vissza a főoldalra

 2011.03.04. 

Felborultak az értékrendek

Szacsvay László színművész 1947-ben született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1971-ben végzett. 1971-től a budapesti Nemzeti Színházban, 1982-től a budapesti Katona József Színházban, aminek alapító tagja, játszik. Nagy sikert aratott a Budapesti Orfeum című zenés összeállításban előadott kupléival és sanzonjaival, amelyek lemezen is megjelentek. Kiváló karakterszínész.

Fontosabb szerepei: Shakespeare: Ahogy tetszik (Próbakő), Gozzi: A szarvaskirály (Cigolotti mesemondó), Moliere: A tudós nők (Vadius tudós), Gogol: A revízor (Hlesztakoj, Bobcsinszkij), Alfred Jarry: Übü király (Bugrislav királyfi), Frank Wedekind: Lulu (Mr.Hopkins), Hans Fallada: Mi lesz veled, emberke? (Spannfuss részlegvezető), Shakespeare: Szeget szeggel (Escallus), Shakespeare: A vihar (Gonzalo), Molnár Fernc: Játék a kastélyban (Gál), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (Balga, Kurrah), Vinnai–Bodó: Hotel (Pelle Rubinstein), Csokonai: Özvegy Karnyóné (Samu), Illyés Gyula: A különc (Ferenc József), Moliere: Dandin György (Dandin György), Zágon–Nóti–Eiseman: Hyppolit,a lakáj (Schneider Mátyás), Georges Feydeau: Osztrigás Mici (Petypon doktor), Tersánszky Józsi Jenő - Grecsó Krisztián: Cigányok (Harkocsány). Több mint 40 filmben, tévéjátékban szerepelt, így a Kakukk Marciban, a Nem élhetek muzsikaszóban, a Te rongyos életben, a Banánhéjkeringőben, a Széchenyi napjában, a Csapd le csacsiban, a Zimmer Feriben, és az Életképek sorozatban.

Díjak, kitüntetések: Jászai Mari-díj (1977), érdemes művész (2001).

 –Azt olvastam, hogy az egyik felmenőjét, aki a Függetlenségi nyilatkozatot szerkesztette, Haynau kivégeztette. Amikor Illyés darabjában, a Különcben Ferenc Józsefet játszotta, gondolt erre a kegyetlen történetre?

 –Akkor ez nem járt a fejemben, mert csak a produkció, a szerep tökéletességére koncentráltam. Valóban, egyik felmenőm, Szacsvay Imre, aki Kossuth Lajos titkára is volt, szerkesztette és jegyezte a Függetlenségi Nyilatkozatot. Már a 64. életévemben járok, de Szacsvay Imrétől még egyetlen egy tankönyvben sem olvastam, holott őt is kivégezték, csak éppen nem Aradon, hanem a hajdani lipótvárosi Újépületben, ott, ahol Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány miniszterelnökét is. Világos után bujkálni kényszerült, de valaki feladta őt, majd azt mondták neki: vonja vissza az általa szerkesztett Függetlenségi Nyilatkozatban foglaltakat, s akkor pár év börtönre ítélik csupán. De erre nem volt hajlandó. Akkor még más erkölcsiség dívott, kitartott ő a szabadságharc eszméi mellett, s ezzel írta meg halálos ítéletét. Szacsvay Imrét tömegsírba temették el a Kerepesi Temetőben. Utolsó levelét többször is felolvastam már. Jelenleg a Parlamentben a jegyzők munkaszobája a Szacsvay Terem, amelynek névadásával elődjüknek, az 1848/49-es Országgyűlés fiatal jegyzőjének emlékét őrzik. Egy festmény is készült mártír felmenőmről, amit Kiss Tibor készített. Érdekes, hogy én voltam a modell, két órát ültem a vászon előtt, mert a művész szerint az én állam nagyon hasonlít Szacsvay Imre állához. A jegyzőkkel pedig kétszer is ellátogattam Nagyváradra, mert ott áll az ősöm szobra a Kőrös partján, rajta a felirat: egy tollvonás volt a bűne.

 –Honnan erednek a Szacsvayak?

 –Erdélyi származású a családunk, és az 1500-as évekig visszamenőlegesen emlékszik meg felmenőimről a krónika. Megemlítik a törökverő Szacsvay Gergelyt, aki pallósjoggal is rendelkezett. Egyik nagy tervem, hogy eljussak a Sepsiszentgyörgy melletti Szacsvára. Remélem, hogy nyáron eljutok oda.

 –Élnek ott még rokonok?

 –Nem tudom, elképzelhető. De Szacsvayak élnek Ausztráliában is. A minap kaptam az egyiktől egy közösségi fórumon üzenetet. Egy kétágú családról van szó lécfalvi és esztelneki előnévvel és mi az utóbbi ághoz tartozunk. Ennek a famíliának két nagy leszármazottja volt, az egyik, az előbb említett Szavcsvay Imre. A másik szintén Imre, a Nemzeti Színház örökös tagja, a legendás Shakespeare-színész, aki a vértanúnak unokaöccse volt.

 –Az ön édesapja pedig Fehér Tibor néven írt ifjúsági regényeket. Honnan a Fehér név?

 – Eredeti nevem: Szacsvay-Fehér László. A apai nagymamám volt Szacsvay lány, édesapám pedig, aki tanár volt, felvette a nevét, így lett Szacsvay-Fehér Tibor. Hogy mi állhatott a névmódosítás mögött, csak találgatni tudok. Elképzelhető, hogy a II. világháború idején nem akarta, hogy azt higgyék róla, hogy magyarosította a nevét. Én katolikus vagyok, édesanyám református, de az ő anyja zsidó. Apámnak verseskötetei is megjelentek fiatal korában. 1907-ben született, és Szegeden végezte el az egyetemet. Már akkor publikált, s megjelent a Lélek a rács mögött és az Árnyék az úton c. verseskötete. Néhány kötetét Babitsnak is megmutatta. Édesapám makacs ember volt, nem akarta, hogy Babits megjelentesse verseit, hanem inkább elégette azokat. Azt tudom, hogy Bertha József társaságába járt, és nem kedvelte József Attilát, no de nem a versei miatt. Igazából az ifjúsági-történelmi regényei voltak azok, amiket régebben széles körben olvastak. A múltkor böngésztem az internetet, s olyan könyveire is rábukkantam, amikről nem is tudtam. Érdekes, csak akkor engedte meg nekem, hogy az Árnyék az úton c. könyvét elolvassam, amikor már 40 éves voltam. Féltett engem, mert az a kötet kissé rendszerellenes volt. A „Szacsvayság” pedig akkor tudatosult bennem, mikor találkoztam azzal a Balassa Imrével, aki annak idején szerkesztette Szavcsvay Imre: Életem és emlékeim c. könyvét. Balassa akkor kapott vasdiplomát a Színművészetin, mikor én végeztem. Odaléptem hozzá, bemutatkoztam, s mondtam neki, szeretném dedikáltatni a könyvet. Balassa arra kért: egy hét múlva keressem föl. De az már késő volt, addigra meghalt…Nemrég ünnepelte a Katona József Színház alakulásának 25. éves évfordulóját, s erre elindította a Nótoriusok sorozatát. Ennek egyik műsora Szacsvay Imréről szólt. Az elképzelés szerint két vendége volt aznap este Veiszer Alinda műsorvezetőnek: én, és a múltból Szacsvay Imre, akit Lengyel Ferenc alakított.

 –Amint említette, volt a családban színész. Ez volt az egyik ok, amiért a színpadot választotta?

 –Szüleim meséltek róla otthon, de nem ez indított el a pályán. Nem voltam jó tanuló, és a pontjaim alapján nem vettek volna fel egyetlen egy főiskolára, egyetemre sem, protekcióm sem volt, így aztán maradt a Színművészeti, ahová másodszori próbálkozásra bejutottam. Mondhatjuk kis iróniával: azért lettem színész, mert nem értek semmihez. Először Várkonyi nem vett föl, s gondolom azért, mert Kern és Verebes bejutott, s abban az osztályban velem nem tudott volna mit kezdeni. Így egy következőbe kerültem be, s addig a Nemzeti Színház stúdiósa voltam. Tehát bekerültem a főiskolára, de egy fél évig nem csináltam semmit, annyira félénk voltam. Sokat köszönhetek beszédtanáromnak, Montágh Imrének, aki félelmeimet eloszlatta. Ő kiváló pedagógusként külön foglalkozott velem, ez abból állt, hogy emberszámba vett, megosztotta velem magánéleti titkait is. Így aztán kialakult egy igazi tanár-diák viszony közöttünk. Versényi Ida a zenés mesterségre oktatott, és Nádasdy Kálmán volt az, aki behozta a kuplék oktatását. Nagy mázlista vagyok, hogy ebben részt vehettem Tímár Bélával, Maros Gáborral, Benedek Miklóssal együtt. A kuplé -éneklés a színészet alapja, hasonlít egy farce-hoz, mert egy rövidke történetből egy sorsot lehet bemutatni.

 –Szülei támogatták azt, hogy erre a pályára lépjen?

 –Természetesen, remélték, hogy felvesznek a főiskolára. Mindig is vonzódtam az irodalomhoz, és fiatalon utolért a szerelem. S hová meneküljön az ember, ha reménytelenül szerelmes lesz? A versekhez. Én nagyon szerelemes verset olvastam és írtam is. Az én időmben minden szerelmes ember írt verset. Szinte természetes az, hogy a beteljesületlen szerelem vált ki ilyesmit az emberből. Amikor elutasítják, vagy egyszerűen hiányzik a mersz. Mit mondok majd a lánynak? – ez sokat motoszkált bennem. A legjobb barátja az embernek a tükör. S én a tükörnek mondtam el verseimet. Egy másik vonalról is beszélni kell. Az I. István Gimnáziumban jártam, ahol önképzőkör volt, és kerületi színjátszóversenyeket is nyertünk. Szavalóversenyeken is indultam, igaz nem sok sikerrel, mert akkor még nem találtam rá saját utamra. Ettől függetlenül úgy éreztem, hogy a színészethez lehet valami közöm.

 –Hegedül, zongorázik, énekel – sosem gondolt rá, hogy hivatásos muzsikus legyen? Hiszen testvére hegedűművész.

 –Hegedülök, de nem tudok hegedülni, sőt kottát olvasni sem. Az tény, hogy egy színházi turnén körbehegedültem a világot. Együtt kezdtem a testvéremmel a hegedülést, bár én inkább gitározni szerettem volna, hiszen akkortájt nagy Beatles-kultusz volt. Otthon hegedűn, zongorán, fül után, sok mindent el tudok játszani a magam szórakoztatására. Rajongok a dzsesszért, szeretnék is jól játszani, dehát nem megy.

 –Pont az ön hegedű játékának is köszönhető, hogy egy franciaországi fesztiválon megnyerje a Katona társulata a legjobb zene díját.

 –A Katonában az Übü király bemutatójára készültünk a ’80-as években. A színdarabban alakult egy zenekar, amit mi Übü Big Bandnek hívtunk, s ún. effekt-zenét csináltunk. Kaptam egy hegedűt, kitapogattam a dolgokat, két hónapot próbáltunk, és minden áldott nap kitaláltunk valami kíséretet. Végvári Tamás zongorázott, Vajdai Vilmos pedig két olajhordón dobolt. Ezek olyan remekül működtek aztán a darabban, hogy amikor Saint-Étienne-ben voltunk egy fesztiválon, megnyertük a legjobb zene díját, igaz, ezt tíz évvel később tudtuk csak meg. Ezután kaptam rá újból a hegedűre. A zenélés az én andaxinom, megnyugtat, de azokat, akik hallgatják, csak dühösek miatta.

 –Még a háztetőn is hegedült, de nem mint Tejve.

 –Sok darabban hegedültem, köztük a Három nővérben, amivel végighegedültem a fél világot. A darab szerint arról van szó, hogy bejön két koldus zenész, akiket kizavarnak. Megtanultam erre egy Csajkovszkij-etűdöt, testvérem begyakorolta velem. Felléptünk a londoni Old Vic színházban is. Gyakorolnom kellett, de a kollégák elzavartak mindenhonnan, öltözőből, folyosóról, WC-ről, pincéből. Rájöttem, hogy ki lehet menni a tetőre, ott meg megdobáltak az utcáról.

 –Ilyen kis szerepet kapott akkor a Három nővérben?

 –Eredetileg nem voltam benne a darabban, hanem két idős ember játszott harmonikán és hegedűn. Ők viszont nem vállalták a repülőutat. Egy fiatalabb srác harmonikázott, s kiderült, hogy én, aki játszom kint a Revizorban is, valamennyire tudok hegedülni. A Három nővérről nagyon jó kritikák jelentek meg, ám a hágai fesztivál után az írta le az egyik kritikus, hogy nem elég, hogy rossz volt a világítás, de ráadásul elhozták Magyarország legrosszabb hegedűművészét. Ezt büszkén mesélem, mert ha a legjobb nem lehetek, legalább a legrosszabb lehessek. Régebben a lottónál a semmi találatra is fizettek.

 –Milyen volt a pálya megbecsülése akkor, mikor jelentkezett a főiskolára, s milyen most? Nem csupán az anyagiakra gondolok.

 –Szinte összehasonlíthatatlan. Most sokkal többet lehetne kapni egy munkáért, ha lenne. Régebben átlagosan 6 ezer forintot fizettek annak, aki egy tévéjátékban szerepel. S aki nagy név volt, annak ezt megemelték valamennyivel. Viszont régebben sokkal több munkalehetőség volt egy színész számára. Készültek filmek, tévéjátékok, hangjátékok is. A politikai helyzet is más volt és a színházakban áthallásos darabok mentek. A művészeknek rangjuk volt, ha Bessenyei Ferenc átment a Rákóczi úton, akkor szinte megállt a forgalom. Lukács Sándorral így fogalmaztuk meg a jelenlegi helyzetet: régen voltak a nagy öregek, most meg vannak a kis öregek. Ezek vagyunk mi. Most is sok a tehetséges művész a pályán, de alig ismerik őket, ha nem szerepelnek filmeken. Kevesen járnak színházba, s főleg zenés darabokra. Iszonyatosan felborult az értékrendszer. A fiataloknak fogalmuk sincs róla, hogy ki volt Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, és a többi legendás színész, de ez nem az ő hibájuk. Hiszen senki sem mondja, tanítja nekik.

 –Több volt a munkalehetőség régen, de nem volt demokrácia.

 –Igen, itt voltak a szovjet csapatok is. De! Azzal sosem értettem egyet, hogy a politikai helyzet miatt utasítsuk el az orosz klasszikus irodalmat. Azért az orosz irodalom sokkal jobb, mint az a globális, amit most kapunk. Erre fantasztikus példa, amikor Tovsztonogov rendezte nálunk a Revizort 1973-ban. Sokan utálták, csak azért, mert orosz. A darabban én játszottam Hlesztakovot, azt a fiatalembert, akiről azt hiszik, hogy ő a revizor. Kállai Ferenc volt a polgármester a darabban, s ő ezt magyarul eljátszotta kísérletképpen orosz színpadon. Hozzánk pedig Jurij Lavrov jött el, aki oroszul játszotta a mi előadásunkban a polgármester szerepét. Mivel Tovsztonogov a kinti rendezését ültette át hozzánk, így ez nagyobb problémák nélkül működött. Igaz, nálunk „vegyes-nyelven” csak kétszer ment a darab, amit így a szakmának szántak. A Katonába pedig sokan jártak, mert színházi szellemi műhelynek számított. Annak idején Aczél György azt találta ki, hogy Budapest kultúrfőváros lesz. Vidéken olyan előadások voltak, amikre külön vonatok mentek le. Ezt nem akarta Aczél, ezért felhívta a „Gáborokat” Székelyt és Zsámbékit. A Katona József Színházat több évig építették föl, de nem igazán sikeresen. Az öltözőknek nincs ablakuk, és zsinórpadlás sincs a színpad felett. A felettünk lévő lakást pedig nem sikerült megszerezni a színháznak ahhoz, hogy bővítsünk. Ha másként tervezték volna meg a színházat, a Párisi Udvarba jutott volna ki a néző. Akkor ezen a helyen irodalmi kávéházak, könyvesboltok jöttek volna létre. Nem mondom azt, hogy ezért bánatos vagyok. 1982-től játszok ebben a színházban, s elfogadom a nekem szánt szerepeket.

 –Egyszer azt nyilatkozta, hogy ön ún. haptákszínjátszásban vett részt.

 –Az még a Nemzeti Színházban volt, az „igen, értettem, főrendező úr” –korszakban. Sík Ferenc volt az első rendező, aki, amikor a Csongor és Tündét állította színre, megengedte, hogy vitatkozzunk vele és tegezhetjük. Sokat dolgoztam együtt Major Tamással is, szeretetett is engem, de vele ilyet nem lehetett megtenni. Sosem felejtem el: a II. Richárdot próbáltuk Őze Lajossal a főszerepben a házi színpadon. Eszembe jutott valami, és jelentkeztem, mint az iskolában, erre azt mondta Major: „ne szóljon közbe, próbálunk”. Fölösleges dolgokkal nem is szabad foglalkozni, és nem szabad a negatív érzéseket gyűjtögetni. Van elég baja az embernek, mit zsákoljon még, a rossz dolgokat nem szabad cipelni. Azt is megtanultam, hogy hinnem kell a rendezőben, csak úgy tudok dolgozni, így tanultam.

 –Arra sosem gondolt, hogy rendezzen?

 –Eszembe se jutott. Nem vagyok az a „kitaláló”- embertípus. Így is iszonyú nehezemre esik végigülni egy megbeszélést, nemhogy én tartsam!

 –A színészi pályához mi az, ami a tehetségen kívül kell? Szerencse? Jó idegrendszer?

 –Nagy szükség van mindkettőre. Idegrendszeri problémákból ered a túlzott alkoholfogyasztás. Vannak, akik azt mondják: ha egy felest megiszom, akkor jó leszek a színpadon. Csak éppen eltelik egy kis idő és már kettő feles kell, s ez bizony a szakmából való kieséshez, és korai halálhoz vezet. Ezért szükséges, hogy a színészben alázat legyen. Tartózkodom az intrikától, a gyűlölettől is, mert az kétélű fegyver. Felemészti azt is, aki a gyűlöletet szítja. A másik, amit megtanultam, csapatban játszani. Vannak, akik nem szeretnek másodhegedűsök lenni. De én nem vagyok meg színház nélkül. Mikor kigyógyultam a rákból, akkor minden áron vissza akartam kerülni a színpadra. Amilyen feladatot kapok, azt megpróbálom képességeimhez és lehetőségeimhez képest a legjobban megcsinálni. Nagy sikerélményem volt a Katona József Színház Cigányok produkciója, ezt szeretik a nézők, és benne vagyok a tapsrendben is. Eddig több darabnál – így a Vadkacsában, Barbárokban –úgy voltam, hogy magasan szinten elindítom az előadást, az első mondat elhangzása is nagyon fontos, aztán megyek haza. Sosem voltam mohó, vagy kilincselő típus, pedig lett volna alkalmam megtanulni, hogy is kell ezt csinálni. A mai fiatalok viszont megtanulták, hogy csupán a tehetség nem elég ahhoz, hogy valaki a pályán maradjon.

–Említette, hogy legyőzte a szervezete a rákot. Nem volt halálfélelme?

 –Nem volt, hanem sokat segített a humor és az önirónia.

 –Ha a tévé, vagy filmszerepeit nézzük, akkor az az érzésem támad, mintha egy fanyar humorú szerepbe skatulyázták volna be.

 –Ezen már nincs mit töprengeni, mert amiről beszélt, az a múlt. S ma már beskatulyázásról sem lehet beszélni, mert alig hívnak valahova. Kabarékba sem hívnak, bár tervbe vettük, hogy Benedek Miklóssal ketten előadunk egy orfeum-produkciót.

 –Azért vállalt szerepet egy főzőcskés műsorban, mert a tévé képernyőjén nem láthatjuk túl gyakran?

 –Ez is közrejátszott a döntésemben, hiszen az a sorozat, az Életképek megszűnt már, amiben szerepeltem. Pedig az egy olyan sorozat volt, ami a magyar valóságot adta vissza és színészek játszottak benne. Azt mondták, nincs pénz erre a sorozatra. Holott van itt pénz, de sokszor nem arra, amire valóban kéne.  

–Nem áll optimista ember hírében, mégis sokszor komikus szerepet játszik. Ez nem okoz nehézséget?

 –Amit elmondtam, az mutatja, hogy pesszimista vagyok, de játszottam én több drámában is. 1971-ben, még főiskolásként játszottam el, igazából be kellett ugranom Iglódi István helyett, Szegeden a szabadtéren V.Lászlót a Czillei és a Hunyadiak színdarabban. Olyan színészek is voltak, akiket főleg drámai szerepben láthatott a közönség, pedig hatalmas humoruk volt. Meg kell említeni e téren Sinkovits Imrét, aki nagyszerű parodista volt, és nagyokat nevettünk rajta, amikor mesélte a történeteit a művészbüfében. Sajnos a humoros oldalát a színpadon alig tudta kamatoztatni.

 –Egyszer azt nyilatkozta: manapság azért nem jó semmi, mert semmiben sincs munka. Nincs kivétel valóban?

 –Ezt úgy értettem, hogy csak az elvégzett munkában hiszek. Akkor van jogom kimenni a színpadra, ha előtte elvégeztem a munkát. Ma árad az igénytelenség a legtöbb helyről. Egy forgatás előtt szinte máris azt mondják: felvétel, kezdünk. Nincs idő arra, hogy valaki elmondja azt nekünk, mit kell csinálni. Régebben a tévéjátékokat több próba is megelőzte. A szinkronnál pedig sokszor azt sem tudjuk, miről szól a film. Régebben, ha a színész egy nagyobb szinkronszerepet kapott, akkor kimentünk a Pannónia Filmstúdióba, s ott szinkrontolmáccsal megnéztük a filmet. Ma öt film készül el egy nap alatt, de ez a hajtás a minőség kárára mehet. Természetesen annak is örül az ember, ha valahová hívják. Sok keserűség él bennem, ha látom, milyen szerepek mentek el előttem. De örülök annak, ha valóban megtalál egy szerep. Ilyen volt a Revizorban, Budapest Orfeumban, a Hipollyt a lakájban, a Kezdet végében. Ezeket a darabokat feltétel nélkül szerettem, s mikor mentek, pirossal húztam alá a noteszemben. Szeretnék még egyszer egy ilyen szerepet. Ma sokszor az történik, hogy bemutatunk egy darabot, majd 2 hónap szünet, s újra megy. Ez azért baj, mert akkor biztos, összeforrt egy előadás, ha premier után legalább tízszer megy egymás után. A kisebb társulatoknál az is gond, hogy ha egy színész nem ér rá, akkor jön egy másik, de vele nem tudunk próbálni. Ami hiányzik sokszor, az a műhelymunka. Kerülni kell az olcsó, igénytelen megoldásokat.