahol a Maryland Egyetem könyvtárosa
lett. Később a Kongresszusi Könyvtárba került, ahová
valamennyi napilap és folyóirat jár. Feladata szerint a magyar
sajtóanyag kulturális részét dolgozta fel a Szabad Európa Rádió
számára. Az ott töltött hét esztendőnek köszönhetően a
teljes magyar belpolitikai helyzetet nyomon követhette, persze
bizonyos áttételeken át, a sorok között olvasva. A Szabad Európa
Bizottság tagjaként szerkesztette a Hírünk a világban című
folyóiratot. 1953-ban megalapította az Occidental Press Könyvkiadót,
amely a Kádár-korszakban betiltott legfontosabb szépirodalmi és
teológiai műveket jelentette meg. Márai Sándor egyik legjelentősebb
műve, a Napló kötetei e kiadónál láttak napvilágot, ám
Illyés Gyula verseinek francia és angol nyelvű megjelentetése
is e vállalkozásnak köszönhető.
Fontos hangsúlyoznunk:
Csicsery-Rónay István az Egyesült Államokat soha nem
te-kintette végleges otthonának, mindvégig konokul remélte,
hogy élete alkonyán visszatérhet szülőhazájába. Emigráns
élete kezdetén annyira derűlátó volt, hogy egyenesen abban bízott:
az egész kommunista tábor néhány éven belül felbomlik, mert
a nyugati hatalmak gyorsan beavatkoznak. Másképpen alakult… A
változás történelmi pillanata 1990-ben érkezett el: alig egy
héttel a szabad parlamenti választások után hazatelepült
negyvenhárom éves emigrációjából. A tőle megszokott nagy
munkabírással vetette magát a közéletbe. Számos alapítványt
hívott életre és irányított elnökként. Ezek legfontosabbikát,
az 1945 Alapítványt tíz évvel ezelőtt, nyolcvannégy évesen
úgy jellemezte:
– A lényeg az
1945-ös demokratikus hagyományok feltámasztása! Ezzel a céllal
hoztam létre az 1945 Alapítványt. Kuratóriumunk tizennégy
tagja fontos funkciót töltött be az 1945–47-es demokratikus pártokban.
Varga Béla volt a tiszteletbeli elnökünk, amíg élt; sajnos
nem él már Hám Tibor és Jaczkó Pál sem, Dessewffy Gyulát
2000-ben vesztettük el. Ők mind kisgazdák voltak, csakúgy,
mint az Amerikában maradt Fábry Pál vagy Horváth János, aki a
Fidesz képviselője lett. Közénk tartozik Kádár Géza, aki
hajdan Tildy Zoltán titkára volt. A parasztpártiak közül velünk
van Kanyar József és a Münchenből gyakran hazalátogató Borbándi
Gyula. Gábor Róbert és Baranyai Tibor az egykori Peyer-pártot,
vagyis a szociáldemokratákat képviselik a kuratóriumban, míg
Varga László, aki most fideszesként a parlament legidősebb
tagja, annak idején a Barankovics-féle kereszténydemokrata néppárt
képviselője volt. Célunk, hogy rendezvényeinkkel és kiadványainkkal
kigyógyítsuk a népet abból az amnéziából, amely a második
világháború utáni két évet borítja. Pedig az akkor, vagyis
1945 és 1947 között lefektetett demokratikus alapokra épült
1956 és 1989.
Csicsery-Rónay
István kezdeményezésére állították fel Balatonbogláron a
tragikus sorsú Teleki Pál miniszterelnök bronzszobrát. Végül
illő megemlítenünk még egy fontos tisztségét: évtizedeken
keresztül oszlopos tagja volt az Európai Kulturális Társaságnak
(SEC), amelyet 1950-ben Velencében alapított az olasz filozófus,
Umberto Campagnolo és háromszáz európai tudós, író, művész,
köztük Thomas Mann és Francois Mauriac. (E társaság vezetőségének
tagja volt Hubay Miklós is.) S mindeközben végig megőrizte közvetlenségét,
szerénységét – magatartásán nyoma sem volt holmi „amerikás”
gőgnek vagy szerepjátszásnak. Halála előtt néhány hónappal
még megalapította a „kilencvenesek társaságát”, azaz
kezdeményezte, hogy a kilencven év fölött járó írók és művészek
havonta egy-szer üljenek össze egy kávéházi asztal mellett.
Egyre romló egészségi állapota azonban csak néhány ilyen találkozót
engedélyezett számára. Végső búcsúztatását május 9-én
tartották Budapesten, a rákospalotai temetőben.
Zsille Gábor
|
