vissza a főoldalra

 2011.09.02. 

Kerámiafestmények

Miklós János kiállítása a székesfehérvári Pelikán Galériában

Miklós János kerámiafestményeinek tárlata – jómagam még nem láttam ilyen műfaji kollekciót – nemcsak meghökkentő, de a szó szoros értelmében unikum is. Az nem újdonság, ha egy keramikus (keramikus-szobrász) jól bánik a formán kívül a színekkel is, hiszen gyakran ez a „kiegészítő” elem, a különféle formában és alakzatban fölvitt máz adja a műtárgy teljességét. De hogy valaki odáig merészkedjen, hogy az ötven centiméter átmérőjű, egy kissé domború korongot – akár festő a vásznat – alapként kezelje, és ecsettel vigye rá jobbára nonfiguratív látomásait, példátlan (előzmény nélküli) próbálkozás.

            A keramikus invenciója az anyag alakításában nyilvánuljon meg – a forma a kerámia sava-borsa –, s aki ettől eltér (már pedig a szakma ilyen megátalkodott hagyományőrzőkből áll), az ki tudja mit hoz a fejére. Nem mindegy, hogy felhőt vagy koszorút. Miklóst, az első pillanatra látni, az utóbbi illeti meg. Hiszen a festőecset bátorsága – idegen anyagon kell úrrá lennie– az úttörő művész bátorsága is. Aki lázálmát megvalósítva arra bírta a vizesen megfestett anyagot (kreatont), hogy az 1000 Celsius fokon való égetés után egy különleges, csupán rá, mármint a művészre jellemző festő-világot tükrözzön.

            A harmincegy megfestett korong festészettörténeti példatár is lehetne – a másolásnak így vagy úgy megvan az értéke –, ha a keramikusművész megelégednék a megjeleníthető világ, a furcsa anyagra fölvitt, piktúrájában fölöttébb izgalmas históriai vagy személyes emlék korrekt tálalásával. Ám Miklós avantgárd hevülete odáig megy, hogy franciás beütésű lírai absztraktjában saját benső látomásait akarja kibontani. Ebbe a nem mindennapi avantgárdba természetesen belefér a magyar mitológia nem egy jellegzetes toposza (Emese álma, székely rovásírás), de még inkább mindazon, a gesztusecsetet a szimbólumvilágokban megmártó „tárgyi”, „érzelmi” folklór, amelyek révén az értelmezés különös tárnái nyílnak meg.

            A visszafogott, ám a matt felület révén is fénylő színvilág, a jel-együttesekre külön is reagáló szerkezet (Gyöngy-madár; Sámán útja), a bibliai erezettség (Zarándokút; Úton) és a kalligrafikus „romlottság” mint közmondásszerű ítélet (A szó elszáll) mind-mind olyan lényegi, az önkifejezést többszörös homályain át is segítő rendszerépítő elem, amely a nonfiguratív mezőben az absztraktnak szavaz létjogot, de nem idegenkedik a figurális, fél-figurális emlékek – a tükörképében is szenvedést, a megigazulás eljövetelét involváló vonulás (Úton) és a körhinta centripetális erejét egyedkiválasztó minőséggé avató körforgás (Tündértáncoltató sámán) – jelenlététől sem.

            Nem, nem föltétlenül szükséges a jelképtár és szimbólumvilág gazdag jelentéstartományát fölfejtenünk, hogy értsük a kerámiába oltott, hol zenei ritmusélményeket sugalló, hol mítoszi párhuzamaiban ugyancsak karakteres festői kitárulkozás összes mélységét. Ám aki az érzelmi vonulaton – a tetszik, nem tetszik nagyon is szubjektív kategóriáján – túllép, az előtt nemcsak az út rejtélye nyílik meg („Az evangéliumi tanítása szerint a királyi út: Jézus.” Miként a Jelenések könyvében olvasható: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam”), hanem az egyetemes tudás szerkezetet-motívumvilágot fölfejtő-magyarázó könyve is.

            Miklós Jánosnál ez a könyv, hitvilágában ne kételkedjünk, az Írás. S eme bibliai körbe a Teremtés – a szállongó angyal képében megjelenő Úr „harangszavával” – éppúgy beletartozik, mint a Válaszút – eme részekre, színtartományokra osztott égi s földi terrénum – szerkezetbéli sokarcúsága. A címből-megnevezésből nyerhető többlet – például a Főnix esetében a görög-római mitológia csodás madarának értelmezése: a hamvaiból újjáéledő maga a megújuló élet – azonnal elporladna, ha keramikus-festőnk az álmokból lett foltok korongján nem tudná a részek kavargásának és összeállásának mikrokozmoszát megmutatni.   Természetesen ez esetben is absztrakt képről van szó, lírai absztraktról, amelyen érzelemfutamok közvetítik eme sajátságos „csillagkép” részegységeinek bolyongását. A Sirius I. és a Sirius II. is – most már valóságos csillagként – ehhez a vonulathoz tartozik. A Főnix-szel – érthető – ellentétben mindkét festmény színosztása tömött felületet eredményez. A természeti jellemző – „legfényesebb csillag” – nem az élénk, rikító színekben realizálódik, hanem a sugárszerű, illetve lángnyelvszerű kompozíció szerkezetében. Utánozhatatlanul szép világot közvetít tengerszemeinek kékségében a Szárnyalás. A címmel ellentétben – amelyet a nonfiguratív földrész (érzésvilág) értelmezése lehetővé tesz –, én nem fölfelé vivő, lendítő erők képi megfogalmazását látom, sokkal inkább valaminő benső mélység tükröződését.

            Ez a – most már Miklós János nevéhez köthető – kerámiafestészet attól hihetetlenül gazdag, színosztásában és foltrendszerében variációk ezerét termő –, hogy a korongok felülete valóságos harctérré: érzelemkisülések ütköző porondjává válik. A művész nyilván olaj-vásznon is meg tudná teremteni a lírai absztrakt – a magyar hiedelemvilág és a biblia jelkép-együttesét érzelmi faktorként működtető kitárulkozás – kozmoszi irányultságú személyességét. De neki, mert újító álmodozóként sem utolsó, a kerámiakorong adatott. Annak körkörös zártsága és – paradox – örvénylő erejű nyitottsága. Ebben az „összeférhetetlen” jellemzőket eggyé forrasztó tágasságban a szerkezetek különbözősége – éltető elemünk a kontraszt – igencsak döntő hatású.

            A vonallal karcos Izgalmas utazás és a közép hullámvonalán vitorlát stilizáló Jó szél hogyne különböznék a horizontális hullámvonalaival izgalmas Rezgéstől. Mint ahogyan a három insula-variáció is (Sziget I.-III.) – más-más szerkezetű építkezéssel – jócskán elüt a kiállítás egyik fő vonalától. Nevezetesen attól a kalligráfiával, olvasható székely-magyar rovásírással díszített korong-sortól, amelyen történelmünk mélysége – föntje és lentje –, jóllehet absztrakt formában, úgy ábrázoltatik, hogy a néző beleborzong (Múlt-kor I.-VII.).