|
 2011.11.25.
Lenin
beszél Hitler hangján
(A kopasz énekesnő Óbudán)
MRS. MARTIN:
Pompás negyedóra volt, tiszta, logikus.
A TŰZOLTÓ: (a
kijárat felé indul, de megtorpan) Apropó, és a kopasz énekesnő?
Mindnyájan
zavartan hallgatnak
MRS. SMITH:
Ugyanolyan a frizurája, mint máskor.
A TŰZOLTÓ: Ó,
nos, akkor a viszontlátásra, hölgyeim és uraim!
MR. MARTIN: Sok
szerencsét és kellemes tüzet!
A TŰZOLTÓ:
Reméljük. Hisz közérdek.
Csalódik, aki azt hiszi, hogy Eugéne Ionesco abszurd drámájában,
A kopasz énekesnőben valami parókaviselésre kárhoztatott
bárénekesnő életéről esik szó. A kopasz énekesnő csak
egyetlen egyszer, a fent idézett jelenetben kerül említésre.
És bizony ebből a kis szövegrészletből is remekül kiviláglik
a darab abszurditása.
Ionesco, az
abszurd mestere 1909. november 26-án született az Olt megyei
Slatina városában, Romániában. Apja román, míg anyja francia
volt, így gyermekkorának jelentős részét Franciaországban tölthette,
de szülei válása után, 1925-ben visszatért apjával Romániába.
A bukaresti egyetemen szerzett francia nyelvtanári diplomát
1933-ban, diplomamunkáját a francia irodalomról írta. 1936-ban
nősült meg, házasságából egy lánya született. 1938-ban
családjával visszatért Franciaországba, hogy anyagot gyűjthessen
a doktori cím megszerzéséhez szükséges munkájához. A II.
világháború e gyűjtőmunka közben érte őket, ezért úgy döntöttek,
hogy ott maradnak. 1970-ben az Académie Française rendes tagjává
választotta. 1994-ben, 84 éves korában érte a halál. Mivel
szinte kizárólag francia nyelven írt, joggal tekintik – félig
román származása ellenére – francia írónak. Első abszurd
darabját, A kopasz énekesnőt 1948-ban írta, miután egy
angol nyelvkönyv példamondatainak tanulmányozása közben rádöbbent
a kispolgári lét abszurditására. A darab 1950-ben került színpadra,
megteremtve ezzel az abszurd színház világát.
A darab cselekményét
leírni nem bonyolult, a mondanivalóját már inkább. A London környéki
Smith házaspár vendégül látja a Martin házaspárt, közben
egy kis időt náluk tölt a környék tűzoltókapitánya. A
szerző szerint: Nevetségesek vagyunk. Ebből a szemszögből
kellene magunkat látnunk. Csak a humor – legyen az rózsaszín,
vagy fekete vagy kegyetlen – szóval csak a humor képes nekünk
visszaadni a derűt. Ionesco következő művei is többnyire
egyfelvonásosak, amelyek első nézésre, olvasásra semmiről
sem szólnak: látszólag értelmetlen párbeszédek követik egymást,
és csak a végén vetődik fel a nézőben, hogy a tartalom nélküli
jelenetek értelme és mondanivalója maga a tartalomnélküliség.
Mert miről is szól ez a dráma? Hogy az egész neoliberális
polgári blöff nem vezet sehová, hiszen képtelenek vagyunk
kommunikálni, odafigyelni a másikra. Gondoljunk csak arra, hogy
hányszor megtörténik: valaki megkérdezi a másiktól, hogy
vagy?, de nem is figyel a válaszra.
A Térszínház
Bucz Hunor által rendezett előadásában az egydimenziós ember,
a spengleri tömegember drámáját kapjuk. Ezt a darabot az idei
évadban november 7-én játszották először a Zichy kastélyban.
Ez a dátum sokaknak nem mond már semmit – szerencséjükre. Én
viszont még emlékszem rá, hogy aznap elvitték az osztályt a
nagyoktszocforr alkalmából az Astoriához, a Szovjet Kultúra és
Tudomány Házába, hogy megnézzük Eisenstein propagandafilmjét.
A Térszínház produkciója végén ebből a filmből láthattunk
részleteket. Egy kis bevágást. Az egészben az a jó, az
abszurd, hogy Lenin beszél, de Hitler hangján. Ez nincs benne az
eredetiben, egy rendezői gesztusról van szó. Ahogy készültem
erre az előadásra, végigolvastam a kritikákat. Egy hölgyemény
ezt az egészet nehezményezi. No meg azt is, hogy közben a
szereplők lendítik a karjukat és a Nabucco rabszolgakarát éneklik.
De a kritikus nénit az jobban felháborítja, hogy ezen a közönség
még nevetetett is. Hát ilyen megátalkodott ez a magyar közönség,
hogy nevet a humoron. Egy másik közönség meg azon nevetett,
mikor az egyik komikus a Kormányzó temetésén gúnyolódott.
Ahogy a rendezői naplóban olvashatjuk: A nemzeti szocializmus és a kommunizmus demagógiája mellé
az önmagának sírva kezet csókoló önsajnálat és a presztízsfogyasztás
vágyálma kerül. Hát kérem, ezt megélni valóban humoros,
és rémképeinktől szabadulunk meg, ha merjük kinevetni
magunkat. Arról is szó van, hogy ez a két -izmus olyan utcába
vitte Európát, amiből a mai napig nem tudtunk kijutni.
A Térszínház
Ionesco-előadásában mindenben szigorúan követik a szerző
utasításait. Abban is, hogy mikor hányat üt az óra. Mert az
óra a darabban bizony össze-vissza üt. Ez is jellemző az
abszurd állapotra. Emlékezhetünk Shakespeare Hamletjére:
Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! Hogy én születtem
helyre tolni azt. A Smith házaspár a darab elején beszél
egy családról, Watsonékról:
MR. SMITH:
Melyik Bobby Watson?
MRS. SMITH:
Bobby Watson, az öreg Bobby Watson fia, a megboldogult Bobby
Watson második nagybátyja.
MR. SMITH: Nem,
ez nem az, ez egy másik. Ez a Bobby Watson özvegy Bobby Watson
fia, a megboldogult Bobby Watson nagynénje.
MRS. SMITH: Az
utazó Bobby Watson?
MR. SMITH:
Mindegyik Bobby Watson utazó.
Természetesen ez
így olvasva teljesen értelmetlen. De ha valamit nem tudunk néven
nevezni, akkor az nincs is. Ez itt nem más, mint a relativitás gúnyrajza.
Ahol mindenkit Bobbynak hívnak, ott az emberek identitászavarban
szenvednek. Iosensco fantasztikusan előre látta, hogy eljön az
idő, amikor uniformizálni akarják az embereket. Először még
arról volt szó a társadalomban: majd a gyerek eldönti, keresztény
akar-e lenni; ha akar, majd felnőttként megkeresztelkedik. Ma már
egyesek azt szeretnék, hogy a gyerek döntse el, fiú vagy lány
akar-e lenni. A Térszínház előadása azért több és jobb az
eddigi hazaiaknál, mert nem csupán a kiüresedett kapcsolatokra
utal. Látjuk a remek színészeket, ahogy előadják ezt az
abszurd remekművet, és azt mondjuk magunkban: de jól
bolondoznak! Közben pedig rájöhetünk, hogy bizony rólunk van
szó. Arról a társadalomról, amelyben több éven keresztül
merényletet követtek el a család és a kisközösségek ellen.
Smithéknél elég hosszú időn keresztül arról folyik a
diskurzus, hogy mit is vacsoráztak, s ki mennyit szedett a levesből.
Bizony, hány családban, házaspárnál az a fő téma, hogy ki
mit és mennyit evett! Olyan lényegtelen, szellemtelen dolgokról
beszélgetünk, mint a tévésorozatok, a celebek ruhái és még
sorolhatnám. Hiányzik a nagybetűs szellem és érzelem. És
bizony ez nem diplomafüggő dolog. Bucz Hunor rendezőként rámutat,
hogy a nyelvünket, történelmi hagyományainkat, szellemi és
lelki javainkat érő támadások a magyarság ellen irányulnak.
A liberálisok számára még a beszélő, a gondolkodó rabszolga
is veszélyes. Inkább mondjon marhaságokat, beszéljen a vacsoráról,
Bobby Watsonékról, de legjobb, ha egy szót se szól. Hiszen –
idézek a rendező naplójából – az értelmes szó könnyen
teremtő igévé lehet, különösen egy ilyen ősi, prófétikus
nyelven, mint a magyar.
A Térszínház
szereplőgárdájának A kopasz énekesnője remekül szemlélteti,
hogy amikor odajut az ember, hogy semmit sem tud, semmire sem emlékszik
– mint Mrs. Martin, hogy hol él és ki is a gyereke – , már
csak mímeli a szeretetet, a gondoskodást: akkor nevet, amikor mások,
s már közölni sem tud semmit. Még kitörhetünk ebből az állapotból.
„Csak” gondolkodni kéne…
Medveczky Attila
|
