|
 2011.10.28.
Textilek és grafikák
Kókay Krisztina kiállítása a Magyar Írószövetség Klubjában
A textilművésznek
valamennyire rajzolni is kell tudnia, hiszen a textil – esetünkben
a gyapjú (gobelin) és az ecsetírást vonzó vászon vagy selyem
– ábráinak a tervezése megköveteli a biztos kezet. Ám Kókay
Krisztina a textilművészből lett (illetve mindkét műfajban
tevékenykedő) grafikusművész nem csupán vázlatosan rakja föl
kép-látomásait, hanem a mondanivaló teljességével. Ez a
teljesség, mert jobbára nonfiguratív művekről van szó, nem
hordoz magában irodalmias megnyilvánulást, ilyen-olyan koloncot
– jóllehet némely munkáján a bizonyos művekhez való kötődés
(Szent István intelmei, Balassi Bálint, Buda Ferenc) nyomon követhető
–, hanem a képvalóság totalitásával akar hatni.
A
Szent István-palást (2000), eme remek kézzel festett lenvászon
kalligrafikus jel-együttesekkel díszített oszlopa nemcsak elválasztja
a jobb és baloldali féltekét, de össze is köti. Az Imre
hercegnek írott Intelmek – apai szózat – mindkét oldalról
vonzódik (ez szerkezetének alapja) a fa koronáját megtartó gyökérhez.
S a miniátori türelemmel végigírt szöveg rengetegében a tűhöz
vagy szálkához hasonlító, artisztikus betűk („A szenttel
szent lészsz, és az ártatlan férfiuval ártatlan lészsz, és
a választottal választott lészsz…”, stb.) maguk is a Kókay
Krisztina-i finom vonaltenger (ceruzavonalkák, tusvonalkák,
ecsetvonalkák) megjelenítői.
A
klasszikus szöveg értelme, hit- és eszmevilága egy, a tökéletességre
törekvő parainézis – erkölcsi célzatú buzdítás – körül
forog. Bár az írás jól olvasható, ez a lelkület csupán
hangulati töltést ad a képkölteménynek. Hiszen a karéjba írott
sorok ismétlődő körei – tenger nem hullámozhatik ilyen
pontos ritmusban – adják a szerkezet kimerevített vitorláit.
S ezek azok a „szárnyak”, amelyek nemcsak a megszólított
személyt takarják be óvó melegükkel, hanem a magyarságot,
azon kívül szinte az egész emberiséget is. A röpke vászon
keménységét tehát a képvalóságon és az organikus léthez
is kapcsolható vonalszerkezeten túl (vagy azok mellett) az erős
történelmi tájékozottság és az őseink erkölcsi erejébe
vetett hit adja. A finoman kidolgozott részletek, az absztrakció
árkába vésett, de jól kivehető arcok – emlékezetünk fölajzói,
őrzői – a selyemre kézi festéssel fölvitt Őseink I.-III.
(2008) sorozatra ugyancsak jellemzőek.
Hegyformáiban,
a kanyargó négyzetek ezreinek rendjén túl, az apokaliptikus néma
gyász, a csönd metamorfózisa mellett ott az az égre törő
sugallat, ami a római nyitott – a menny felé való szabad közlekedést
ösztönző – kupolát (Pantheon) jellemzi. Eme kitárulkozás
klasszikus példája a Várhegy (1995) című gobelin. A helyi szín
– a felül lévő kürtő törés- vonala távolról szakadozott
országhatárt jelez – itt is avval emelkedik az egyetemesbe,
hogy a fekete-szürke-kék hegyvonulat a becsapódó villámok,
vagyis a törésvonalak mentén valaminő tisztaságképet mutat.
A tisztaság felé való törekvés itt én-növelő gesztus. Jól
érzékeli ezt Jóry Judit, amikor a motívum fontosságáról értekezik.
„A hegy a szimbolikus értelmezésekben a világmindenség és a
birodalmak központja. A hegy hatalom és kultuszhely, az
apokaliptikus hagyományok szerint a világ meghódításának a
kiindulópontja.”
 Aligha
tévedek, ha úgy vélem, hogy Kókay Krisztina ösvényekkel, világító
szalag-utakkal megszabdalt „magaslatai” egyúttal érzelmi
Himaláják is. Készítőjük – elsőbben a rajz az alapozó
eszköz – végigjárja a gyónásnak azt az útját, amelyben a
munkafázisok sokasága szellemi készenlétté (vallomássá)
szelídül. Az A hegy titka (1997) és az Ünnep (2000) –
mindkettő gobelin – szintén teremtés-ünnep. Az elsőn a fénycsatornák
csaknem az alakzat mélyébe ásnak, a másikon egy szétnyíló kőkorpusz
(anonim istenség) rejti kék-fekete háttérrel azt a mögöttest,
amiből – ellentétben a szikla-palást ezerre tehető vékony,
némelykor folthatást is mutató sűrű vonalkáival – végtelen
nyugalom árad. Nonfiguratív mű lévén, a képvalóság itt sem
más, mint az ünnepkört világos homályokkal sejtető érzelemgrádics
– örömünk, hitünk eresztékeinek – rajzi megnyilvánulása.
A művész nem véletlenül fedte fel a titkát egy helyütt:
„vonalaim szavak, mondatok, érzelmek… üzenetek”. Az anyag,
a gyapjú melegsége csak fokozza eme érzelmi kivetülést.
A
nevekhez, életművekhez, irodalmi vagy filozófiai alkotásokhoz
köthető grafikák – Tisztelet Balassi Bálintnak (1995), Ne
rejtőzz el – Buda Ferenc Ne rejtőzz el című verséhez
(1997), Tisztelet Domokos Mátyásnak (2006), Seneca: Vigasztalások
III., IV., V. (2010), stb. – természetesen annyi félék, ahány
karakter – egyéni arc, gondolat – áll az ihlet szolgálatában.
A finom mívű Balassi-portrén – soha tisztább arcot! – a
jellem dominál, míg a nonfiguratív érzelemhálókon (áttételesebb
módon) a megidézett alak vagy mű esszenciális megidézése nyújtja
az élményt. Domokos Mátyás, a kitűnő irodalomtörténész
filozófiai alapozású életműve nem kanyargó ösvényekkel,
hidakkal, a motívumhálóban megbúvó nyílt és zárt kazamatákkal
ábrázoltatik, hanem artisztikus, különböző magasságú csúcsokkal
(hegyekkel?), míg Buda Ferenc szerelmes verse a tömbformában
egymáshoz simuló rácstestek megbontásával. Ez utóbbit – érzékelésünk
alapja akár a belső látás, akár a „világszem” – a világító
téglalap-kontúr teszi egyszerre nyitottá, ugyanakkor sejtelmessé.
A Seneca-rajzok különböző ritmusú oszlopai – a vertikális
építkezés természetes – egy meditációra és benső öntisztulásra
is hajlamos lélek metafizikus kalandját revelálják.
Kókay
Krisztina ősiséget a mával vegyítő, sosem a folyamatot
megjelenítő időtlensége csöppet sem jelzi azt, hogy a művész
elvetné a történelmi ihletet. Grafikai lapjainak organikus térhálójában,
a sűrű szövésű, rovátka-szerű vonalak faktúrájában az érzelmi-érzéki
világon túl (Hársfaillat III. – 1995; Egy pohár bor –
2005; „Ezt a felhőt neked adom” – 2010) fölfedezhető egy
ugyanolyan intenzitással megálmodott – technikailag tökéletesen
végigvitt – társadalmi-sorsközösségi vonulat is. Ennek
egyik, talán legimpozánsabb kifejeződése a Szent István-palást,
a másik – a korunkhoz közelibb, a megrendítőbb – az
1956-os magyar forradalmat megidéző grafikák sorozata.
A
csaknem nonfiguratív rejtezéssel készült négy lap (1956 –
2001, 2006) meglyuggatott, kikezdett „karácsonyfája”, kápolnaszerű
épülete vagy fala – egyetlen figuratív vonás: a lehulló vörös
csillag – úgy töretett meg, hogy a bevillanó fehér vagy az
absztrakt testet kettévágó, égetően fehér villám az
iszonytató fájdalom köreit is jelzi. Ám, mint minden Kókay
Krisztina-mű, a megtisztulás, a szeretetteljes türelem reményét
is magában hordja.
Szakolczay Lajos
|
