vissza a főoldalra

 2011.05.27. 

A szélkakas és a szél

Klasszikus nagy szerelem, kiolthatatlan szerelem az, amely a szélkakast a szélhez fűzi: meghatározza éjszakáit és nappalait, meghatározza minden percét és egész nyikorgós sorsát. Mindig benne él a szélben, mindig azt lesi, mindig tökéletesen azonosul vele, átveszi irányát, erejét, akaratát: ha kell, naponta százszor készséggel és teljes odaadással fordul vele, ha fordul a szél, mert ez létének egyetlen értelme és fogódzója. Hiába, hogy nem látja senki, nincs az a sötét, ködös, kihalt őszi éjszaka, amikor a szélkakas elbóbiskolna, lekésné a szélirány változását és nem fordulna együtt az imádott széllel. Elképzelhetetlen, hogy így legyen, mert ha mégis, akkor ő már nem szélkakas, már nem az ami, és kettőjük románcából csupán a szél marad meg régi önmagának. A Magyar Tudományos Akadémia lemoshatatlan szégyene, a tavaly akadémikusként elhunyt és eltemetett Nagy Péter – aki a kommunista pártállam leggusztustalanabb kiszolgálója volt süvölvény korától vénségéig bezárólag – még 1957-ben „pártfeladatként” kapta meg Szabó Dezső irodalomtörténeti helyének marxista kijelölését. Nem utolsósorban neki köszönhető, hogy az Elsodort falu írójának a már meglévő – még a Horthy korszakból hozott – gúnynevei közé felzárkózott és jelentős véleményhatékonyságra tett szert a fölöttébb ötletdús kifejezés: „Szabó Dezső, a nagy szélkakas”.

A minősítés súlyát és szégyenét csak növeli, hogy egy olyan elvhű, következetes, rettenthetetlen kommunista mondta, akinek élete oly fegyelemmel követte a Pártot – (na nem úgy, mint szélkakas a szelet, hanem) –, mint Kun Béla páncélvonata a sínt. Óh, milyen szomorú, hogy még az élenjáró haladók is halandók, szegény Nagy Péter már nem lehet velünk, hogy megvédje magát tőlem, ugyanis én azt mondom: neki a legminimálisabb erkölcsi alapja sem volt arra, hogy Szabó Dezső politikai megnyilvánulásait szélkakaskodással, vagyis következetlenséggel vádolja meg. Érdekes dolog a politikai következetesség, és nem véletlen, hogy ennek az adóját éppen Szabó Dezső fizette meg leglátványosabban.

Ő ugyanis monomániásan ragaszkodott a nemzet és a faj alapvető érdekeinek a hangoztatásához, a magyarság megmaradásának szempontjából létfontosságú társadalmi és gazdasági feltételek kimondásához, a magyar megmaradás lehetséges politikai útjainak képviseletéhez. Erre viszont vagy éppen vevő volt a politikai légkör, vagy nem. Ha vevők voltak „Vezéremnek” nevezték őt – mint Herczeg Ferenc 1920-ban –, ha pedig nem, akkor börtönnel és árveréssel kényszerítették emigrációba – mint Pekár Gyula 1923-ban. A dolgot az teszi politikailag pikánssá, hogy közben Herczeg és Pekár puszipajtások voltak és, ha létezik politikai közös nevező, hát akkor ők azon osztoztak. Valójában még Szabó Dezső vonatkozásában sem volt közöttük ellentét soha: abban az időben, amikor Herczeg vezérének minősítette a Magyar Írószövetség elnökét, valójában Pekár is így gondolkozott, de aztán a fránya Szabó Dezső elkezdett „görénykurzuskodni” Horthyékkal, és ekkor már kijárt neki a börtön, amivel a maga csendes, úri módján nyilván Herczeg is egyetértett. És mert Napóleon óta tudja a világ értelmisége, hogy legeredményesebb védekezés a támadás, nincs abban semmi meglepő, hogy a Herczeg– Pekár-duett hirtelen arról kezdett énekelni, hogy Szabó Dezső – vagyis nem ők, hanem Szabó Dezső – politikailag következetlen. (Ezt arra alapozták, hogy a nevezett író korábban nem görénykurzuskodott, ha a kormányról esett szó, ugyanis e kínos szokását csak azt követően kezdte felvenni, miután jól érezhetően büdösödött a politikai légkör.)

Ezen a ponton érdemes megállni és elgondolkozni azon, hogy a következetes embernek jellemzően a következetlen társadalommal, és a még következetlenebb politikával szembeszállva kell irányt tartania. Változó körülmények, változó feltételek, változó szereplők között. Ez a helyzet a következetes ember következetességét vagy elnémítja – (ez a gyakoribb) –, vagy, ha makacsul kitart érvényesítésük mellett, látszólag következetlen lépésekre kényszeríti. És akkor azt lehet mondani, hogy szélkakas, mert forog a széllel. Csakhogy ez az értelmezés a világ legnagyobb csalása, ugyanis a szélkakasnál nincsen következetesebb jószág: ő mindig és mindenkor a szélhez igazodik, mert magába a szélbe, és nem annak irányába szerelmes. Pontosan úgy, mint Szabó Dezső volt a magyarsággal. Ami itt következetlen, az a szélirány. De erről senki se beszél, csak a szélkakasról, mert az látványos és veszélytelen téma. A szélirány elemzése gyakorta volt történelmünkben politikailag inkorrekt felvetés. De a szélkakas… azon lehetett röhögni. Szabó Dezső életművében gazdagon lehet példát találni arra, hogy a legváltozóbb történelmi helyzetekben is mennyire makacsul, intranzigens következetességgel és példátlan bátorsággal állt ki évtizedek óta változatlan tanításai mellett. Ezek iskolapéldája lehetne – (szomorú, hogy az ilyesmit nyomokban sem találjuk meg a középiskolai tantervekben) – az 1919. március 28-i Nyugatban megjelent híres, a Nagy Péterek által hírhedtté lett cikke, Az egész emberért. Sosem mondott mást a forradalomról sem korábban, sem későbbi életében, mint e cikkben mondott, mégis ezt szokás idézni, ha a Mester politikai következetlenségeit – szélkakas mivoltát – akarják kiemelni.

Miért is? Azért, mert 1918/19 zűrös forgatagában ő úgy volt forradalmár, hogy közben becsületes maradt, érintetlen minden ön- és pártérdektől, csakis a nemzet érdekeire figyelve. Ez viszont megbocsáthatatlan skandalum a hivatásos haladók, a nagypályás doktrinerek, a Kun Bélák, Szamuellyk és Löwinger- Lukácsok szemében. Érdemes idéznünk néhány mondatot, melyben a mai olvasót leginkább a „proletár” szó zavarhatja meg, ha nem elég tájékozott nyelvtörténetileg, hogy tisztában legyen azzal: Adynál, Szabó Dezsőnél ez a ritkán használt, a klasszika-filológia világából átszivárgott, latin eredetű jelző egészen egyszerűen ágrólszakadt, kisemmizett, nyomorult embert jelent, vagyis olyat, akinek a világon semmije sincsen, aki a társadalmi piramis legalján nyomorog. Ady és Szabó Dezső proletárja nincsen vérségi rokonságban Marx proletárjaival. Ezt vagy nem tudta Nagy Péter, és akkor fölöttébb buta volt, vagy tudta, de elhallgatta, ez esetben becstelen.

„És most jött egy félórás igazi, óh, de milyen igazi és buzgó forradalom! (…) A feladat ez volt: elhitetni az öt éven át csontig szüretelt gyermek-óriással, hogy most szörnyűséges forradalom van, olyan forradalom, hogy na! Nyomni a markába egy jól megkopasztott egeret, de azt hűhós szavakkal, zenével, görögtűzzel úgy körülpuffasztani, hogy azt higgye, hogy egy hízlalt elefántot kapott. És azután a letépett lábakból, kiszúrt szemekből, szétzilált idegekből, földbe rothadt millió fényes férfiúságból szüretelt vagyonnal vígan lejteni új zabálások felé. A forradalmak régi bevált technikája megismétlődött. Az első nagy francia forradalom őszinte volt: mert ez a születő burzsoázia feszengése volt a feudális világ ellen. Azóta minden forradalom az elsikkasztás jegyében folyt le s új hájréteg reményét jelentette a furfangos tőkének. (…) Európa minden hazugságával nagyszerűen csinálta az egyetlen igazságot. Ludendorf-Clemenceauból, a nesze neked is Nemzeti Tanácsból, az unokahúgom is legyen nagykövet forradalomból a párisi vakok utolsó rángása elővillantotta a történelem előléptető igazságát: forradalom csak egy lehet: proletár-forradalom. Ellenforradalom, az egyetlen ellenség, a minden tragédia mélyén fenekedő Káin: a gyalázatos, gaz, gyilkos tőke. Az új világrend építése nagyszerűen indul, csak vigyázni kell: nehogy ebből is elsikkasztás legyen.”

Ki tudja, talán 2011-es olvasata is lehet – e roppant következetesen fújó magyar szélben ide-oda forgolódó, következetlen – nemzeti szélkakasunk közel százéves kukorékolásának.

Szőcs Zoltán