vissza a főoldalra

 2011.11.11. 

Tisza István emlékév

Valódi Herkules, muszájból

Az én agyam ezt nem tűri el, mert nem vagyok hajlandó elfelejteni azt a bizonyos „vörös fasizmust”.  Ők és társaik bármikor büntetlenül rágalmazhatnak, provokálhatnak, gyalázkodhatnak.

 Döbrentei Kornél A rendíthetetlen lovag című új versét gróf Tisza István miniszterelnök alakja ihlette. A verset az alcím szerint Gróf Tisza István szoboravatására írta. Sorai nagyívű történelmi panorámát tekintenek át múltunkból, mely legvégül a megidézett kormányfő üzenetével így zárul: „Ne tűrjetek tovább szívcserét, / ám az ősi szűt emeljétek fel, / s lelketektől megtelek élettel, / szobrom s a Nagyisten legyen tanunk: / kiirthatatlanul megmaradunk.”

 A vers sokadik elolvasása után is úgy érzem, mintha hiányérzete lenne „az őszirózsás forradalomban” bestiálisan meggyilkolt miniszterelnök iránt?

 – Telitalálat! Valóban fájdalmas hiányérzetben fogant meg ez a vers. Úgy találtam, hogy nincs elég bátorságunk saját nagyságainkhoz ragaszkodni. Tisza Istvánhoz hasonló korrekt úriember és reálpolitikus azóta sem volt több a magyar történelemben. Odaadta a nemzetért a legtöbbet, mit férfi adhat: az életét áldozta. Példátlan hazaszeretet birtokosa volt, ezért is tartom államférfinek a szó legszorosabb már-már szakrális értelmében. Önálló magyar viselkedési rendet képviselt úgy is, mint huszárezredes. Akár jelképesnek is tekinthetjük azt a párbajt, ahogyan kardjával megszégyenítette az őt kihívó „nyúlszájú” Károlyi Mihályt. A nemzeti hagyomány jegyében élt és politizált. Felismerte, hogy Magyarország központi ereje a dualizmus egységében valósulhat meg, és hogy a Deák Ferenc által szorgalmazott kiegyezés hasznunkra volt, mert ebből következett a gazdaság, az ipar és az életszínvonal emelkedése. Személyes tragédiája nagyrészt abból fakadt, hogy mialatt szüntelenül ellentámadásba kényszerült a Jászi Oszkárék-féle szabadkőműves szellemiség ellen, kénytelen volt a saját fajtájával is szembefordulni az obstrukció idején, amikor az országgyűlés működését, jogalkotását és általában véve a magyarság játékterét a politikai életben megpróbálták a minimálisra csökkenteni. A vers írásakor arra is gondoltam, hogy egy szobor sok tekintetben mindig többet fejezhet ki, mint a valóság. Elrugaszkodtam a hús-vér valóságtól, a transzcendenciát átlépve megszólítottam őt, így kaptam meg a választ a vers utolsó soraiban.

 A versben úgy is megemlíti Tisza Istvánt, mint aki „őriző volt a strázsán”, illetve mint aki „valódi Herkules, muszájból”, vagyis Ady Endre sorait vonatkoztatja rá. Mi a személyes véleménye a költő és a miniszterelnök ellentmondásos kapcsolatáról?

 – Nem lehet választani Ady Endre és Tisza István között. Aki olyan irányba tereli szót, hogy végül egyik mellett és a másik ellenében kell dönteni, az jóvátehetetlenül meghamisítja ennek a két zseniális férfinek az emlékét.  Versemben megpróbáltam ezt a két géniuszt immáron haláluk után megbékíteni és kiegyezésre bírni egymással, mert úgy érzem, ez a helyénvaló. Tudjuk jól, hogy a miniszterelnök sohasem érzett ellenszenvet a költő iránt, hiszen tisztában volt írói zsenialitásával, szimbolizmusának megtisztító és megújító erejével, és belátta ennek sajnálatos következményeit is, midőn Ady Endre Jászi Oszkárék, Hatvany Lajosék és Lédáék befolyása alá került. Tette mindezt annak ellenére, hogy a költő „vad, geszti bolondnak” nevezte őt és még számos alkalommal lekicsinylően vélekedett róla. Ehhez azonban nemcsak mások befolyása kellett, hanem alighanem az is, hogy Adynak kisebbségi érzése lehetett A rendíthetetlen lovaggal szemben. A nőfaló költőt talán irritálta Tisza István férfias kiállása. Ám azt is tudjuk jól, hogy miután a miniszterelnököt meggyilkolták, magába roskadt. Addigra már maga is a halál határmezsgyéje felé tartott, végképp megszabadulva Tisza politikai ellenfeleinek befolyása alól.

 Az a hisztérikusan magyarellenes kör, melynek befolyása alól Ady Endre megkésve bár, de feleszmélt, mintha időről időre reinkarnálódna. Napjainkban éppen Dörner György Új Színház élére történt kinevezése ellen tiltakoznak, mivel a színművész Csurka Istvánnal és Pozsgai Zsolttal közösen szeretne új otthont teremteni a magyar dráma számára. Noha a megbízott igazgató még be se tehette lábát a teátrumba, máris újnyilasnak minősítették és eltávolítását követelik.

 – Minden erőmmel Dörner György mellett állok, és természetesen ugyanez vonatkozik Csurka Istvánra, illetve Pozsgai Zsoltra is. Három olyan tehetséges és kiváló magyar emberről van, akik számos alkalommal bizonyították elkötelezettségüket örök érvényű nemzeti értékeink iránt. A támadások hátterében alighanem ugyanaz az indok húzódik meg, mint már oly sok alkalommal, amikor a nemzeti értelmiség megpróbálkozott önálló úton járni, és megszabadulni attól a befolyástól, mely valóban évtizedek óta ráerőlteti akaratát a szellemi életre is. Tarlós István főpolgármester döntése megtörte azt a színházi hegemóniát, melyet megörököltünk Aczél Györgyék idejéből. Eddig ilyen lépésre senki sem merte rászánni magát, de Tarlósnak volt vér a pucájában ehhez is. Valójában a Nemzeti Színházzal kellett volna kezdeni a sort, és reményeim szerint hamarosan ott is gyökeresen megváltozik a szakmai vezetés arculata. Az Új Színház körül kialakult helyzet láttán joggal kérdem. Milyen alapon vagy jogon merészelik újnyilasnak, újfasisztának vagy újnácinak nevezni azt az igazgatót, aki műérvényesítő előadásokat kíván színpadra állítani a magyar nemzeti dráma és a mértékadó kortárs szerzők nyújtotta színes kínálatból? Aki ma Budapesten Vörösmarty Mihály, Katona József, Németh László, Illyés Gyula, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula vagy Páskándi Géza drámáját kívánja bemutatni, az ellenség?

Talán Dörner vagy Csurka, esetleg Pozsgai mondott olyat bárkire is, hogy a szarból jött, mint ahogyan azt Spiró máig büntetlenül megengedte magának, vagy netalán ők viccelődtek karácsonykor a Tilos Rádióban azzal, hogy ki kellene irtani a keresztényeket? De ne feledkezzünk meg arról a gyalázkodásról sem, amelyet az önmagát írónak tartó Kertész Ákos zúdított nemrégiben a magyarságra, vagy említhetném a Nobel-díjas druszáját is és még sok mindenkit a „mazsihiszes” Zoltain vagy Landeszmann főrabbin át Konrádig, aki amikor nem retteg Budapest és Berlin között ingázva, olyankor síkra száll a könnyű drogok legalizálásért. Miért van az, hogy ők és társaik bármikor büntetlenül rágalmazhatnak, provokálhatnak, gyalázkodhatnak? Megalázzák a nemzetet, a hazát, melyhez látszólag ők is tartoznak, de valójában csak itt élnek, és amikor ezt mi visszautasítjuk, akkor kollektíve szélsőségesnek nyilváníttatunk. Az én agyam ezt nem tűri el, mert nem vagyok hajlandó elfelejteni azt a bizonyos „vörös fasizmust”, mely nélkül ez az egykori „szadeszos” balliberális banda sehol nem lenne. Ha ezeknek annyira rossz és annyira üldözve vannak, akkor miért nem mennek el innen ahelyett, hogy gyűlölködve rázzák az öklüket minden ellen, ami számunka szép, szent és igaz?

 Nyilván ennek a gyűlölködésnek az újabb példája az, hogy az ötvenhatos forradalom 55. évfordulóján Gyurcsány Ferenc új pártjának, a Demokratikus Koalíciónak egyik fontoskodó alakja, Dániel Péter ügyvéd gyalázkodó írást tett közzé. Azt írta Wittner Máriáról, hogy „primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti”. Sok alkalommal lépett fel Wittner Máriával közösen. Beszélt már vele a történtekről?

 – Még nem, de módot fogok találni rá, hogy szót váltsunk erről is. Mint mindig, most is Mari oldalán állok. Ha szabad férfiként reagálnom a történtekre, akkor azt üzenem az ügyvéd úrnak: jobb ha nem kerül az utamba, mert hatvanöt évem ide vagy oda, valószínűleg megverném, ha párbajképes lenne. Sajnálom, hogy ilyen ősi igazságtétel már nincs, kihalt: A rendíthetetlen lovag magával vitte a sírba ezt is.

 Búcsúzásképpen engedje meg, hogy lapunk olvasói és munkatársaim nevében boldog születésnapot kívánjak!

 – Köszönöm! Hálával tartozom minden őszinte jókívánságért, mert erővel ruház fel és megbékít az életkorommal.

Borbély László