vissza a főoldalra

 2011.03.04. 

Blum úr és a híre

Kezembe került egy aprócska tudósítás, melynek elolvasása után – miként egy szál mezei virág illatától hirtelen az Alföld hullámzó pusztaságain tudom érezni magam – az egész és egyetemes médiavilág minden nyavalyája megjelent előttem. A cikkecske szerzőjéről csak annyit lehet tudni, hogy a Népszabadság munkatársa –, valószínűsíthetően Tel-Aviv-i tudósítója. De ebben az esetben legkevésbé a szerző a fontos, sokkal inkább az írás alanya és tárgya: Joáv Blum úr, a rejtélyes üzletember, aki le akarta nyúlni a sukorói parti telkeket, de a végén nem jött be neki, ezért most nagyon morcos. Bár nem árt pontosítani – nehogy még ebből is per legyen –, Joáv Blum úr nem tulajdonosa, csupán képviselője – (aláíró embere, megbízottja, strómanja) – azon közelebbről soha meg nem nevezett, nyilvánosság elé nem lépő izraeli befektető körnek, amely ezáltal sokkal inkább tekinthető rejtélyesnek, mint az őt hazánkban reinkarnáló Blum úr.

Blum úr beteg, ó, jaj! És természetesen csakis betegsége – nem pedig egy esetleges rendőrségi kihallgatástól való félelem – gátolja abban, hogy személyesen is jelen lehessen Magyarországon, ahová mellesleg még állampolgárságra is igényt tart! – az őt ért sérelmek felsorolásánál. Ezért aztán a lábadozó üzletember blogot indított, és azt használva privát szócsőként, kürtöli világgá a sok méltánytalan sérelmet, igazságtalan rágalmat, alaptalan vádaskodást, amit Magyarországon kapott. Hogy mik is ezek? Röviden összefoglalva: Joáv Blum jó hírnevének lejáratása!

Őt, akit mindvégig önzetlenül az motivált, hogy a sukorói befektetés folytán több ezer magyar állampolgár számára biztosíthasson munkát és jó megélhetést, őt, aki joggal írhatja blogjában, „jó hírnevem a legértékesebb vagyonom és védeni fogom minden jogi eszközzel”, őt, aki „az etika és tisztesség legmagasabb szintű követelményeit betartva” vásárolta meg féláron a sukorói telket, őt merészeli „valótlan állítások és koholmányok” segítségével lejáratni a magyar kormányhatóság. Márpedig „ez nem helyénvaló egy demokratikus társadalomban” – szögezi le. (Ő már csak tudja, hiszen a demokrácia etalonjának számító Izraelben él.)

Azért fektettem súlyt Blum úr téziseinek szó szerinti idézésére, hogy félremagyarázhatatlanul érzékelhető legyen a vaskos különbség a között, amit ő mond önmagáról, és amit róla mond a magyar nyomozati hatóság. A vádaskodások helyett ideje volna belátni, hogy mennyire nem ismerjük ezt a szerencsétlen embert, hiszen Blum úr valójában egy hajléktalan koldus. (E következtetésre vallomásának egyetlen pontja döbbentett rá: „jó hírnevem a legértékesebb vagyonom”.) Ha lehetek őszinte, ez az egész egy kicsit ismerős, afféle déja vu illúziókat mozdít meg bennem. Gondolok itt az elhúzódó hercehurcára, ami úgy tíz évvel ezelőtt az áldott emlékű Salamon Berkowitz – a vállalkozó kedvű, Traubis rabbi – körül folyt, és aminek jellemző adaléka volt, hogy még a Mazsihisz is elhatárolódott tőle. Nem semmi. Aztán jogerősen egy év két hónap lett az ítélet. Amennyire én emlékszem, a szent életű ember ezt nem ülte le, mert  az ítélethirdetéskor véletlenül már nem tartózkodott Magyarországon, hanem visszavonult New York-i otthonába. Gyanítom: ő is beteg volt, mint Blum úr. Remélem felépült már, miként remélem, hogy ő legalább nem koldus. Gyanítom továbbá, hogy ő is vérig sértett ember, és ha van blogja, abban a demokrácia alapjaira oktat minket, hálátlan magyarokat, akik olyan kóser Traubisodát nem ittunk sem előtte, sem azóta, mint amilyet ő forgalmazott, mégis galádul bepereltük.

De térjünk csak vissza a blogozó Blum úrra és a hírére illetve a híreire! Az elmúlt hónapokban az unalomig hallhattuk a felháborodott hangú tiltakozásokat az ellen, hogy a magyar kormány új médiatörvényt  léptetett életbe, amelynek az eddiginél több kontrollásási joga lett volna. Londontól Tel-Avivig egy nagy aggodalom volt a világ: mi lesz az igazsággal, ha a törvény erejével történhet beleszólás a mindenkori szerkesztésbe? El is érték, hogy néhány ponton módosítani kellett az új törvényt. Íróember volnék magam is, és jól tudom, csak azért és addig vagyok az, amíg az igazságot írhatom. Ha ebben bármiféle erő szisztematikusan megakadályozna, más munka után kajtatnék. Mégis azt mondom, hogy ez a médialufi túl van fújva, mert valójában egy világméretű manipulációt hivatott képviselni, pont úgy, mint Blum úr ama bizonyos köröket. Nem azzal van vitám persze, hogy az „igazság” kimondása és közvélemény elé tárása a sajtó legalapvetőbb feladata, csakis azzal, hogy nyomát nem találom az „igazság” fogalom definíciójának. Mai szóhasználatban ugyanis az igazság mindig érdeket jelent: ami az érdekem, nekem az az igaz, ami pedig a te érdeked, az egyben az igazságod is. Ez persze egyfajta logika, akár megvédeni is lehetne némi ügyvédi gyakorlat után, de attól még aljas csúsztatás marad, keresztényietlen, sátáni üzenet.

Itt van például a nagybeteg Joáv Blum, aki a világháló segítségével, ékes angol nyelven tudatja öt kontinens minden érdeklődőjével: Magyarországon egy becsületéről, etikus és tisztességes magatartásáról, demokratikus, jogkövető irányultságáról híres külföldi üzletembert – vagyis őt – minősíthetetlen rendőrségi, nyomozati, jogi és rágalomhadjáratnak tesznek ki, pedig csak munkahelyeket akart teremteni alkotmányos keretek között. Semmi mást. Ez áll Iustitia mérlegének egyik serpenyőjében, a másikban a következő tények: az érintett terület megvásárlása egy olyan telekspekuláció keretében történt volna, ahol egymilliárd forint kár éri az államot. Hogy ez megvalósulhasson, csak azért volt elképzelhető, mert a legmagasabb politikai szintekről kiinduló garanciák és jóváhagyások bábáskodtak Blum úr befektetésének intézése körül. Ezen törvénysértő csereszerződésben való szorgoskodása miatt már őrizetben van a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. egykori vezetője, két másik, magas beosztású állami vezető, valamint folyamatban van a vizsgálat két volt miniszterelnök (Gyurcsány és Bajnai), és két volt pénzügymi-niszter (Veres és Oszkó) felelősségi fokának kiderítése. Reményeink szerint ezt majd a szükséges vádemelések fogják követni. Ha pedig mindez így lesz, akkor – Blum úr minden tiltakozása, felháborodása és sajnálatos betegsége ellenére – megnyugodva kimondhatjuk: győzött az igazság. Ezeket követően Blum úr siralmainak betiltását a legteljesebb jogi alapról követelhetné a magyar médiahatóság. (Ma még nincs így: a legtöbbek által olvasott Népszabadság örömmel adott helyt neki.)

Hacsak nincs két igazság: egy Blum-féle és egy mifélénk, a szabadságára és igazság „sérülés nélküli” hirdetésére oly kényes liberális média miért érzi a liberalizmus megcsonkításának azt, ha nyilvánvaló hazugságokat nem kürtölhet világgá anélkül, hogy nyomatékosítaná: ezek hazugságok.

A sajtószabadság 1789 óta élő követelése a legalapvetőbb emberi és társadalmi jog, de gyakorlását feltételhez kellene kötni: csak a becsületeseknek jár. Sumákoknak nem.