vissza a főoldalra

 2011.10.21. 

Rákóczi kardját egy sólyommadár hozta Tiszabecsre

(Rákóczi-néphagyományok nyomában)

Szinte minden vidék gazdag történeti hagyományt őriz, mely mögött ott van a történeti háttér, azaz az elmúlt évszázadok történései, történelmi eseményei. A Rákóczi-szabadságharc pedig ezer szállal függ a mai Szabolcs-Szatmár -Bereg megye területéhez, éppen ezért jelentette meg ezt a könyvet 2003-ban a Vay Ádám Múzeum. Gondoljunk csak abba bele, hogy Bereg megyében bontottak zászlót a kurucok, de 1711-ben kötötték meg a szatmári békét. Tehát ez a vidék, a beregi volt a bölcsője és a temetője is a Rákóczi-szabadságharcnak. És ez adja a magyarázatát annak, miért ilyen gazdag e vidék kuruc kori néphagyománya.

            Nemzetünk történetében és népünk tudatában úgy él II. Rákóczi Ferenc, mint a Habsburgok ellen hazánk függetlenségéért, népünk szabadságáért vívott harcnak egyik legnagyobb hőse. Emlékirataiban Rákóczi így beszél önmagáról: „minden cselekedetem célja egyedül a szabadság szeretete volt, az a vágy vezetett, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. Bátorított és erősített az a szándék, hogy megérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét.” Érdekes és megvizsgálandó, hogy egy társadalom valójában miként jut el oda, hogy történelmének egy lefutott idejét fontosnak tekintse, és a kultusz különböző jegyeivel ruházza föl azt. Minden bizonnyal, ha egy ország azt ami vele megtörtént nem ismerheti meg és nem beszélheti meg, akkor arról föltétlenül különböző elképzeléseket és vágyakat ápol magában. 1711 után a Rákóczi - szabadságharcról nem volt szabad beszélni, dokumentumait elkobozták, az iskolákban nem tanították, gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy egy-két generáció úgy nőtt fel, hogy nem beszélhette meg azt, hogy mi történt vele és mit élt át. Hiszen tudjuk azt, hogy nem csak az a fontos, ami megtörténik, hanem az is, hogy az emberek hogy élték át azt. Ebben változást a reformkor hozott. Kölcsey Ferenc nagyon sokat ír nemzeti hagyományainkról, arról hogy gyakorlatilag nem ismeri a múltját a magyar társadalom, és ennek a múlt megismerési folyamatnak egy nagyon fontos része az: mi is történt a Rákóczi - szabadságharc idején. Annak a szabadságharcnak az idején, amelyiknek nagyon sok dokumentumát őrizgették a családok, de ezt be kell építeni egy egységes történelmi képbe, egy történelmi folyamatba, és ez az, ami nem történt meg. Ezt kezdték meg a 19. században olyan kiváló történetírók, mint Szalay László, aki óriási forrásanyag alapján rekonstruálta mindazt, ami történt. A legfontosabb mondanivalója az ő történetírásának, hogy itt nem csak csaták meg különböző ellenkezések, és rendi ellenállási mozgalmak zajlottak, hanem egy új társadalmat igyekeztek felépíteni, meg akartak oldani több társadalmi kérdést. Ilyen a nemesség adózásának, az ország önálló gazdaságpolitikájának, a kereskedelemnek, az iparnak a kérdése. Erről mind reális tudást szerettek volna szerezni. A társadalomtörténeti igényű történetírást viszont félreszorította egy romantikus történetírás, amelyik a Rákóczi -szabadságharcban főleg a harcok történetét látta. A Rákóczi - kultusznak egyik nagyon fontos eleme, hogy a lakosság körében, az ország különböző tájain élő, falvak, mezővárosok lakosainak a körében igen sok emlék élt lerakódva. Különböző énekek, azután természeti jelenségekhez fűződő történetek, mondák, és ezeket a társadalom adta generációkról generációkra tovább. Ez a populáris történetismeret találkozott a hivatalos vagy romantikus történetszemléletben megkonstruált képpel. Ebből alakul ki egy nagyon érdekes és nagyon izgalmas dolog: a Rákóczi - kultusz a 19. század utolsó harmadában. A nemzeti történelem kimagasló hőseinek, így a vezérlő fejedelmünknek is, minden kultúrában identitásformáló szerepük és hatásuk van, alakjuk bele van szőve abba a mentális rendszerbe, amelyet történelmi tudatnak, nemzeti tudatnak, vagy éppen nagy narratívának nevezünk. Ezek a nagy narratívák egyszersmind történelmi értékválasztást és értékrendet, következésképp a közösen választott stratégia, tehát a nemzeti stratégia, orientációs késztetését jelentik. Ebben az értelemben lehetséges az, hogy a nemzeti történelem kimagasló hőseinek mindig szimbolikus szerep jut: olyan sorspéldázatokat, olyan értékeket, olyan történelmi stratégiákat mutatnak fel, amelyek nagymértékben befolyásolják egy nemzet önmagáról kialakított képét, önazonosságtudatát és törekvéseit. Gyermekkoromban sokat nyaraltam Balatonakarattyán. Emlékszem, hogy a helyiek, az „őslakosok” milyen büszkék voltak egy öreg, korhadt, mára már kivágott szikfára, amit Rákóczi-fának neveztek el. A néphit szerint a fejedelem a kenesei országgyűlésre igyekezvén ide kötötte ki a lovát. És szinte egyértelmű, hogy a kis település katolikus temploma a fával szemben épült, és később szabadtéri színpad is lett a vén szilfa mellett.

Az is érdekes, hogy a nagy nemzeti narratívákat, mindenekelőtt a közép- és kelet-európai régiókban többnyire nem a történettudomány vagy a politológia, hanem a szépirodalom és a népköltészet alakítja ki. A magyar történelem kimagasló hőseinek alakját jobbára szépirodalmi alkotások és a néphagyományok, a dalok, mondák tették ismertekké és népszerűkké, pontosabban emelték abba a magasságba, amelyet figyelve létrejött a közös értékválasztás és a közös cselekvési stratégia. Ilyen szerepet kapott az idők során Szent István és Szent László, a három Hunyadi, Zrínyi Miklós és Bethlen Gábor, Kossuth Lajos és Széchenyi István alakja, és ilyen szerepet kapott természetesen II. Rákóczi Ferenc alakja is. A fejedelem és az általa vezetett függetlenségi háború ismerete nélkül nem csak a magyar történelemről alkotott képünk volna csonka, hanem nemzeti tudatunk és identitásunk is. II. Rákóczi Ferenc egyénisége és életének története szinte mindig jelen volt a magyar irodalom motiváló tényezői között, igaz, nem mindig azonos intenzitással. Rákóczi alakját ábrázoló irodalom első klasszikus alkotása természetesen Mikes Kelemen nevéhez fűződik: a Törökországi levelek adott hiteles és gazdag, máig eleven ábrázolást a fejedelemről. Rákóczi emberi alakjának klasszikus ábrázolása, méghozzá a bujdosás mindennapjaiban, az őt közvetlen közelről figyelő krónikás nézőpontjából Mikes leveleiben található. Ezeknek a leveleknek a központi epikai hőse, természetesen a levélíró rajongó szeretetétől övezett hőse, maga a fejedelem, ezért is volt Mikes munkájának oly nagy szerepe mindig a Rákóczi-kultusz történetében. Mikes leveleskönyve hosszú évtizedekig kéziratban és ismeretlenségben maradt, és csak a 18. század végétől – amikor Kultsár István, a neves irodalomszervező gondozásában Szombathelyen 1794-ben megjelent – fejtette ki hatását. Rákóczi alakja és az általa vezetett szabadságharc története ugyanis vagy 80 éven keresztül a kollektív feledés árnyékába került. A konszolidálódott Habsburg-hatalom a függetlenségi háború minden nyomát el kívánta tüntetni, és a szatmári béke jótékony kompromisszumának keretei között elhelyezkedő magyar nemesség ebben a hatalom partnere volt. Igen jellemző az a rövid válasz, amelyet Mária Terézia királynő 1741-ben Mikes és bujdosó társai kegyelmi kérvényére adott: „ex Turcia nulla redemtio”, tehát :Törökországból nincs visszatérés. Rákóczi emlékének felelevenítése és a Rákóczi-kultusz kialakulása csak a 18. század utolsó éveiben következett be, midőn II. József halála után, természetes visszahatásként a császárnak a magyar nemzeti öntudatot és intézményeket korlátozó rendelkezéseire, a nemzeti érzés valóságos reneszánsza kezdődött meg. Még az uralkodó életének végső napjaiban Bécsből Budára szállítják a Szent Koronát, és az új uralkodó: II. Lipót Budára, majd Pozsonyba összehívja a magyar országgyűlést. A fellelkesült nemzeti érzés következménye az újjáéledő Rákóczi-kultusz is: országszerte terjed a Rákóczi-nóta, a megyegyűléseken lelkes szónoklatok emlékeznek meg a hosszú évtizedeken keresztül elfeledett fejedelem hősies küzdelmeiről, és természetesen a függetlenségi háború vezérének kultuszát szolgálja Mikes Kelemen leveleinek imént említett közreadása is.

            És így, a 18. században Szabolcs-Szatmár –Bereg vidékén is feltámadt a hagyomány, és megemlékeznek arról, hogy 1703. május 21-énTarpán, s még ugyanazon a napon a közeli Vári község népe előtt, másnap pedig Beregszász piacán lobogtatta meg Esze Tamás a „Pro Libertate” zászlókat, és hirdette ki Rákóczi nyílt levelét. A kuruc sereg, melyet Kis Albert hetven talpassal indított áprilisban, májusban 700, júniusban 7000, decemberben már 70.000 főt számlált. Rákóczi első, győztes csatája a tiszabecsi volt, ami után elkeltek a folyón. Közben Rákóczi még Naményban írt egy pátenst a nemességhez. Ennek okáról maga Rákóczi beszél: „a hirtelen támadt és lelkes parasztfelkelés megdöbbentette a nemességet”, mert a „parasztokat izzó gyűlölet vezette uraik ellen. A megyék nemessége nem tudta melyik pártra álljon, mert egyformán félt a néptől és a németektől.” 1703. július 19-én Rákóczi Vajára érkezik, ahol Vay Lászlóval találkozik és a földesúri kastélyra még aznap kitűzik a szabadságharc lobogóját. II. Rákóczi Ferenc és Vay Ádám, László, Mihály kapcsolata az 1701-es felségárulási perhez nyúlik vissza. Együtt raboskodnak a bécsújhelyi börtönben. Vay Ádám pedig 1703. október közepén csatlakozott Rákóczihoz. Rögtön a fejedelem udvari kapitánya, 1703. október 27-én pedig a jászok és kunok főkapitánya, később szenátor is lett. Érthető tehát, hogy miért a nevét viselő múzeum adta ki ezt a kötetet. A vajai várkastélynak a szabadságharc hanyatlása idején is fontos szerep jutott, a fejedelem itt tárgyalt utoljára a béke lehetőségeiről, Pálffy tábornokkal, a császár megbízottjával. A bujdosás idejétől pedig kezdetét veszi a mondák, a legendák, a hagyományok kora. A szatmári, a beregi néphagyományokat viszont a 20. század második feléig, az 1960-as évekig nem gyűjtötte senki. Akkor kezdődött el az a gyűjtőmunka, melynek eredményeként 1972-ben a Járási Tanács VB., a Megyei Múzeumok Igazgatósága, valamint a Vay Ádám Múzeum Baráti Kör kiadásában megjelent Ferenczi Imre és Molnár Mátyás közös munkája, a Fordulj, kedves lovam! című könyv, amely Rákóczi-és a kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmárban alcímet kapta. S ennek a folytatása a most ismertetett könyv. Az összegyűjtött anyag a vidék azon néphagyományait, népdalait, mondáit, hiedelmeit, szólásait, a reális történeti tudásnak a nép emlékezeteiben visszamaradt töredékeit hordozza,amelyek II. Rákóczi Ferenc és a kuruc kor emlékeit őrzik.

            A dalok, a versek közül ismerős lehet a „Krasznahorka büszke vára”, ami több változatban olvasható. Míg Gulácson a „harcosai rég pihennek a dicső fejedelemnek”, addig Nyírmadán a „kurucai rég pihennek a bujdosó fejedelemnek” verzió él. Bizonyára ismert a kedves olvasók előtt Kacsóh Pongrác Rákóczi megtérése c. dala. Nos ez is egy népies műdalból ered, aminek nyírmadai szövege így kezdődik:

„Fülembe csendül egy nóta még,

Itt szunnyadott már a szívembe rég,

Csak most születtem, most érzem én,

Csinált e jókedv, nem igaz e fény.

A dajkanóták emléke kél,

Egy árva népről bús dalt regél.”

A magyar lélektant jellemzi, hogy a bukásról, a bujdosásról sokkal több a dal, és ezek szebbek is, mint a hadakozásról. Íme egy a sok közül, amit Gulácson gyűjtöttek:

„Leszedték a turulmadárt

A munkácsi várról.

Nem regél már nagy időkről,

Régi daliákról.

Bús kurucok fenn az égben

Búcsúztatót sírnak.

Munkács fölött nagy Rákóczi

Szent könnye tán

a lefutó csillag.”

A hiedelmek közül pedig Nagygécen azt tartják, hogy Rákóczi felesége, Amália egyszer azt mondta a magyarokról: „az egy vad nép. Mindig csatáznak, mindig verekednek, és lázonganak az ő császárjok és királyok ellen. Az egy vad ország. – Kedves Amáliám, mit szólnál hozzá, ha én téged abba a vad országa vinnélek, hogy személyesen győződj meg róla, milyen nép is az én nemzetem, mert hisz én is magyar vagyok. –  Az ifjú pár kellő kísérettel megindult Magyarország feléves. Mikor Dévénél átlépték a határt, már lovas nemesi bandérium várta őket. A hintó elébe kétszáz lovas vágtatott, hátul ötször annyi, és éltették őket, mint Magyarország jövendőbeli fejedelmét. A lovasokon kívül nagy embertömeg loholt utánuk. Rákócziné kérdezte is a férjét: Mi ez Ferenc? – A vad országbeli vad emberek. Látod, Amália, ez az én népem Én őket úgy, ahogy vannak, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt szeretem, és mindent megteszek értük.” Külön hagyománya van Rákóczi kardjának, lovának. Tiszakóródon úgy tartják, hogy Rákóczi kardját egy sólyommadár hozta Tiszabecsre. A kard, a turul eme összetársítása egyenesen Attilát mutatja a fejedelem előképének. Azt mondják, hogy „Rákóczi lova fehér szőrű volt, okos és ügyes. Egy összeütközéskor is úgy tett, mintha már nem élt volna. Az ellenség elvonulása után fel is állt, és elvágtatott a gazdájával együtt.” Nyírmadán viszont úgy tartják, hogy „Rákóczi lova szürke volt. A lovára a patkó fordítva volt feltéve, hogy az ellenség nyomot vesztsen.” Érdekes, hogy Petneházán milyen idilli kép élt Rákóczi otthonáról. „Egyszer Rákóczi a csatából sebesülten ment haza. Bal karját ellőtték. Ez a karja kendővel a nyakába volt kötve. Ült a karosszékben, vállára eresztett hullámos haját felesége simogatta, hű kutyája pedig térdét nyalogatta. Kutyáját minden sétájára magával vitte. Hosszú szőrű, fehér bundás, szelíd kutyája volt.” A kiragadott példák is érzékeltetik, hogy a Rákóczi-szabadságharc folklór emlékei a néphagyományban egy példaképnek tekinthető hősi korszakot idéznek föl, amelynek a nemzeti identitás ápolásában jelentős a szerepe.