vissza a főoldalra

 2011.03.04. 

A szocializmus gyönyörű évei
Kurucz Gyula: Akkor is, ha fáj

Kurucz Gyula legújabb kisregénye Akkor is, ha fáj címmel jelent meg 2010-ben. Kurucz könyveinek száma meghaladja az ötvenet. Dolgozott szabadúszó íróként, segédmunkásként és kultúrdiplomataként. A szépíráshoz soha nem lett hűtlen.

Mostani regénye az 50-es, 60-as évek Magyarországán zajlik. Egy kisvárosba vezet el bennünket, ahol értelmiségi körökben író, tanár, újságíró és pártbizottsági lények világát idézi meg. Ezzel szemben az a helyzet, hogy Kurucz Gyulának a témát egyetemi városa adja. Debreceni nagy- és kisemberek arcát fedezhetjük fel a könyv lapjain. Feltűnik a nagyhírű professzor, Barta Imre, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Intézetének igazgatója, illetve Kovács Kálmán docens, az Ady-kutató, a varázslatos egyetemi előadó, a Kossuth Egyetem minden női hallgatójának bálványa. Feltűnnek és jelentős szerepet játszanak a műben a számunkra névtelen pártbizottsági emberek és Bozó Bertalan irodalmár, a megyei KISZ-bizottság, majd a megyei pártbizottság szépreményű embere, a regény főhőse, akinek keserű sorsa elképesztő fordulatokon át vezet a halálig.

Kurucz Gyula kiváló érzékkel írja le ezt a magyar környezetet. 1944-ben született Nyíregyházán, de Buj községben nevelkedett. Ismeri a vidéket, ismeri a falvakat. A házakról mállik a vakolat, a porták előtti útszakaszon sehol virág vagy zöld növény, mindenütt a poros porcsinfüvek éktelenkednek a kerítések előtt. A cigányok meg a kutya húgyozta gyógyfüvet gyűjtik mezőszerte. A porták kapui zárva, és az élet csak bent zajlik, hol suttogva, hol hangosan. De Bozó Bertalan útja rövidesen a városba visz, ahol funkcionárius lesz, és követi ennek a korszaknak a funkcionárius magatartását, azok normái szerint él.

Történetünk 1956 után játszódik. Bozó Bercit berendelik a főhatósághoz, mármint a párthoz. A főszereplő előadja, hogy a Beloiannisz iskola felső tagozatos tanára szeretne lenni, bár vágya, hogy a magyar tanszéken lehessen tanársegéd. Ez nagyra törő cél. A beszélgetést vezénylő pártfunkcionárius elhallgat. Itt kell megjegyezni, hogy az egyébként kiváló tehetségű Kurucz Gyula, aki a Kossuth Lajos Tudomány Egyetemen magyar–német szakra járt, majd egy- szakos, azaz német szakos lett, titkon azt a vágyat dédelgette, hogy ő is tanársegéd lesz Kovács Kálmán docens témavezetése mellett a Bartha Intézetben. Kurucz Gyulát nem engedték a tanársegédi székbe politikai megfontolásból. Kurucz ugyanis magyar. Akkor is az volt, most is az. De térjünk vissza a regényhez, egy Borhák nevű főpacák arról beszélgetett Bozó Bercivel, hogy mi lesz a munkája. Mi lenne? Kulturális titkári beosztásban fog dolgozni a KISZ-ben. Ekkor bökte ki Berci, hogy ő hosszabb távon tanársegéd szeretne lenni az egyetemen. Folytassuk a könyvből, szó szerinti idézettel:

„– Nem baszunk szekeren, elvtikém! – emeli föl ujját az első titkár. – Kopár úr bármikor elhajt egy szaros, általános iskolai tanítót. De mit tehet egy rangos pártemberrel? Benyomjuk a foga közé a pájszert! Ha kekeckedik, az felér a nyílt lázadással, akkor meglékeljük! Így lesz emberünk azon a reakciós tanszéken.”

Zöld utat kapott tehát a fiatalember a tudományos karrier felé is, miként a mozgalmi életben. Hamar belelendült a munkába az új kulturális titkár. Közben megismerkedett Fazekas Ilivel, a szomszédos faluból a városba járó főiskolással. Vele utazgatott Bozó, és közel került a lánykához. Ölelte és magához szorította itt-ott, meg bekerült a szobájába is, persze ártatlan dolog volt ez a be-kerülés. Két kölyök meglátta ezt, és heccelni kezdték a kulturális titkárt. Na, majd adok én nekik, szállt át a gondolat a fején, és intézkedtek.

„Szántót és Kocsist azonnali hatálylyal kirúgjuk a főiskoláról! – vonja össze szemöldökét a titkár. – Ez a két szemét szégyent hozott a mozgalomra. Ilyen alakok nálunk nem kapnak diplomát, ilyenekre nem bízzuk a jövő nemzedékét. Világos?

Hátradől, a szék karfájára teszi a kezét.

– Világos – mondja Berci. – De azért behúznék nekik egyet.

– Elmulasztottad! Most más eszközök következnek. Példát statuálunk. Minél többet, annál jobb!

– De mi legyen Fazekas Ilivel?

– Mi lenne? Mi lehetne? – hüledezik Berci.

– Figyelj, elvtársam – hajol előre a titkár. – Ami közte és a két szemétláda között történt, az tiszta ügy. De ez a két moslék telekürtölte a főiskolát, hogy Ili a te szobádba ment, és egy idő múltán onnan jött ki!

– Oda menekült előlük. Mit csináltam vele?

– Na mit csináltál?

– Semmi olyat!

– És ezt ki tudja?

– Én mondom. Ili élsportoló, példás tanuló, mindenben díszünkre válik!

– És klerikális! Kle-ri-ká-lis! Istenhívő, nem lép be a KISZ-be, a csúcstitkár helyettesének szobájából jön ki éjjel. Eltanácsoljuk. Nem rúgjuk ki, eltanácsoljuk.

– Nem! – szakad ki belőle az üvöltés.

– Mire esküdtél fel?

– A néphatalomra – suttogja.

– Akkor ahhoz tartsd magad – mondja nyugodtan a titkár.”

Egyszóval a néphatalomra esküdött fel a KISZ kulturális titkára, és ehhez tartotta magát. Az első látványos cserbenhagyás. A szép kis Ilit kivágták a főiskoláról barátja közreműködésével. Így haladt aztán tovább Bozó Bertalan a szocializmus útján.

Ez az időszak az 1956-os forradalom időszaka. A városban Berci csak figyelte az eseményeket addig, amíg meg nem jelent a 19-es veterán édesapa, és haza nem cipelte a fiát. Előtte néhány mondatban szót váltottak.

„– Apa, most történnek a nagy dolgok!

– Meglátjuk, mi történik. De nem innen nézzük! Te semmibe nem keve-

redsz bele!

– A városban némán, sietősen jártak az emberek, mozdulataikban feszültség, várakozás és a szürke Pobjedák emléke.

– A fél hármas kisvonatra kapaszkodtak fel, a kocsik tömve, mindenki igyekezett valahová. A tömegben néhány részeg kieresztette a hangját, vadakat mondott, ám a többiek elfordultak, hiszen az is bűn, ha nem jelentenek fel valakit.

– Otthon az utcán lesunyta a fejét, szégyellte magát. Anyja öröme sem vigasztalta, nem vágyott a simogatásra, s a tejfölös csirkepaprikás sem ízlett.”

Az öreg kommunisták mindig óvatosabbak voltak az ifjabbnál. Ők tudták, mit jelent az, hogy csak semmibe nem keveredni.

A forradalmat és szabadságharcot leverték, a Kádár-hatalom gyorsított ütemben építkezett. Bercit megint berendelték a hatalomhoz, és közölték vele:

„– Márciusban megalakítjuk a Kommunista Ifjúsági Szövetséget. Igen, a kommunistát. Nincs taknyolás a dolgozóval meg a demokratikussal. Új, a néphez, a párthoz hű mozgalom születik. Ott leszel velünk?

– Ott leszek.

– Kezet rá!

Berci kezét vasmarok tartotta szorosan.

Március 21-én, a Tanácsköztársaság ünnepén kihirdették a KISZ megalakulását. Szanyi az udvarra kirendelt, didergő főiskolások előtt bejelentette, hogy Bozó Bertalan lesz a helyettese.

Mindenki tapsolt.”

Kurucz Gyula ebben a regényében oldalról oldalra jól érzékelteti, hogy a köznép hogyan fogadta ezeket az „alakulásokat”. Miért szerették volna a KISZ-t, és miért szerették volna a KISZ-vezető helyettesét, Bozó Bertalant? De a fiatalember vállalta, a karrier érekében. Ez már a második bicsaklás ennek az úrnak rövid életében.

És beindult a KISZ-élet. Mindenféle összejöveteleket szerveztek. Főhősünket a főnök egy ilyen vidéki rendezvényen behívja magához a vadászlak tágas nappalijába, és közli vele – mármint Bercivel:

„Elvtársak, arra számítsanak, hogy ma este elfajulhat a vidámság. Mindenütt legyenek ott, tartsák elviselhető szinten a jókedvet. Holnap reggel hatkor mozgalmi dalokkal ébreszt a hangszóró. Kezdődik a feszes program, amit megbeszéltünk. Berci, mostantól te vagy a főnök – és a felelős. Gyere be a mi szobánkba.

A tágas helyiségben jókora francia-ágy, egy szekrény, négyszemélyes asztal székekkel, faragott tálaló.

A megyei KISZ-titkár laposüveget vesz elő a zsákjából, Bercinek kínálja. Az fulladozva iszik, harákol.

– Figyelj ide, Berci, remélem, nem gondolod, hogy zabot hegyezni jöttem ide. Megvan a jelöltem, az a tűzrőlpattant menyecske a felsőruha-készítőből. Este be lesz zárva az ajtóm. Keress ma-gadnak szálláshelyet, s reggel találkozzunk. Megoldod a problémát?

Bozó kihúzza magát:

– Megoldom, parancsnok elvtárs.

– Van itt hely, nagy az erdő, akadnak női szobák. Válassz kedved szerint, vagy hagyd, hogy téged válasszanak. Tudod: hegyek, völgyek között…”

Ezek a KISZ-találkozók nappal mindig csendesen teltek, a résztvevők álmosan, kókadtan, fáradtan ücsörögtek a hosszú padokon, és hallgatták a marxizmus-leninizmus igaz tanításait. Éjjel más volt az élet, folyt a bor, a sör, meg a sátrakban az, ami a sátorban történhet egy koedukált táborban.

A széplányok nem voltak kurvák, csak szabatosak és liberálisak. Egy ilyen mozgalmi hölgy elkapta Berci grabancát, és magával hurcolta. Ő Teri volt, a fiatalasszony, akinek a férje valami főhatalmú mozgalmi muksó volt. Tehát:

„Teri gondosan beriglizi a zsalugátert, becsukja az ablakot, nagyot sóhajt, tölt a poharakba, rágyújt, hatalmas csóvában fújja ki a füstöt.

Félig szívja a cigarettát, aztán föláll, mögé kerül, megborzolja a haját és bele-csókol a nyakába. Ő majd megfullad a rémülettől, kötelességtudóan felnyúl, végigsimítja az asszony vállát. Az fölrántja, szembefordítja, rátapad az ajkára. Berci szájában érzi a rúzs rossz ízét, testén a rengeteg, erős hús, keze ügyetlenül tapogatózik. Hirtelen megrándul, lassan duzzadó tagja mellett lágy, céltudatos ujjak futnak-járnak körbe, cirógatják.

Teri leoltja a villanyt.

Ügyesen gombolták ki az ingét, a  nadrágját,  a nő fél kézzel fejti le magáról a ruhát, aztán egyszerre ott állnak egymással szemben, meztelenül.

Az ágyra huppannak, most már ő is kapaszkodik. Bal kezét a köldökére vezeti a nő.

Teri egyszerre hanyatt fordul, magára húzza, magába fogadja.

Bercit elönti, szinte megfojtja az izgalom, s alig mozdulnak néhányat, feljajgat, vergődni kezd.

Végtelen szégyenben, tehetetlenül hever az asszony testén. Haragot vár, gúnyt, ám kedves suttogás ér a fülébe:

– Édes kicsi fickóm. Hát te szűz vagy! Ki gondolta volna, hogy te még ártatlan vagy a mozgalom közepén. Ne bánkódj! El kell kezdeni egyszer. Majd én segítek.”

Terike nem volt kurva, csak segítőkész. A KISZ-ifjúság meg hamar megtanulta a belső normarendszert. Minden tekintetben. Megtanulta ezt Bozó Bertalan is. Ez már a harmadik árulás.

Élt ebben az időben egy egyetemista a városban, Lóránt Dani. Jó verseket írt. Meg is jelent nyomtatásban belőlük néhány. A KISZ-nek nem tetszett, megbírálták, és kizárták a mozgalomból. Ezzel természetesen a sorsát is megpecsételték. A kizárásban közreműködött Bozó Bertalan is. Negyedik árulás.

De ne számoljuk ilyen sűrűn az árulásokat, mert lesz abból még több is. Eközben a kulturális KISZ-főnök sűrűn látogatta Terikét otthonában, amikor a férje éppen kiküldetésben volt, és zajlott az élet. Feljelentés érkezett a párthoz vagy a KISZ-hez – teljesen mindegy –, hogy van egy franciatanár, aki valami francia írót nagyon dicsér. Valami Kamuszt. Ki az a Kamusz? Talán maga az író, Kurucz Gyula írta el a nevét, vagy honnan került történetünkbe ez az ismeretlen nevű francia író? Kiderült, hogy kiről beszéltek a pártelvtársak.

„Ternyák, az elhízott agitprop titkár fogást keresett rajta. Behívta Borhák szobájába:

– Van itt egy fellazító ügy, elvtársak, nem hunyhatunk szemet fölötte.

Szótlanul vártak.

– Figyelemre méltó, hogy nem te leplez-ted le, Bozó elvtárs, de ezt egyelőre tegyük félre. Nos, a gyakorlógimnáziumban van egy Barla nevű magyartanár, aki fertőzi és a marxizmus ellen lázítja a fiatalságot.

– Mivel? – kapta fel a fejét, hiszen ismerte a nagy tudású, mindenki által tisztelt férfit.

– Egy Kamusz nevű, francia ellenforradalmi írót emleget nekik, meg a vele összefonódó ekszictencalizmust. Ez nyílt szembefordulás a mi marxista értékeinkkel. Példás és kőkemény eljárást kérek a nevezett személyellen. Kulturális titkár elvtárs, ez a te területed.

– Berci, három nap múlva részletes jelentést kérek és javaslatot a fegyelmi eljárásra – mondta Borhák.

Lehajtott fejjel ment ki a szobából.

Beszélt a középiskola párttitkárával, a KISZ-titkárral, bement Kálmán Endréhez.

Nem volt menekvés, ügyet kell csinálni az esetből, s plénum elé vinni.”

Ne hagyjuk kétségek között az olvasót, áruljuk el, ki volt ez a Kamusz nevű francia ellenforradalmár: Albert Camus, a kitűnő francia író, csak a megyén őt nem ismerték.

Ez is kerekre hízott formás árulás, ami Bozó Bertalan lelkét nyomja. Szíve mélyén azért mégiscsak az irodalomhoz húzódott. Felkereste hát pártfogóját, Kálmán Endrét, s kéri, segítse a főiskolán Kopár tanár úrnál, hogy órákat tarthasson. Kálmán elgondolkodott, és kérdezett. De kérdezett a főhős is.

„– Mondjak föl a pártbizottságon?

– Á – csapott Kálmán a levegőbe.

– Akkor bukott ember vagy, számunkra is használhatatlan. Szakmailag nem vagy még olyan jó, hogy nyereséget jelents a tanszéknek.

Elpirult. A docensre nézett, látta, hogy ráncolja a homlokát, teljes gőzzel járatja a homlokát. Végre felnézett, rászegezte sötétbarna szemét.

– Nézd, beszélek a tanár úrral. Igyekszünk adni neked egy reformkori sze-mináriumot, mondjuk heti egy-két alkalommal… De csak akkor, ha nekifogsz a doktoridnak. Belefér az idődbe? Tudod, az öreggel nem lehet gatyázni.”

A pártbizottság ebbe az előrelépésbe örömmel belement. Emberük kerül be a Kopár-féle reakciósok közé. Itt egy pillanatra ki kell lépnünk a regényből. Kálmán Endre, a kitűnő Ady-kutató és magyardocens 1956-ban Debrecenben együttműködött, sőt részt is vett Für Lajosék forradalmi mozgalmában. Szívvel-lélekkel együtt voltak. Aztán látván a történéseket, szakított az ‘56-osokkal. Nincs értelme annak, amit csináltok. És elhidegült a viszonyuk végérvényesen. A híres docens élete úgy ért véget Debrecenben, hogy szörnyű kínok között, hasnyálmirigyrákban meghalt. De erre Kurucz nem tér ki, mert nem is a regényének célja.

Kálmán addig segített, amíg tudott. A mozgalom, az apparátus meg élte az életét: írókat, tanárokat tiltottak le, tiltottak ki, és tiltottak be. Jöttek-mentek az emberek, miközben nagy dínomdánomokat tartottak az elvtársak. Az egyik vadászlakban gyűltek össze  megbeszélésre:

„Üvegek sorakoztak a hatalmas ,faragott tálalón, pálinka, örmény konyak, whisky a szódásüvegek között.

Az asszonyok csiklandósan kacagtak, ha a farukba csíptek, kínálták az italt, a pogácsát, a sós stanglit.

Mindig az ünnepelt kedvenc ételeiből állt össze a menü. A titkárnők dolga pontosan ismerni a főnök ízlését, ők szóltak át a megyei húsipari vállalathoz, rendeltek vadat, halat az erdészettől. Napokkal az esemény előtte ide-oda rohangáltak a sofőrök, szállították a húsokat, italokat.

Kocsis Lajos elvtárs, a megyei tanács elnöke a disznótöke-pörköltöt szerette legjobban. Ilyenkor a megyei főállatorvosnak telefonáltak, s hirtelen ki kellett herélni sok kis kant…

Marhalábak, ökörfarkak, bélszínek és hátszínek vártak a megrendelésre, a borgazdaságban a vezető elvtársak igényei szerint sorakoztak a pincékben a palackok, s ha valakinek jó cseh sörre fájt a foga, azonnal indult a sofőr a baráti országba.”

Így éltek az elvtársak Pannóniában ezekben az években. Jó kis életek voltak ezek, tele tökepörkölttel, árulással és tiltással. Ezen a most idézett, összehozott találkozón hozták össze Bozó Bertalant Ilku Ferenc megyei sportfőnök lányával, Erikával. Erikával összekeveredett. Alaposan! És Ilku Ferenc a lányát elvetette a szépreményű fiatalemberrel, aki akkor már kapcsolatban állt a fővárosiakkal, főszerkesztője volt a Dombság című megyei irodalmi lapnak, és csinálta a dolgait. De egyszer a történet véget ér. Az Akkor is, ha fáj című történet úgy ér véget, hogy főhősünk kap egy névtelen levelet, amelyben közlik vele, hogy az Erikának csinált lánya nem az ő lánya, más gyermeke. Kurva néniéknél ez így volt szokás a mozgalomban. Bozó Bertalan elgondolkodott, kiment az állomásra, és a vonat alá vetette magát. Erről jelentést írtak a megyei első titkárnak, és beszámoltak Bozó Bertalan haláláról. A beszámolóban olvassuk:

„Az általunk megvizsgált közeli szemtanúk között van két ellenforradalmi múltú egyén. Ha a megyei pártbizottság és a biztonsági szervek úgy gondolják, bármikor gyilkossági vádat emelhetünk a nevezettek ellen.”

Így volt ez, így teltek az évek Magyarországon a pártberkekben az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után.

Kurucz Gyula milliméter pontossággal ismeri korát, korának körülményeit és embereit. Ez a fajta feltáró irodalom manapság ismeretlen a divatos mai magyar irodalomban.

(Kurucz Gyula: Akkor is, ha fáj. Kiadta a Kairosz Kiadó, 2010-ben.)

Győri Béla