|
 2011.10.21.
A szakma
Márta István 13
éven keresztül vezette az Új Színházat. A klikk, amelynek
tagja lett, ma már csak arra emlékezik milyen jó volt a dagonyázás
együtt. Pedig 2008-2009-ben, lehet, hogy csupán a Fidesz várható
győzelmének és a Gyurcsány–Demszky-éra csúfos bukásának
előszele fényesítette némely kritikus elméjét, mindenesetre
volt, aki leírta, hogyan működik a „szakma” Ascherék szakmája.
A magyar színház
képviselőinek vastag a bőr a képén, érdektelen és
visszhangtalan színházat képesek csak csinálni, amely körül
akkora a légüres tér, hogy szó bennszakad, hang fennakad,
ezeknek minden mindegy, csak menjen az ipar, a szolgáltatás.
Prostituáltak.
Három dologtól
irtóznak a legjobban: a létkérdésektől, a valóságtól és a
gondolatoktól. Sem a rossz minőség, sem a blöff, sem a gagyi
nem vált ki akkora ellenszenvet a szakmából, mint az a színház,
amelyik rólunk szól, fölsérti köznapi nyugalmunkat, és a
minimálisnál nagyobb intelligenciahányadosra számít. A nívótlanság,
a kultúrbotrány, az alpári előadások, a silányság vidáman
rontja a levegőt és a közízlést. A „szakma” skandalumot
abból csinál, ami minőséget teremt, gondolatokat inspirál, és
kérdéseket tesz föl. Tükrözi a böszme Magyarországot.
A hazugságot,
hogy a böszme által vezetett Magyarországon négymillió nézője
van ezeknek a hazug színházaknak. Egy fölmérés kimutatta,
hogy legföljebb minden ötödik ember jár az ún. „szakma”
által birtokolt színházakba, a produkciók túlnyomó többsége
a szórakoztató szolgáltatást fedi, és a nagyrészt színvonaltalan
szolgáltatásra szedik fel az állami támogatást, a színházi
elit rabja annak a téveszmének, hogy a színházba járás eleve
kulturális tett, függetlenül annak tartalmától és minőségétől.
A Gyurcsány–Bajnai–Magyar
Bálint–Kóka–Demszky-uralom alatt az ország mentálisan
katasztrofális állapotba került, és az ún. „szakmában”
általános a szakmai és szellemi deficit, virágzik a korrupció
– a megegyezéssel távozó színigazgatók viselt dolgai piti
ügyek, nem érdeklik a tényfeltáró újságírást –, mivel
elsőrendű érdek, hogy a nyugalom és a középszer verjen tanyát.
Például a Vígszínházban
nemrég „dinasztikus” módon váltottak igazgatót, anélkül,
hogy nyilvánosan összegezték és értékelték volna a Marton László-éra
huszonhárom (!) évét. Olyan helyzetet teremtettek, amelyben a
kijelölt utódon, Eszenyi Enikőn kívül minimális esélye sem
volt senkinek. A fenntartó Demszky meg volt elégedve a főváros
reprezentatív teátrumának negyedszázados teljesítményével,
pedig egy művészileg és társulatilag legyengült, rosszul
teljesítő színházról van szó. Eszenyi mellett értékelés
és verseny nélkül döntöttek. Az új színházvezető koncepcióját
nem tették közzé, titkosították. Nem baj, majd a baráti sajtó
gondosan földicséri a legrosszabb előadásokat. Pletyka, tudósítás,
incidensleírás, a baráti kör reklámozása, egy bennfentes társaság
egyórás önélvezése hétvégéken a köztelevízióban (az
akkor még működő Nap-keltében) fölülírja az érdemi véleménynyilvánítást.
A „szakma” deklarált nézete szerint negatív bírálatot nem
szabad írni, inkább az elhallgatást kell választani. A
politikai elkötelezettség lakatot tesz a szájakra. A megfigyelés,
a szellemi önállóság, a világlátás igénye, az esztétikán
túli gondolati összefüggések keresése az előadások legtöbbjéből
hiányzik. Mintha nem a
mai Magyarországon
születnének, csupán a fogyasztásnak akarnának megfelelni. A
kulcsszó a megfelelés a pénzosztóknak. A színházakból hiányzik
a teremtő gesztus.
A „szakma”
dolgozik, aláírást gyűjt a változás ellen. Pedig Magyarország
megújul, akár akarják, akár nem.
/Egy korábbi
szakmai cikk nyomán/
|
