vissza a főoldalra

 2011.09.30. 

Vizuális környezetszennyezés

A Magyar Plakát Társaság kiállítása a nagykanizsai Magyar Plakát Házban

A magyar plakát, akár klasszikusainkat nézzük, akár a ma legjobbjait, mindig harsány volt, kifejező volt, agresszív volt. Természetesen nagy különbség van valamely kulturális (irodalmi, színházi, zenei, képzőművészeti) terméket reklámozó és a politikai, közéleti, történelmi eseményt a hír szárnyára bocsátó plakát között. Hiszen az előbbi terület esszenciális becserkészése – a műfajokban és művekben rejlő sokarcú, művészetileg összetett mondanivaló miatt – könnyebbnek tűnik, mint valamely kiemelt, ám az általánosságból alig kilépő témára való figyelemfölhívás. De az igazi alkotó nem tesz különbséget plakát és plakát között, csak kizárólag a megoldandó feladat izgatja. Még akkor is az, ha tudja, egy Shakespeare-művet sokkal könnyebb reklámozni, mint valamely konferenciát, vándorgyűlést. A közélet kis és nagy eseményeiről – azok megfoghatatlanságáról – nem is beszélve.

A környezetszennyezés ártalmaira fölhívni a figyelmet annyi – önmagát fölzabáló, boldogtalan világban élünk –, mint jövőt mentő igyekezetünket kinyilvánítani. A veszélyes anyagok – főképp amelyek természetes úton nem bomlanak el, s a föld alatt kazettákba zárva kell őrizni őket – megkeserítik életünket. Ha a nem is oly régi vörös iszap katasztrófára gondolunk (pedig hol van az általa okozott kár az atomsugárzásétól), megremeg lelkünk a jó-rossz tulajdonosok felelőtlenségét (okos privatizáció, még okosabb pénzhajhászás) tapasztalva.

De nemcsak az anyag – a hanyagul elszórt műanyag flakon, a benzingőz, a kipufogó gáz, stb. – szennyezi életünket, környezetünket, hanem a vizuális szemét is. Ez utóbbi viszont – a különböző műveltségélmények, ízlésdifferenciák miatt – a köznép szemében kevésbé mutatkozik veszélyesnek, mint bűzlő társai. A giccs (ezer formájában), a szépérzéket nyugtalanító falfirka, a város építészeti arcát elrontó – habosító – beépítés-girland, a pénzintézetek, bankok hitelfölvevésre ösztönző furcsaságai, a vevőket elandalítani – becsapni igyekvő – reklámok, a tévék jó ízlést sértő, sőt a jobb érzésűeket megbotránkoztató gagyi műsorai, stb. úgy szennyezik életünket, hogy ember legyen a talpán, aki minden ízében ki tudja zárni a konzumlét konzum-gyönyörét közvetítő szemetet. Aki nem erős vagy sántít értékfölismerő képessége, az könnyen rabjává válik a társadalom bármely szegletében eluralkodó talminak, kacatnak.

A Magyar Plakát Társaság húsz művésze arra szövetkezett – köztük már hosszú ideje jól hangzó nevek, egymástól igencsak megkülönböztethető karakterek –, hogy a meghökkentő grafika harsányságával, erejével megállj-t parancsoljon (hiú ábránd?) a környezetünket elöntő mocsokáradatnak. Alkotóink közül sokan élnek – némelykor csupán a témát nyugtázva, máskor a kompozíció kiegészítő elemeként – a magyar és angol nyelvű megnevezés (vizuális környezetszennyezés) leheletfinom vagy hangsúlyos grafikai képével. Ha a kalligrafikus közlés betűoázissá tágul, a lemondás és a humor is hangot kap. Lásd Darvas Árpád papírmaszkot és papírruhát viselő „búvárjának”  testfeliratát: „A természeti erőkkel szemben az ember tehetetlen”, vagy a betűnégyzetek közlésével csaknem ad abszurdumig vivén a fák kipusztítása okán érzett aggodalmat (Keresztes Dóra: „A papírhiány fenyegető réme közeledik! Ne írjunk annyit! Spóroljunk a papírral!”)

A szem piktogramszerű képével a hangtani játékot (a nyílt „e” és a zárt „e” közti bújócskát) szinte értelmezés-arzenállá emeli Bakos István, Kapitány Attila és Orosz István.  Mikor is a „behajtani tilos” tábla éppúgy szemgolyóként funkcionál (Bakos), mint a fürdőkád-lefolyó (Kapitány), vagy a kollekcióban talán legkidolgozottabb grafikai mező katicabogara (Orosz). A kérdőjel félig takarta szem-rajza (Gál Krisztián) szintén evvel a hangtani cserebere játékkal él. Szugyiczky István a médiát akarja megszabadítani a rárakodott koloncoktól – art decos betűit fémsipkák, sisakok nehezítik –, míg Kulinyi István jobbára idegen nyelvű betűtengerében (agresszió, pornó, demagógia, terrorizmus, globalizáció, szolidaritás, depresszió, stb.) a fotóalapú, ugyancsak szavakkal díszített csecsemő megdidergése figyelmeztet a társadalmilag veszélyes terepre.

A Baráth Ferenc és Schmal Károly grafikájának fókuszában megjelenő fotóalapú testrész, illetve tárgy nagyon is beszédes módon adja tudtunkra a vizuális környezetszennyezés veszélyeit. Barát mostani kiállításra készült plakátja – vörös festék ide vagy oda – egy vért könnyező szemről (így-úgy mindannyiunk megfeszíttetéséről) regél. Schmal fotómezején az összegyűrt „papírfej” fölé emelt (fél)tüske korona a téma filozofikus-biblikus megközelítésére utal. Gyárfás Gábor a redőnyre, illetve csukott vasajtóra pingált graffitiket fotózván jutott el a tiltakozásig, miszerint a kóborlás közben talált „tárgy” érdektelenségében sem lehet más, mint ellenzést kiváltó fontos faktor (Stop!). Felvidéki András régmúltat (klasszikus – római? – szobrokat) a mával (gáztartállyal) összemontírozott fényképén – a háromszög alakú felkiáltójel hangsúlyos részén felirat: GÁZ: VAN – riadót fúj: ébernek kell lennünk, nehogy semmivé foszoljon legdrágább emlékünk: életünk tere és kultúránk hordozója, a Föld.

A foltszerű megjelenítés Molnár Gyula (jövő és menő alakpárral, az „ártalmas utca” képével) és Árendás József grafikájának a sajátja. Különösen az utóbbi stilizált, profilból ábrázolt kiáltó fején látni, hogy a rajzos agyként szétfröccsenő és összeálló „kulturális”-„szellemi” szemét – ingyen reklámok handabandája, pénzintézetek toborzója, stb. – minő terhet ró a gyanútlan áldozatokra. Pinczehelyi Sándor Méjvize (sic!) szellemes „éjvíz”, mikor is a magyar nyelv, tágabban: kultúránk elsekélyesedése kapcsán a kék víz ellenére is a ránk törő sötétséget vizionálja.

Adózván Varga Gábor Farkas tévéantennás Pinocchiójának, Tóth Tamás papírmaséból hajlított csonka fatörzsének, Gál Krisztián feketékkel övezett (fenyegetett) piros-fehér-zöld ceruzacsonk-tornájának és Tóth Andrej szókimondó egyvonalas – a szellemi környezetszennyezést szellemi környezetszennyezéssel (kutya harapását a szőrivel?) gyógyító – falloszának, Ducki Kristófot illeti a babér; ám kétséges, hogy a híranyagot, a világ szennyét leborotválván arcunkról megtisztulunk-e.

Kemény György grafikáját – a piros-fehér-zöld szalagcsonkokkal beborított Parlament két felirat közé van szorítva: „Szép lenne? Csúf lenne?” – őszintén szólva nem értem. Akkor lett volna értelme az országház stabilitását – hovatartozását – bírálni, mikor idegen hatalmaknak, eszméknek (a szovjet sarló-kalapácsnak és a német horogkeresztnek) volt alárendelve – ez volt igazán csak a környezetszennyezés – sokat szenvedett népünk.

Szakolczay Lajos