Függetlenség

2011.10.14.

„A zsidó sajtó, melynek érthető okokból a begyében vagyok, megtett ellenforradalmárnak”

(Molnár Antal–Szabó Ferenc SJ: Bangha Béla SJ emlékezete)

Jól tudjuk, hogy a szocializmus évtizedeiben agyonhallgatták azoknak a hajdani hazai gondolkodóknak a munkásságát, akik sokat tettek a magyar és keresztény értékek védelméért. Ez az agyonhallgatás azonban nem teljesen tűnt el 1990 után. Még ma is azt a metódust választja a balliberális sajtó, hogy jobb valamiről, valakiről nem is beszélni, mert akkor az érdeklődő emberek nem is olvasnak semmit az illetőről. Ilyen agyonhallgatott tudós, gondolkodó volt Bangha Béla jezsuita atya, akit a „keresztény-nemzeti kurzus” fő ideológusaként tartanak számon az ellentábor képviselői. A páter hallatlan népszerűségnek örvendett, és megdöbbentő, hogy nevét ma már szinte senki sem ismeri. Éppen ezért jelentős Molnár Antal és Szabó Ferenc jezsuita atya közös műve, a tavaly kiadott Bangha Béla SJ emlékezete.

Nyisztor Zoltán, Bangha Béla hajdani szerkesztőségi munkatársa, egy évvel a páter halála után, 1941-ben megírta Bangha Béla életrajzát. Főleg a neves sajtóapostol, hitvédő, szónok alakját mutatta be. Azóta alaposabb munka nem jelent meg a jezsuita apostolról, a Magyar Kultúra c. folyóirat alapító főszerkesztőjéről, a hitvédelmi könyvek szerzőjéről. Még katolikus körökben is kevéssé ismerték Bangha Béla jezsuita lelkiségét, belső vívódásait, nehézségeit elöljáróival, továbbá élete utolsó éveinek hősies küzdelmét a fehérvérűség egyre elhatalmasodó, 1940-ben, 60 éves korában halálát okozó rémével. A könyv szerzői, szerkesztői az eltorzított Bangha-képet javítják ki, s rávilágítanak az emberek üdvösségért aggódó, minden áldozatot vállaló apostol lelkületére, az egyház korszerűsödését célzó kezdeményezéseire, élete második felében a keresztények egységét szorgalmazó törekvésére.

Ha katolikus, ha „reakciós”, akkor általában Prohászka Ottokár nevét szokás mondani, viszont Bangháról érdekes módon még elrettentésképpen sem tanítanak a főiskolákon. Fel lehet tenni a kérdést, hogy miért? Az ok egyszerű. Míg Bangha páter engedelmes lázadó volt, s az egyházát, a rendjét nem kritizálta vehemensen, addig Prohászka fiatal korábban nyíltan reformokat sürgetett. Jól emlékszem, hogy baloldali kötöttségű művelődéstörténet-tanárom, mikor különböző személyeket eszmei táborokba sorolt be, a fiatal Prohászkát az urbánusok, míg az idős Prohászkát a konzervatívok között említette. Bangha viszont soha nem kritizálta fennen a rendszert, még akkor sem, ha nem értett vele egyet. Naplójából viszont kitűnik, hogy nem szerette a tétlenséget sem, azt, mikor ülünk a saját valódi, vagy vélt babérjainkon. A páter szerint bizony a keresztény sajtó gyengesége is hozzájárult a kommünhöz. 1919. április 19-én ezt írja: „Ma egy hallatlanul ostoba brossúra jutott kezembe túlról – milyen semmis vádakra, hazug, gyűlölködő bolondságokra építik vallásellenességüket ezek a gazemberek! S meg a mieink évtizedeken át hiába élveztük a szabadságot, nem tudtunk élni vele!”

Megindító olvasni Bangha naplójegyzeteit, amint egyes rendtársai vagy más egyháziak „törpesége” és tehetetlensége miatt gyötrődik, „világhódító” terveket sző itthon, és terjeszt elő az 1938-as rendi nagygyűlésen, de részben sikertelenül: de azért az utolsó években, miután az eucharisztikus világkongresszus szervezése kimerítette erejét, betegen megírja még a „Világhódító kereszténység” c. nagy művét. Római rendi elöljárói iránti engedelmességét francia rendtársai, a paleontológus Teilhard de Chardin és a teológus Henri de Lubac magatartásához hasonlíthatjuk: hősiesen gyakorolta a szent ignáci „egyházzal való együttérzés” erényét.

Bangha Béla 1880. november 16-án született Nyitrán nemesi származású családba. A páter így ír 1936-ban gyermekkoráról: „Atyámék 9-en voltak testvérek, közülük hárman, ügyvédek lettek, így édesapám is. Apám Győrben tanult, kispap s pazmanita lett, de kilépett. Pesten jogot végzett; járásbíró lett Téten és sok dolga volt a bakonyi zsiványokkal, majd törvényszéki bíró Győrben. Itt politikai okokból-e, egészségiekből-e, lemondott első házassága után és ügyvéd lett Nyitrán. Édesanyámat, Marc Irmát, aki Galgócon 1852. augusztus 2-án született s egy uradalmi, majd MÁV-főkertész lánya volt, Nyitrán 1879. november 15-én vette el. A piarista templom lépcsőjén kérte meg, többször kísérte idáig: «nem vezethetném egyszer az oltárig is?» Mire anyám boldogan igent rebegett…Gyermekkori emlékek: a kora beíratás óvodába, elemibe, gimnáziumba, 5 éves korban gödörugrálás és sérv, bűnelvesztés az első gyónásnál, versfaragás, lapszerkesztés, cikkek a győri Őrangyalba.” Bangha Béla 15 éves korára elvégezte a kalocsai jezsuita gimnázium hatodik osztályát, majd hetedikes növendékként 1895. augusztus 15-én belépett a jezsuita rendbe. Nagyszombati, pozsonyi és innsbrucki tanulmányok után 1909. október 26-án szentelték pappá. A tehetséges ifjút rendi elöljárói eredetileg egyetemi tanárnak szánták, de 1910-ben a budapesti rendházba került, és átvette a Mária Kongregáció folyóirat szerkesztését. 1910. októberében nagy sikerű hitvédelmi előadásokat kezdett tartani a pesti Jézus Szíve templomban. 1912-ben megalapította a Magyar Kultúrát, az első magyar nyelvű jezsuita kulturális folyóiratot. A rendben szokásos harmadik próbaévet 1913 őszén Canterburyben kezdte meg, ahonnan az első világháború kitörésekor az USA követségének segítségével tért haza. 1915. február 2-án tette le ünnepélyes örökfogadalmát.

1917-ben - kiváló munkatársai, Baranyay Lajos és Buttykay Antal segítségével - létrehozta a Központi Sajtóvállalatot (KSV), a katolikus lapkiadás részvénytársaságát. Mindez nem tarthatott sokáig; 1918. november 12-én ezt írja naplójában: „Finis Hungariae! Míg mi lassan, akadémice tanácskozunk, hónapokig semmit sem eszünk, addig idekint felborul a helyzet. Október 31-én hajnalban győzött a Károlyi-Jászi-Kunfi –féle forradalom a nemzeti tanáccsal.” Aztán december 24-én: „Szenteste, mily szomorú és sötét vagy ezidén. Bizonytalanságban a haza, az Egyház, minden. A szocialista és bolsevista terror ül a lelkeken. Állítólag progrom lesz– a keresztény szervezkedés kátyúba dől. Minden igyekezetünk felborul. A múlt hét óta az én nyomdászlányaim ügye is válságosra fordult, az áruló Martinovits Andor a terror, a bujtogatás és az erőszak minden eszközével dolgozik. Szerdán kidobta a nővéreket és a leányokat a nyomdából”. 1919. március 8-án hajnalban a terrorlegények zörgettek a páternél, és házkutatást tartottak nála. „A zsidó sajtó, melynek érthető okokból a begyében vagyok, megtett ellenforradalmárnak. Amúgy is úgy undorodom Pesttől, hogy elkérezkedtem Kapornakra.” Március 21-én a páter Győrben volt, majd Pozsonyba ment a rendi központba. Ott elhatározta Bangha Béla, hogy nem szabad még egyszer azt a hibát elkövetni, hogy későn kezdjük el szervezni a sajtót. (Ezt tehát 1919-ben belátta Bangha, s mégis 80 év múlva ez újfent kérdés lett, és újra hibát követtek el a vezetőink.) A páter előtt világos volt, hogy minden elveszett, és a romokból kell prófétálni. Nem szabad bagatell dolgokra fecsérelni az időt, hanem nagy dolgokat tenni, hasznosítani, szervezni. S ahogy 1919. április 2-án írta: „vagy egy magasabb misszióban dolgozik az ember, vagy ne is dolgozzék!”Bangha augusztus 22-én költözik vissza a magyar fővárosba, és hihetetlen nagy munkával, de szeptember 28-ára a Központi Sajtóvállalat lapjai megindulthattak.

Érdekesség, hogy Kosztolányi Dezső a Bangha lapbirodalmához tartozó Új Nemzedék munkatársa volt, és ő adta ki a Vérző Magyarország antológiát is. Ebben Márai Sándor, Jászi Oszkár, Torma Cécile és Ignotus Pál egyaránt írt. Ennyit arról, hogy Bangha vérgőzös antiszemita lett volna. Nem volt az, de kimondta azt, ami igaz, ami tény. 1921. márciusában írja: „újév óta a zsidó sajtó a legszemtelenebbül lép fel, úgy ahogy nem mert volna negyed év előtt. Ereje a kisgazdák és a kálvinisták viselkedése, akik jobban gyűlölik a katolikust, mint a zsidót.” Tény és való, hogy mint jezsuita nem szimpatizált a protestánsokkal. Neki első sorban nem az volt a célja, hogy megértse a hitetlent, vagy más vallások tanítóit. Erősen érvelt, támadott, cáfolta az ellenfél érveit, különös képessége volt maró gúnnyal nevetségessé tenni a hitetlenséget. Ez a magatartása viszont figyelemre méltó módon megváltozik élete vége felé, amikor a keresztény unióról eszmélődik és cikkezik: megváltozik a protestánsokkal kapcsolatos ítélete is. Tehát a történelmi egyházak valamiféle összefogását szerette volna a hitetlenség és a vallástalanságot zászlajukra tűzők ellenében. „Engem egyáltalán nem a harcra neveltek, hanem a pozitív vallási igazságok szeretetére és művelésére. Csak akkor lettem apologéta, harcos és hitvédő, amikor láttam, milyen eszközökkel, s fegyverekkel küzd a kereszténység s a katolicizmus ellen a szabadgondolat, a zsidó liberalizmus, a destrukció és azoknak keresztény csatlósai”- írta a keresztény unióval kapcsolatban.

1923. június 13-án a rendi generális egy nemzetközi titkárság megszervezésére Rómába rendelte, ahol megalapította a magyar kolóniát, és a Collegium Germanium-Hungaricum kápolnájában megszervezte a magyar miséket. Egy latin nyelvű folyóirattal az egész világ Mária Congregációit irányította. Tervezte egy sajtóegyesület felállítását is. 1925-ben hazatért, átvette a Magyar Kultúra és a Mária Kongregáció szerkesztését. 1928. július 26-ától 1935-ig a budapesti rendház főnöke lett. Egyik kezdeményezője és tevékeny résztvevője volt a Katolikus Akció megszervezésének, és emellett tevékeny részt vállalt a nagy vallási és társadalmi mozgalmakban. 1931 és 1933 között szerkesztette és kiadta 4 kötetben a Katolikus Lexikont. 1933-ban Nyisztor Zoltánnal missziós körútra indult az Argentínában, Uruguayban és Brazíliában élő magyarok közé, de útját betegsége miatt félbe kellett szakítania. 1935-től egészsége erősen meggyengült, de szívós szervezete és akaratereje legyűrte a betegséget. Új erőre kapva a lehető legnagyobb lendülettel munkálkodott tovább, és ekkor születtek meg a legjelentősebb munkái, mint az Ijjas Antallal közösen írt nyolc kötetes A keresztény Egyház története, a Világhódító kereszténység vagy a Keresztény unió. 1938 tavaszára viszont felvetődött nála is a halálfélelem. Azt írja azév március 5-én: „mindig újra rajtakapom magamat, hogy egy kicsit félek a haláltól. Ha úgy mesélem itt, hogy 5-10 év alatt végem lesz, akkor úgy elfog valami ostoba keserűség; vagy ha arra gondolok, hogy ezek még élnek és hatnak tovább és én már hamarosan megszűnök tényező lenni s hiába tanultam annyit, nyelveket s miegymást, erre hamarosan nem lesz többé szükség…Meghalni, hát szégyen ez? Ebből a világból úgyis mindenki kimegy s maga a világ elmúlik – előítélet és babona, hogy azt hisszük, ez a realitás. Se Nápoly, se gótika, se Capri, se irodalom, se Magyar Kultúra, se test, se nyár, se bálok. Ez mind csak árnykép és álom, a valóságok odatúl vannak.”

1938-ban Bangha páter volt a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus főszervezője, kiadványainak fogalmazója és fordítója, himnuszának szerzője. Nemeshegyi Péter jezsuita atya így emlékszik erre vissza a könyv előszavában: „Bangha Béla, már halálos betegen, kezében tartotta az egész kongresszus szellemi előkészítésének ügyét. Minden munkát elvállalt. A férfiak szentségimádásának csodálatos éjszakáján közel 200 ezer férfi hallgatta őt. Meghatódva olvastam később Mihalovics Zsigmond beszámolóját erről az éjszakáról: «amikor az éjféli misén végbement Magyarországon a legnagyobb arányú közös áldozás, ott láttam őt ülni a főoltár csavart oszlopa tövében fáradtan, földöntúli sápadtsággal az arcán, a mikrofon fölé hajolva. S amikor magam is könnyáztatta arccal odasettenkedtem melléje, azt súgta nekem: ´Tudod-e, hogy most éljük életünk legszebb napját!´ Aztán a mikrofon fölé hajolt, és behunyt szemmel hálaadást mondott a szentáldozás kegyelméért. Úgy beszélgetett a mikrofon segítségével Krisztussal, mintha egy magányos kápolnában csak ketten lettek volna: ő és a Mester!»” Bangha naplójában le is írja, hogy a férfiak éjjeli szentségimádása után szinte félholt volt egy darabig a fáradtságtól. Ezután a páter elhatározza, hogy hátralévő idejét jól kell kihasználnia. A beszédek már ártanak neki, de az olvasás, a meditálás írásra késztetheti. Nemeshegyi atya szerint Bangha életének utolsó előtti napján, „az öntudat egy utolsó fellobbanásánál angolul kezdett beszélni, mintha egy tömegnek prédikálni akarna. Ezekből a csak töredékesen érthető angol szavakból, mint egy egészen Istennek szentelt élet legszebb fináléja, hangzott ki ez a mondat: Glory to God: Dicsőség az Istennek! Utána egy percre elhallgatott, a hallgatóságának képzelt, ágya mellett álló két emberre még egyszer ráragyogott a szeme, és megáldotta őket azzal a sajátos mozdulattal, amellyel beszédei végén mindig meg szokta áldani hallgatóságát.” Magyarország sajtóapostola 1940. április 29-én Újpesten gyógyíthatatlan leukémiában hunyt el. Csaknem az egész ország gyászolta, a Szent István Bazilikából búcsúztatták, ahol Glattfelder Gyula püspök mondta a gyászbeszédet. Amikor tartományfőnöke a halála hírét vette, komor arccal csak ennyit mondott: „Ma leesett a fejünk.”

(Molnár Antal-Szabó Ferenc SJ: Bangha Béla SJ emlékezete; Budapest, 2010)

M.A.