vissza a főoldalra

 2011.10.28. 

A fogdában született hivatástudat

Horváth Barna Budapesten látta meg a napvilágot, ősei falujában, Mádon nőtt fel, és megfordult a korabeli református oktatási intézményekben, Sárospatak után Debrecenben és a fővárosban is. 1956 őszén került a Budapesti Református Teológiai Akadémiára, mintha a sorstól kapott volna végszót egy történelmi drámában… A húszéves fiatalember nem sejtette, hogy egész életére kiható események várnak rá, s irodalmár teológusból válik az Úr elhívott szolgájává.

 1956. október 23-án 14 óra körül a többi felsőoktatási intézményhez hasonlóan a teológiai akadémián, a Ráday Kollégiumban is lelkesen gyülekeztek a hallgatók. Pap László dékán áldásmondása bocsátotta útra őket, s onnan az Írószövetség épületéhez mentek, a Bajza utcába. A református teológusok a forradalom szellemi előkészítőivel, a magyar írókkal karöltve vonultak a főváros utcáin a Parlament épületéig, ahol a tömeg Nagy Imrét követelte. Gerő Ernő beszéde hatására aztán megindultak a Rádióhoz, ahol az első lövések eldördültek. Horváth Barna késő éjszakáig az utcát járta a hirtelen bekövetkezett változásoktól mámorosan.

 Nem harcos forradalmárok, inkább az események szemlélői voltak ők. Látták a Sztálin-szobor feldarabolását, részeseivé váltak a zsarnoki rendszer felszámolásának, a szabadság kibontakozásának. A forradalom napjaiban a Ráday könyvtár polcai közt vetett óvóhelyi ágyuk méterekre volt a hadiúttól, a Köztelek utcán vonuló tankoktól úgy remegtek a polcok, hogy attól féltek, a könyvek fogják maguk alá temetni őket. A közeli játszótéren egy lövegcső meredezett, a Ráday Kollégium felé volt irányítva. Az udvari, nyitott folyosókon futva közlekedtek, mert állandóan belövésektől lehetett tartani.

 Vidéki küldetés  

Amikor kezdett konszolidálódni a helyzet, és a többség úgy látta, hogy a felkelés győzedelmeskedett, Horváth Barna szeretett volna aktívabban részt venni a rendszer átalakításában, a közigazgatás átszervezésében. Többedmagával együtt jelentkezett a Belgrád rakparti eligazító központban, ahol azokat várták, akik tenni akartak valamit a forradalom ügyéért országszerte. Itt megbízólevelet és nemzetiszínű karszalagot kaptak, s ha kértek, fegyvert is. Ő ezt elhárította. Mindenki megértette, hogy egy teológus nem akar fegyvert fogni.

 Horváth Barna pár nap múlva Kisgyőrbe látogatott, ahol Mészáros István volt a lelkész, az egyik diákkori barát, volt mádi segédlelkész. A küldetés jegyében együtt keresték meg a tanácselnököt, akiről az elbeszélgetés után kiderült, hogy nála alkalmasabb ember nemigen van a faluban, aki vállalná a közhivatal terhét. Sértődés nélkül elköszönve állapították meg, hogy „a lassított reagálás a vidék túlélési taktikájához tartozik”. Évek múltán szívesen találkoztak az öregúrral örülve annak, hogy jól döntöttek, akkor nem játszották túl szerepüket.

 Kisgyőrből Mádra érkezett, a szülői házba. Az első világháborút megjárt, volt budapesti városházi tisztviselő apa, Horváth István határozottan tiltotta meg, hogy egyetlen gyermeke visszatérjen a „frontvonalba”. Erről az időszakról Horváth barna így emlékezik a Pályánk emlékezete című memoárjában: „Egyik este valaki zörgött az ablakon, és nagy sietősen bekiáltotta: »Gyere, indulunk!« Felismertem Lázár István hangját, aki Patakról jött, és Pestre tartott valami alkalmi kocsival. Mielőtt mozdulhattam volna, apa kiszólt: »Nem megy!« Aztán már naponta jövő hírek igazolták a visszatartást…”

 A forradalom teológus mártírjai

 A budapesti teológia hallgatói közül az ’56-os harcok idején többen megsebesültek, Batka Ferenc volt pataki teológus a Parlament előtti sortűzben lelte halálát. Magócsi István és Herczegh Lajos mártír teológusok emlékét ma tábla őrzi a Ráday Kollégiumban. Elmondás szerint október 28-án délután kenyérért mentek ki a kollégium konyhai vezetőségének megbízásából. Egy idős asszonyt kísértek át az utcán, amikor lelőtték őket.

 Róluk és a forradalom többi áldozatáról akartak megemlékezni egy évvel később, 1957 őszén. Ennek érdekében egy főként a sárospataki gimnázium egykori diákjaiból álló értelmiségi csoport – köztük Horváth Barna is – Balás-Piri László vezetésével röpcédulázásba kezdett Budapesten.

  „Emlékezz a Forradalom halottaira! Október 23-án kerüld a szórakozóhelyeket, ne menj moziba, színházba stb. Este 8 és 9 óra között sötétítsd el lakásodat! Terjeszd ezt a felhívást!” – állt a röpcédulákon.

Horváth Barna ugyan csak pár darabot kapott belőle terjesztésre, az mégis elég volt ahhoz, hogy őt is letartóztassák, kihallgassák, majd elítéljék, amikor Balás-Piri László lebukott, és felgöngyölítették az egész hálózatot. A csoport ellen felhozott vád: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntette.

 Horváth Barnát az ügy hatodrendű vádlottjaként kezelték, 1957. november 12-én éjjel a Ráday Kollégiumból vitték a Fő utcai büntetés-végrehajtási intézetbe, amely egyúttal a szovjet katonai főügyészség székhelye is volt – olvashatjuk Papp Vilmos Negyvenegy prédikátor című könyvében. Négy és fél hónapot töltött előzetesben a Fő utcán és a Markó utcai börtönben. Az elsőrendű vádlottat, Balás-Piri Lászlót 3 év 6 hónapra ítéleték.

 Balás-Piri László nemrégiben így nyilatkozott Horváth Barnával való kapcsolatáról: „Nem volt különösebben szoros baráti kapcsolatunk, összejártunk a patakiság örvén. Ha aznap nincs ott, amikor a mintegy háromszáz röpcédulát szétosztottuk, talán nem is keveredik az ügybe, s másképp alakul az élete.”

 Horváth Barna a lelkészi pálya iránti elhivatottságára a börtönben ébredt rá, noha a hit és az Isten-szeretet kamaszkora óta jellemezte. Eredetileg bölcsészkarra felvételizett, ahová helyhiány miatt nem vették fel, pedig kitűnő tanuló volt. Írói pályára készült. A zárkatársak, nem csak a politikai foglyok, arra kérték, tartson nekik bibliaórát. Ez az élmény vezette rá, milyen nagy szükségük van az embereknek arra, hogy lelkileg rendben érezzék magukat, legyen egy olyan dimenziója életüknek, amit a hatalom nem tud ellenőrizni. A hit a szabadság egyik fontos megnyilvánulásává vált.

 Hagyták, végezze lelki tevékenységét, igaz, eszközök híján mindent fejből kellett tudnia, prédikálni is. „Hittanoktatói” tevékenységén kívül „irodalomtanári” szerepet is kapott a fogdában. Egyik kihallgató tisztjével érdekes kapcsolatba került, annak kérésére segítette megírni angol nyelvleckéit. S ő jelezte szinte már barátilag a fogolynak, hogy nem kötelező semmit aláírni, amit nem akar… Fizikai bántalmazások nem érték a rács mögött, a törvényesség betartásának látszatát akarták kelteni.

 Az előzetesből négy és fél hónap után, 1958. március 25-én szabadult, a tárgyalások azonban még hátravoltak. A harmadik tárgyalási nap 1958. június 16-ára esett, arra a napra, amikor Nagy Imre miniszterelnököt kivégezték… Az ítélet szerint büntetését az előzetesben töltött idővel letudta.

 Szabadulása után a teológiát befejezhette, tanáraitól minden segítséget megkapott, nem veszített évet, büntetése mégis évtizedekre árnyékot vetett életére.

 A tanulmányok befejezése után, 1959-ben visszakerült a Tiszáninneni Református Egyházkerületbe, a szerencsi egyházközségben lett segédlelkész. Első lelkészi állomásán, Igriciben szolgált egészen 1975-ig, amikor is a sajószentpéter-nagytemplomi egyházközség lelkipásztorává választották, s Alacskán felügyelő lelkészként segítette felesége szolgálatát.

 A rendszerváltozáskor megindult tisztulási folyamatnak köszönhetően és munkássága elismeréseként borsodi esperessé választották, amikor egyházunknak tapasztalt, az elmúlt rendszerben nem exponálódott, szorgalmas munkásokra volt szüksége. Ezt a pozícióit tizennégy évig, 2003-as nyugdíjba vonulásáig tölthette be sok más feladat és tisztség mellett. Ezenkívül tanított a pataki teológián és a Miskolci Bölcsész Egyesület egyetemén is.

Kováts Annamária

 (Köszönet Perjéssy-Horváth Barnabásnak, Horváth Barna életműsorozata kiadójának, aki édesapja Pályánk emlékezete című, jövőre megjelenő könyvéből információkat és képeket bocsátott rendelkezésünkre.)

(Forrás: reformatus.hu)