vissza a főoldalra

 2011.03.18. 

Igényes színházat a gyermekeknek

Nyírő Bea színművésznő Lengyeltótiban született. Balatonbogláron töltötte gyermekkorát. 1989-ban szerzett diplomát prózai szakon a Színház-és Filmművészeti Főiskolán, ahol Békés András osztályában tanult. 1989-1990-ig a józsefvárosi Népszínház, 1990- 1992 a Thália Színház, 1992-1993 az Arizóna Színház tagja. 1993-tól szabadfoglalkozású színművész. 1995-től a mai napig leggyakrabban a Soproni Petőfi Színházban szerepel. A Turay Ida Színház gyermekprodukciókért felelős igazgatója. Szerepelt A királykisasszony cipőjében, A peleskei nótáriusban, Az imposztorban, a Döglött aknákban, az Ármány és szerelemben, a Hajmeresztőben, az Imádok férjhez menniben, a Macskajátékban, a Lili bárónőben, a Mágnás Miskában, a Marica grófnőben, a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben, a Nyolc nőben , az Indul a bakterházban, a Holle anyóban, a La Mancha lovagjában és a Vidám kísértetben. Rendezései: Péter és a farkas, A suszter manói, Holle anyó, Betlehem csillaga, Csipkerózsika, Négy évszak. Színházi szerepei mellett nagyon sokat szinkronizál. Így a Jóbarátok, a Harmadik műszak, a Monk- a flúgos nyomozó film szereplőinek kölcsönzi hangját. Arca – a színpadon kívül – a Bástyasétány 77 című magyar filmből lehet ismerős.

 –Március 12-én mutatják be a Soproni Petőfi Színházban Katona József Bánk bánját, amiben Gertrudiszt alakítja. Az intenzív próbaidőszak miatt nem volt könnyű az interjút egyeztetni, végül február utolsó napján, az esti próba után sikerült megejteni ezt a beszélgetést. Hol tart a próbafolyamat?

 –Éppen most jöttem le a színpadról, és díszletek közt próbáltuk végig az egész darabot. Azt mondhatom, hogy már most nagyon jól áll a produkció, s mi színészek úgy érezzük, ha még egy próbát tartanánk, akkor már holnap beülhetnének a nézők a Bánk bánra. Ezt bizonyára a rendező, Kerényi Imre cáfolná, aki nagyon feszített tempóban próbál, és ezért már premier előtt elkészül a rendezéseivel. Mivel itt mindenki szívén viseli a Bánk bánt, ezért elég hamar megbarátkoztunk azzal a szöveggel, amit Katona drámája nyomán írt át a rendező, úgy, hogy hű maradt a jambikus verseléshez. Jóval rövidebb és tömörebb lett a darab, és a mának szól. Azt nem szabad elfelejteni, hogy itt Sopronban mi kiszolgáljuk a diákbérleteseket is, és több ezer fiatal látja majd a Bánk bánt. Katona József szövege csodálatos, de ha az eredetit játszanánk, akkor éjfél előtt lenne vége az előadásnak, és sok esetben a 19. századi szöveget nehezen értenék meg a gyerekek. Itt nem arról van szó, hogy az új szöveg nem hű az eredeti szelleméhez, hanem kicsit a mai korhoz igazodó átültetésről.

 –Könnyű volt megtanulnia az új szöveget?

 –A szöveg nem nehéz, csak éppen túlzottan szorgalmas voltam, s ez okozott egy kis problémát számomra. Amikor megkaptam Gertrudiszt, nagyon megörültem, s azon nyomban nekiláttam tanulni a szöveget, de az eredetit. Később tudtam meg, hogy most ez nem jó, mert a rendező átírta. Ekkor megszereztem a szolnoki kollegáimtól –abban a színházban már ment egy ilyen átírt Bánk – a korszerű szöveget. Ezt is megtanultam, de kiderült, az sem jó, mert azon is módosított a rendező. Így háromszor tanultam meg a darabot.

 –Említette: úgy gondolja, már premierre kész az előadás. Valóban összeáll egy darab a bemutatóra. Én azt veszem észre, hogy legalább négy-öt előadásnak le kell mennie, mire valóban összeforr egy produkció.

 –Ez az esetek többségében igaz, de azért van rá példa, hogy hamarabb készen állunk egy darabbal. Vannak olyan kollegák, akiknek elég, ha premiert négy-öt próba előzi meg, s készen állnak. Mások csupán a negyedik, hatodik előadásra, s olyan is vannak, akik soha nem készülnek el a szereppel. Tehát ez színésztől függ, s attól, hogy a rendező, igazgató a megfelelő személynek adja-e a szerepet. Néhányan már most is nem színészként jönnek be a színpadra, hanem pl. mint Ottó, vagy Bánk bán.

 –Vagy éppen Gertrudisz.

 –Igen, de magamat azért nem akarom dicsérni… Az viszont igaz, hogy csak az ötödik, hatodik előadás után alakul ki a valódi csapatjáték.  

–Az én olvasatomban a meráni királyné igen összetett személyiség. Az egyértelmű, hogy nem kedvelte a magyarokat, de nem lehetett rossz anya, hiszen egyik lánya a szentéletű Erzsébet volt. Milyennek látja ön Gertrúdot?

 –Mielőtt kérdésére válaszolok, elmondanám, hogy ez a soproni Bánk bán, bár próza, de szinte olyan, mintha egy operát játszanánk. Erkel Ferenc operájának részletei csendülnek föl a produkció alatt, így hallható egy-egy szereplőhöz kötődő motívum is. Korhű jelmezben játszunk –ami nagy örömet jelent számunkra–, így semmi ultramodernség nincs a műben; igazi klasszikus produkciót láthat a közönség. Erről ne gondolják azt, hogy „poros” és unalmas. A rendezői koncepció képekben, tablókban, szinte filmekben gondolkodik. A gyerekekkel Gertrudisz nem is találkozik, így azt nem tudjuk bemutatni, hogyan viselkedik anyai szerepében. Van egy jelenete Izidórával, amiben a királyné gyengédebb voltát mutatja, hiszen úgy gondolja, hogy ez a lány később Ottó felesége lesz. Amikor leszúrja a királynét Bánk, akkor haldokolva először a gyermekeit hívja. Ez mutatja, hogy törődik gyerekeivel. Milyen nő is lehetett? Bizonyára jó feleség, s ez akkor derül ki, mikor az utolsó képben a király elmondja, mennyire szerette Gertrudiszt. Természetesen ez a házasság akkor dinasztikus volt, de a szövegből kiderül, hogy a királyi pár valóban szerelemmel szerette egymást,ami akkoriban igen ritka volt.

 –Azt írta Jókai Mór: „Gertrúdot a természet nem királynénak, hanem királynak teremte, de semmi esetre sem a magyar számára.” Ezzel egyet tud érteni?

 –Ez így is van. Gertrúdisz egyik monológjában felsorolja azokat az államokat, melyeket ural, vagy uralni szeretne, s ebből kiderül, hogy ő nem elégedett meg magyar királynéi státuszával. Igaz, nagyra törő asszony volt. Egy igen erőteljes szerepről van szó, amiben nehezen tudom megmutatni a királyné női, hanem inkább az uralkodói mivoltát. Ebben a rendezői koncepcióban Gertudiszt fiatal színésznő játssza, nem csak itt, hanem anno Szolnokon is. Az első képben jobban látható, bemutatásra kerül a züllött, orgiákkal teli palota. A királyné nem csak szervezője, de aktív résztvevője is ezeknek a kicsapongásoknak. A férje távol harcol, és ő pedig szórakozni akar.

 –Említette, hogy szinte operát játszanak. Szereti ezt a műfajt?

 –Nagy operarajongó -és barát vagyok.Sokat járok operaelőadásokra, a főiskolán az osztályfőnököm, Békés András pedig egy ideig az Operaház főrendezője volt.

 –Játszott már igazán nagy klasszikus magyar drámai szerepeket?

 –Játszottam tragédiákban is, de olyan nagyasszonyt, mint Gertúdiszt, eddig még nem. Elképzelhető, hogy mindez alkatomból adódik. Nem egy olyan alkat vagyok, aki a tragédiák fiatal hősnőit, mint Júliát, vagy Melindát eljátszhatja. Inkább királynői szerepekre vagyok predesztinálva, olyanokra, melyeket igazán fiatalon nem lehet alakítani. Most, ahogy az idő halad, megtalált engem a meráni királyné.

 –Azért Capuletnéig még van idő…

 –Igen, de addig már megtaláltak olyan szerepek, mint pl. a Milady az Ármány és szerelemből. Eddig is sok csodálatos darabokban vehettem részt, s az is érdekes: most játszom a La Mancha lovagjában, Huszti Péter rendezésében Aldonzát – azaz Dulcineát – és ez a szerep úgy érzem, kissé későn talált meg.

 – Kanyarodjunk vissza az időben. Karácsony napján született. Igazi ünnepi ajándék lehetett szüleinek.

 –Úgy tudom, hogy egy komoly kelkáposztás vacsora után döntöttem úgy: napvilágra jövök. Így december 25-én reggel megszülettem. Azóta is mindenki ezen csodálkozik. No de, azért ezen a napon is születtek emberek.

 –Kisfiúkként sokszor arra gondoltam: nem lehet jó ünnepekkor születni, mert bizonyára nem kap külön az illető születésnapi ajándékot, hanem összevonják neki a karácsonyival.

–Csillagjegyem szerint Bak vagyok, mondhatni duplán, s már születésem pillanatától irányítani akartam a családomat. Mindig megmondtam, mi is az, amit kérek. Édesapám azért úgy nevelt, hogy gyerekként is dolgozzak meg az ajándékokért. Egy kis kerti munka után kaptam csak meg az új játékokat, vagy a kerékpárt. Nem szégyellem bevallani, hogy jómódú családba születtem, így nálunk sosem volt probléma az ajándékozással. Sokszor éppen azt kértem, hogy egy nagyobb ajándék miatt vonják össze nálam a Karácsonyt és a születésnapomat. Előfordult, hogy pianínót kaptam Karácsonyra, s amikor már felnőttem megkaptam az első lakásomat, majd az első autómat. Jól tudom, hogy a mai világban, amikor nagyon sok a szegény ember, mindezt visszás leírni, de nem hazudhatom azt, hogy nyomorogtunk, ha nem így történt.

 –Sosem származott kellemetlensége abból, hogy Bakként mindenkinek keményen elmondta a véleményét?  

–Erre is volt példa. Azt mondta általános iskolában az osztályfőnöknőm – akkor még Nagy Beátának hívtak, később, a pályára lépve vettem föl anyai nagymamám nevét  – , mikor hangoskodtam a teremben: „Beáta, két dudás nem fér meg egy csárdában, valamelyikünknek be kell fogni a száját!” Erre rávágtam: „de nem én leszek az!” Általában akkor szólok valamiért, ha meg vagyok győződve az igazamról. Az életem gyökeresen a főiskolán és a diploma után változott meg. Vidéken születtem és Balatonbogláron cseperedtem föl. Jártam színjátszószakkörbe, több versmondó-mesemondóversenyt nyertem meg. Azt hittem akkor, hogy a tehetségem adott, velem született, s kivételes lény vagyok. A főiskolán szembesültem azzal, hogy rajtam kívül nagyon sok tehetséges ember van. Minél több színházi előadást tekintettem meg, annál jobban tudatosult bennem: nem lehet nagyképűsködnöm, hanem keményen meg kell dolgoznom azért, amit el akarok érni az életben.

 –A diploma után könnyen el tudott helyezkedni?

 – Engem a sors, mint színésznőt a tenyerét hordozott. Ahogy elvégeztem a főiskolát, egyszerre két színházhoz is hívtak. A józsefvárosihoz, ami akkor Népszínház néven üzemelt, de már akkor dolgoztam a Thália Színházban is. Mindig, mindenhol főszerepet, vagy nagy epizódszerepet játszottam: az Arizónában, Sopronban, vagy a Játékszínben. A Turay Ida Színházról külön kell szólnom, mert úgy érzem, ez a társulat a „családom”. Sokan játszanak a Turay-s produkciókban a legendás soproni színészek közül, így Benkő Péter, Mikó István, vagy Borsos Zoltán. Darvasi Ilona igazgatóasszony, a Turay Ida Színház alapítójának jóvoltából egy remek társulattal dolgozom együtt. Egy nagy főszereppel kezdtem annak idején a Turayban, de sok kisebb szerepet is játszottam, ami eleinte nekem rendkívül furcsa volt. Aki ismeri a színházak világát, jól tudja, mit jelent „középen meghajolni”. A tapsrendben, középen a főszereplők hajolnak meg. Később rádöbbentem, hogy az igazi élményt az jelenti, hogy egy jó csapatban játsszunk, s nem az, hányadikként megyek ki a függöny elé. Ahogy teltek az évek, már a Turayban is inkább nagyobb szerepet játszom.

 –Művésznő rendkívül sokoldalú: tragédiában, komédiában, abszurdban, mesejátékban, sőt még operettben is fellépett.

 –Úgy énekeltem primadonna szerepet, a Marica grófnőt, hogy prózai szakon végeztem, így ez bizony nem volt könnyű feladat. Sipos Jenőné Nagy Erika volt az énektanárnőm, akinek sokat köszönhetek.

 –Gondolom ez nem „kaposvári operett” volt, gondolok az ottani Csárdáskirálynőre, tehát énekelni is kellett.

 –Hogyne, nem mehetett a darab a próza felé, valóban énekelni kellett, s hogy bírjam erővel, s hangom közben a prózai darabokban is jó legyen, nem csak én játszottam Maricát, hanem Nagy Ibolya operettprimadonna is. A bonviván szerepet pedig Kovács Etele operaénekes szólaltatta meg . Ez tehát egy valódi nagyoperett volt.

 –A Turay Ida Színházban több gyermekeknek szóló előadást rendezett. Nehéz a kicsinyek világához szólni, úgy hogy ne unatkozzanak, de mégsem legyen a darab lekezelő, vagy túl szirupos?

 –Nem könnyű megtalálni a gyerek lelkéhez az utat, ez igaz. Régebben fel sem vetődött bennem, hogy rendezzek, nem hogy még gyerekeknek. Talán oly sokszor mondtam: nem tudnék rendezni, hogy megtréfált a sors, s Darvasi Ilona megkérdezte tőlem: megrendezném-e a Holle anyót. Kifigyelte azt, hogy egy gyerekdarabban milyen tanácsokkal láttam el a takarásban a fiatal kollegákat. Ez adhatta az ötletet, hogy felkérjen rendezői feladatra. Rögtön igent mondtam, de mikor hazaértem, megriadtam, hogy mekkora fába vágtam a fejszét.. Végül is sikerrel megoldottam a feladatot. Innen datálódik a gyermekdarabok iránti rajongásom.

 –Annyira kedveli ezt a műfajt, hogy még meséket is írt.

 –A Holle anyóit nem én írtam, de a második darabot, A suszter manóit már igen. Azt mondják, jól sikerült, s tudtam, nem szabad gügyögni a gyerekeknek, mert azt nem szeretik. Arra is figyelnem kellett, milyen verbális fordulatokat alkalmazzak. Így legalább fél évig tartó „küzdelem” után született meg az első önálló írásom. Rájöttem, hogy az írás nagyon sokat segít később a  rendezésben. Ismerem a színpad méretét, tudom, kik játsszák a darabot, tehát már eleve dramatizált művet írtam. A következő darabom a Betlehem csillaga volt, amiről azt hinnék sokan, hogy a bibliai történet, a pásztorjátékok és a misztériumjátékok ismeretének segítségével könnyen megírható. Mégsem az, mert el kell dönteni, hol legyen a sztori vége: szerepeljen –e még benne Heródes vérengzése, a gyerekek megöletése? Így ez is egy féléves munkába tellett. De nem bántam, mert a gyerekdarabok írása jelenti számomra az igazi boldogságot. A jelmez készítésétől a díszletek összeállításáig mindenhol jelen vagyok.

 –Ami szintén lényeges: egy gyermek pusztán udvariasságból nem tapsol.

 –Természetesen, és sok mindent meg kellett tanulnom már az első darabom fogadtatásánál. Rájöttem, azt nem lehet megkérdezni a nyílt színen: ki jöhet ilyenkor éjszaka? Mert a gyerek rögtön felkiált: manók! Nagyon édes, aranyos, de ugyanakkor „kegyetlen” közönségről van szó. Amikor unatkoznak, akkor azt ki is mutatják. Nagy szerencsém van, mert ha a művelődési házak vezetői, vagy a szülők rámennek az internetre, láthatják, hogy több mint 70 társulat létezik, mely a gyerekprodukciókkal foglalkozik. Mégis, a Turay gyermekelőadásait számtalan helyre hívják. Célunk, hogy maradandó élménnyé változzanak a látottak, hallottak. El kell varázsolni a gyerekközönséget. Ezt mindenki tudja. Sajnos vannak olyan igazgatók, amatőr, dilettáns társulatok, akik olcsó festett függönyökkel, a díszletraktárból összeszedett, leselejtezett bútorokkal, stilizált, olykor „civil” jelmezekkel állítanak színpadra egy előadást. Ez nem csak hiba, hanem bűn. Nálunk viszont olyan gyerekdarabok kerülnek bemutatásra, melyek kiállításban vetekednek, sőt nem egyszer varázslatosabbak, mint a felnőtt előadások. Legutóbbi darabunk, a Csipkerózsika volt, s ahányszor felment a függöny megtapsolták a díszletet. Ez igencsak ritka a lecsupaszított színpadképek világában. A sikert mutatja, hogy csak februárban 11 előadásunk volt belőle. Az elmúlt évek tapasztalata azt bizonyítja, jó úton haladunk, előadásainkon tátott szájjal ült gyerek és szülő egyaránt. Mi abból indulunk ki: a gyermek lesz a következő generáció felnőtt közönsége. Ha már őket elriasztjuk valami csapnivaló előadással, akkor később nem szívesen megy színházba, a hajdani rossz élmény miatt. Tudjuk, hogy a válság miatt nem lehet annyi bemutatót létrehozni, amennyit szeretnénk. Akkor legyen kevesebb premier, de az legyen minőségi.

 –Jelenleg milyen gyerekdarabon dolgozik?

 –Nagyon szeretek írni, de jól tudom, hogy vannak nálam sokkal jobb írók is. És itt nem a klasszikusokra gondolok, mint pl. a Grimm-fivérekre, hanem a kortársakra. Az egyik színésznőnkről kiderült, hogy nagyon tehetséges író, és az ő mesedarabját szeretnénk színre vinni. Biztos vagyok benne, hogy ez nem okoz a gyerekeknek csalódást.

 –Nagyon sokat szinkronizál. A fiatalok többsége a Jóbarátok sorozatból ismerheti a hangját. Egy cikkben azt írták: „Nyírő Bea komédia iránti fogékonyságát mutatja, hogy komoly, barna nőként is hihetetlenül hitelesen hozta a butácska, extravagáns Phoebe karakterét.” Valóban szeret komédiázni?

 –Nagyon. El sem tudnám képzelni magam humor nélkül. Vannak olyan kollégáim, akik az előadások előtt teljesen átszellemülten járkálnak fel-alá az öltözők előtt, de én nem olyan vagyok. Akkor is viccelek, nevetek.

 –A humor ugyanakkor „önvédelmi fegyver” is lehet.

 –Ezen még nem gondolkodtam el, de van benne valami, amit mond. Azt a sok bajt, problémát, amivel nap mint nap találkozunk, háttérbe szoríthatjuk, ha kellő humorérzékkel áldott meg minket a sors.

 –Szavaiból kitűnik, hogy sokat dolgozik. Ha van egy kis szabadideje, azt mivel tölti?

 –Nincs különösebb hobbim, ha erre kíváncsi. Szeretek biciklizni a Balaton környékén, kedvelem a családi összejöveteleket, de semmit sem csinálok hobbi-szinten. Nagyon szeretek olvasni és vallom: fontos, hogy a színész képezze magát egyéb humán területen is, ne legyen szakbarbár. Ez az oka annak, hogy még egy diplomát szereztem magyar-kommunikáció szakon. Boldognak érzem magam, mert olyan szerencsés vagyok, hogy elmondhatom, az igazi hobbim a színház.

 (Az interjú március 3-án készült.)