vissza a főoldalra

 2011.11.04. 

Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra

(Magyar Állami Operaház)

A Simon Boccanegra nem tartozik Verdi legnépszerűbb, sűrűn bemutatott darabjai közé, egyetlenegy dallama sem vált slágerré, stadionokban tartott koncertjeiken nagy tenorok meg baritonok nem éneklik egyik áriáját sem. Így a most, az október 1-jén tartott budapesti premieren a lélekbalzsam jótevő erejével hat a közönségre, mert minden van benne, amit az operarajongók Verditől elvárnak: baljóslatú titkok, végletes szenvedélyek, mélységek és magasságok, hatalmas kórusjelenetek, hatásos finálék, magas fogú énektudást igénylő szólók, kettősök és négyesek. Verdi műveinek témáját sok-sok helyről merítette. Találhatók közöttük történelmiek, klasszikus Shakespeare és Schiller-drámákra épülők, de akadnak olyanok is, amiknek alapja ma kisebb művészi értéket képvisel, mint Verdi idejében. Ez utóbbiak közé tartozik a Simon Boccanegra is. Verdi kortársa, a genovai spanyol konzul, Antonio Garcia Gutiérrez azonos című drámáján nyugszik a szövegkönyv, amit Francesco Maria Piave és Arrigo Boito készített el. Ősbemutatóját 1857. március 12-én tartották Velencében, a híres-nevezetes Fenice világot jelentő deszkáin. Mi tagadás, csúfosan megbukott… Közel negyedszázad múlva Verdi alaposan átdolgozta, mert többrétegű mondanivalót hordozott, és emellett néhány olyan, a publikum számára kedves, szívhez szóló dallamot is, amit először a közönség nem hallott meg benne. Sokat javított rajta, mert még ő sem engedhetett meg magának még egy bukást. A milánói Scalában 1881-ben az átírt Simon Boccanegra fényes sikert aratott. Magyarországon bő ötven év múlva, a ’81-es változatot 1937 júniusában mutatták be az Operaházban. Azóta hatszor – hol az Erkelben, hol az Operában – újították fel, és most október 1-jén – két szereposztásban – az olasz operák avatott mesterének, Ivan Stefanuttinak a rendezésében újra színpadra állították. A második szereposztás premierje október 16-án volt. Sajnos csak októberben, mindössze 7 alkalommal adják elő.

           A rendező által tervezett és az opera nyomasztó miliőjét kifejező színpadkép fogadja a nézőket. Az előadás uralkodó színei mind egy szálig mély tónusúk. Komor, fekete falak, boltívek határolják a játékteret, két hatalmas, szerzetesekre emlékeztető gránitszobor az összes jelenetben fenyegető elemként tűnik fel, egyedül a lágyan hullámzó vagy a felkorbácsolt tenger látványa töri meg az egyformaságot. A rendező jelmezei is mind egy szálig sötétek, a patríciusok és a plebejusok is hasonlóan szabott, egérszürke köpenyt viselnek. Simon Boccanegra és Jacopo Fiesco időnként annyira hasonlít egymásra, hogy alig lehetett különbséget tenni közöttük. Az olasz rendező hagyományos értelemben vett dalművet állít a színpadra, semmiféle különcködő vagy elképesztő, a mű szellemiségétől távolálló megoldása nincs, inkább a díszletek és a jelmezek fejezik ki Verdi operájának fojtogató atmoszféráját. Fokanov Anatolij címszereplőként a kegyetlennek tűnő zsarnokot, ugyanakkor gyöngéd apát személyesíti meg. Róla csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. Erős és mégis bársonyos baritonjával kelti életre ezt a szélsőséges karaktert. Cseppnyi hamis árnyalat nincs a hangjában, a magas és a mély regisztereket egyforma tisztasággal énekli. A topmodell szépségű Magyari Eszter a szerelem egekbe emelő elragadtatását és pokolba taszító kínját megjáró Amelia Grimaldinak kölcsönzi lágyan csengő szép szopránját. A kemény és bosszúszomjas Jacopo Fiescót Rácz István telt basszusával állítja a publikum elé. Az ingadozó, emberpróbáló helyzetbe került Gabriele Adornót Fulvio Oberto a nagy bel canto tenorokhoz méltó módon énekli. Az intrikus Paolo Albanit Szegedi Csaba (felső képen) simogató, ugyanakkor templomi zengésű baritonjával személyesíti meg.

Kocsák Balázs vezényli a zenekart. Az Operaház összeszokott együttesével becsületesen eljátszatja ezt a közel háromórás művet. Örömteli érzés ebbe a ritkán látható-hallható műbe alámerülni, ugyanis nem egy megszokott, unalomig ismert operában mártózhatott meg a tetszését zajosan kimutató közönség, hanem egy különlegesben, mert így valódi, semmivel össze nem hasonlítható zenei élményt és igazi szellemi csemegét kapott. (Alsó képen: Fokanov Anatolij és Magyari Eszter.)

Dr. Petővári Ágnes