vissza a főoldalra

 2011.09.09. 

Ideje lenne pontot tenni a mellébeszélés végére

Tari István költő az 59. Magyarkanizsai Írótáborról

– Augusztus 31-e és szeptember 3-a között 59. alkalommal rendezik meg a Magyarkanizsai Írótábort. Hány résztvevőre számítanak a Kárpát-medence legnagyobb hagyományokkal rendelkező írótalálkozóján? – kérdeztük Tari István költőt, a programbizottság elnökét.

 – Megközelítőleg hatvan vendégre számítunk. Írótáborunk fő támogatója Magyarkanizsa Önkormányzata, melynek vezetői tisztában vannak azzal, hogy a kanizsaiak magukénak érzik ezt a rendezvényt; és arról sem feledkeznek meg, hogy annak idején, az ötvenes évek elején, a délvidéki magyar írók sem véletlenül szemelték ki maguknak ezt a Tisza-parti mezővárost.

 – Milyen előzményekre tekint vissza ez a rangos irodalmi találkozó?

 – Felénk nem születtek a költők és az írók, hanem menet közben gyártotta őket az akkori politika, az a politika, mely több tízezer ártatlan magyart is a föld alá küldött, mely az akták mellett mindent gyártott, amire szüksége volt. Ne feledjük, Jugoszlávia, mely szétesett a második világháború kezdetén, a megismétlődő nagyhatalmi gaztettek következtében, győztes országként tákolódik össze, győztesként kerül ki a második világháborúból. A hatalmas hadizsákmány tartja egy ideig össze azokat a legvéresebb kezű szörnyetegeket, akik féktelen bűneiket, népirtásaikat a fasizmus elleni ádáz harc fejezeteiként ismertetik el a világgal, akik néphősökként ügyelnek arra, hogy az általuk legyilkoltak utódaiból jó árulók, jó janicsárok váljanak.

 – Ezt értsük úgy, hogy a politikai vezetés a költőkre és az írókra csupán úgy tekintett, mint bábukra a nagyvilágot megtévesztő kirakatban?

 – Igen. A magyarság számára mesterséges kulturális központot alakítottak ki Újvidéken, ahol szerb többségű környezetben, egy helyen és szem előtt voltak azok a tollforgatók, akik – főleg újságírókként – a napi politikai propaganda magyar nyelvű megfogalmazói voltak. Nos, ezek, főleg ezek az írók mozdultak meg 1952-ben, az enyhülés évében, és próbáltak meg néhány napra eltűnni az ügyeletes szemek és fülek elől olyan magyar többségű településre utazva, ahol az olvasóik között föloldódhattak, találkozhattak, szabadabban beszélgethettek egymással. Kezdetben Kanizsa mellett Csantavér, Zenta, Topolya is színhelye volt a délvidéki magyar írók nyári találkozóinak. Az elvtársi hatalom, persze, nagyon rugalmasan, és azonnal intézményesíteni, ellenőrizni akart minden csoportos, alkotói megnyilvánulást, erre a kanizsai írói találkozóra is rátenyerelt, már az ötvenes évek közepétől gyárlátogatással dúsítva a délvidéki magyar írók spontán, baráti összejövetelét, hivatalos programmal tetézve azt. Próbált volna bárki is tiltakozni, mert közben a levert magyar forradalom után, éppen a délvidéki magyar írókra várt az a feladat, hogy elhitessék a világgal, hogy Jugoszláviában – melynek vezetői egyébként elárulták a magyar forradalmat! – a legjobb magyarnak lenni. Hatalmas erőkkel szerveződik a mindenkit megtévesztő magyar kirakat a hatvanas évek elején, majd fokozatosan a szerbiai íróegyesület vajdasági tagozata veszi át a szervezést, többnyelvűvé téve a rendezvényt, mely 63-tól köztársaságközivé, országossá, 1964-től nemzetközi írótáborrá válik, nagy költségvetéssel, több köztársaságból származó vezetőségével demonstrálva azt, hogy Jugoszlávia a világ legszabadabb országa. Ezt a szabadságot teszik még tapinthatóbbá, még érzékletesebbé később azok a friss tömegsírok, melyek a kilencvenes években lepik el a Balkán testét.

 – Mióta vesz részt az írótábor szervezésében?

 – Jómagam 2003-tól szervezem a Magyarkanizsai Írótábort – attól az évtől nevezik Kanizsát is Magyarkanizsának. A Magyarkanizsai Írótábor Antológiája, mely a 2003-tól 2007-ig megtartott írótáborok anyagából közölt válogatásomat tartalmazza, 464 oldalon át és 60 szerző írásain, megnyilatkozásain keresztül nyújt betekintést mindabba, ami a Magyarkanizsai Írótábor közelmúltjában szellemileg is történt.

 – Mi az évről-évre megrendezett írótábor elsődleges szellemi célja?

 – Szeretném, ha meghívott íróvendégeink jól éreznék magukat. Túl sokáig nem szerethettük azt, ami a miénk. Túl sokáig külön volt mindaz, ami egybe tartozik. No, meg arról sem szabadna megfeledkeznünk, hogy a legutóbbi balkáni háborúk legnagyobb vesztese épp a délvidéki magyarság, erre is rá kellene irányítanunk a magyar figyelem fénykörét. A délvidéki magyar írók 1950 és 1970 között született nemzedékét, a katonai behívóparancsok szelektív alkalmazásával, elűzték a szülőföldjéről. Tehát: nekünk is vannak menekültjeink. Árpád-kori magyar falut lőhettek szét, nem is olyan régen a martalócok, anélkül, hogy világméretű botrány lett volna belőle. Van olyan írótársam is, aki bácskai származású, Baranyában élő magyar íróként, emberként, mindkét hadban álló féltől – tehát itthon a szerbektől ugyanúgy, mint ott a horvátoktól! – katonai behívóparancsot kapott. Mondtam is néki, véresen viccelve: kedves barátom, ha főbe lőnéd magad, egy golyó árán – tehát a lehető legkisebb kiadással, ráadásul: magyarként – mindkét délszláv hadsereg hősi halottja lehetnél. Szóval: az lenne az igazi magyar, nemzeti érdek, ha Belgrád arra kényszerülne, hogy az Európai Unióba való belépése előtt megoldja a délvidéki magyarság ügyét, mely nyílt és megoldatlan. Nem árt néha a helyszínen is tájékozódni, talán azt sem ártana érteni: miért kerülhetett forgalomba ennyi mellébeszélés, féligazság a Délvidékkel kapcsolatban.

 – Idén négy lengyel írót is meghívtak Magyarkanizsára valamint szó lesz a 100 éve született Czeslaw Miloszról is. Róluk mit tudhatunk előzetesen?

 – A lengyelekről elég, ha tudjuk: óriási a hitük. Sokat köszönhetünk nekik, sokat tettek a Közép-Európában tobzódó Gonosz megdöntéséért. Kár, hogy kevés, lengyelekhez hasonló szövetségesünk van. Jó, hogy most Lengyelország az Európai Unió soros elnöklője. Chesław Miłoszról Aleksander Nawrocki fog megemlékezni, az a Nawrocki, aki annak idején Lázár Ervinnel és Bella Istvánnal annyira megszerettette a lengyel nyelvet, Lengyelországot. Érdekesek, számomra egyre érdekesebbek, elgondolkodtatóbbak, ezek a kötődések.

 – Az ünnepélyes megnyitón a nándorfehérvári diadalra is emlékeznek az 555. évforduló alkalmából?

 – Persze! Ez alatt az elmúlt ezer év alatt a Kárpát-medencében élő magyarság kétszer került olyan helyzetbe, hogy változtatni tudott a világ sorsán: 1456-ban és 500 évvel később: 1956-ban. Jaj annak a népnek, mely nem tartja számon világsorsfordító pillanatait.

 – A programokat úgy alakították ki, hogy külön legyen megemlékezés a 110 éve született Csuka Zoltánról, illetve a 120 évvel ezelőtt született Draskóczy Edéről. Ezek szerint az írótábor egyik célja továbbra is az, hogy felhívja a figyelmet az elfeledett írói életművekre?

 – Az igazi értékek fölkutatása sokkal fontosabb a pillanatnyilag uralkodó divat követésénél. A délvidéki magyar irodalom története munkásmozgalmi szempontból már meg van írva. Ideje lenne pontot tennünk annak a mellébeszélésnek a végére is, mely arról szól, hogy vidékünk hagyománytalan. A Délvidék volt Magyarország leggazdagabb vidéke. Nézzük csak meg környékünk nagyobb városainak a költségvetését. Szabadkán is hihetetlenül nagy gazdagság halmozódott föl: Kosztolányi Dezső nem nőhetett ki a semmiből. Vidékünk gazdagsága a szabad rablásban tűnt el. Leigázóink legfőbb érdeke az, hogy erről a gazdagságról, hogy saját gazdagságunkról megfeledkezzünk. Irodalmi életünk szervezői az első világháború után hallatlan bátorságról tettek tanúbizonyságot. Ami most történik velünk, az a múlt század húszas éveire emlékeztet. Akkoriban festették le úgy a magyar feliratokat, gyártották úgy a magyar-ellenes falfirkákat, ahogyan azt mostanában teszik. A munkájától is úgy, hasonló vehemenciával akarták megfosztani a magyar lakosságot, ahogyan azt mostanában teszik. Hogy a nemzeti ügyek mennyire fontosak, arról éppen a kilencvenes évek balkáni háborúi szólnak. Már régebben, egyik könyvemben így tettem föl a kérdést: hogyan is lehetnék biokertész ott, ahol körülöttem mindenki mérget permetez?

 – Tervezik, hogy a jövőben ismét antológiát adnak ki a korábbi írótáborokban született vagy elhangzott művekből?

 – Komoly emberek nem csak fecsegnek, le is írják gondolataikat. Időnként egy-egy könyv, antológia formájában érdemes tető alá hoznunk mindazt, amit együttlétünk alatt – esetleg együttlétünkre készülve – kifejtettünk.

 Borbély László

(Az interjú a szeptember 1-jei Magyar Fórumban jelent meg.)