vissza a főoldalra

 2012.04.13. 

Magasabbra kell nőni a gyomnál

Figyelve az országunkat ért bírálatokat, hallhatjuk, milyen szellemi nívón szólalnak meg a kritikusok

Jókai Annát választotta idén díszpolgárává Józsefváros. A legismertebb kortárs magyar írónő a VIII. kerületben született, a józsefvárosi Jázmin utcai általános iskolában tanított, majd a Vörösmarty Mihály Gimnázium tanára volt.

 Kedves Jókai Anna! Nagy szeretettel és tisztelettel gratulálunk ehhez a kitüntetéshez! A Kossuth-díj, a Prima Primissima –díj után mit jelent az ön számára Józsefváros díszpolgárának lenni? Hiszen még él a negatív előítélet ezzel a kerülettel kapcsolatban.

 –A VIII. kerületben születtem, oda jártam iskolába, és fiatalasszonyként is Józsefvárosban laktam. Ott lettem író, ott születtek a gyermekeim, és ott is tanítottam. A kitüntetéseket, a díjakat pedig aszerint ítélem meg, hogy mikor kapom, milyen szituációban, és mennyire tudok nekik örülni. A Kossuth-díjon és a Prima Primassima-díjon kívül is vannak nagyon fontos és kedves díjaim, ilyen pl. a Stephanus-díj, vagy a Magyar Örökség-díj. Nemrég számoltam össze a Magyar Művészeti Akadémia honlapja számára, hogy majdnem 20 kitüntetésem van, és az is az igazsághoz tartozik, hogy Kispest – jelenlegi lakhelyem – és Erzsébetváros – ahol 30 éven át laktam – megelőzte a díszpolgári cím adományozásában Józsefvárost. Számomra a VIII. kerület nagyon tanulságos terep volt. A Kemény Zsigmond utcában éltem, ami az akkori Józsefváros feltörekvő részéhez tartozott. Láttam, hogy a kerületben miként élnek az emberek. Első könyveim – a 4447 és a Tartozik és követel –is ebből az élményből táplálkoztak. Hibásnak tartom azt, amikor egy kerülettel szemben születnek előítéletek. Nem szabad egy dolog miatt az egészet elítélni, hiszen egy nagyon nehéz sorsú, sok gonddal küszködő környezetről van szó, és ízlésemnek nem felel meg, amikor gúnyosan „nyóckernek” titulálják. Bizony nagyon gazdag budai kerületekben is élnek rossz minőségű emberek, és fordítva is igaz, Józsefvárosban sok becsületes, törekvő polgár lakik. Bízom benne, hogy a kerület új és agilis vezetése megpróbálja megoldani a helyi gondokat.

 Több éven át pedagógusként dolgozott. Mi a véleménye arról, hogy többször mintha nem vennék figyelembe a korcsoportot a kötelező olvasmányok kiválasztásánál?

 –Időnként ezt én is észleltem. Rendhagyó módon tanítottam, és a kötelező mellé mindig megjelöltem egy-két ajánlott olvasmányt, ha a gyermeknek hiányérzete alakult volna ki. Eléggé szabadon kezeltem a csodálatos magyar irodalmat, amit igyekeztem közel hozni a gyerekekhez. Bizonyára sokak számára ismerős, hogy csak azért utálunk meg valamit, mert kötelezővé tették.

 Egy vallomással tartozom: Fekete István állattörténeteinek lényegét, szimbólumrendszerét főiskolás koromban értettem csak meg, előtte félretoltam azzal, hogy gyerekmesék.

 –Pedig mennyire nem azok…Fekete István göllei újratemetésén én is beszéltem, és már akkor fájlaltam azt, hogy a gyerekek egy része csak érintőlegesen hallotta a nevét, mert az ő állattörténeteiben annyi emberi bölcsesség van, amit megfogadhatna az utókor. Nagyon nehéz tehát a gyerekeknek irodalmat úgy adni, hogy az érdekelje is őket, de színvonalas is legyen.

 Egy író akarva, vagy indirekt módon nevelheti, oktathatja-e olvasóit?

 –Nem lehet általánosítani. Létezik olyan írói felfogás, hogy ne közöljünk semmi olyat az olvasóval, amivel arra késztetnénk, hogy válasszon különböző lehetőségek között. Ez a posztmodern álláspont, ami szerint a tanulság és a katarzis sem lényeges. Én viszont azon írók közé tartozom, akik folyamatosan megpróbálják ezzel a szenvedéssel, bajjal és igazságtalansággal teli világot kis fogódzók nyújtásával megsegíteni. Természetesen nem szabad dogmatikusan, leegyszerűsített módon, esztétikai erő nélkül „bölcselkedni”. Tehát igényesen, egyéni megjelenítésben mutassuk be a különböző sorsfordulatokat, melyek tanulságul szolgálhatnak a fogékony olvasónak. Hiszek abban, hogy a jó irodalom nemesíti a lelket, megemeli a tudatszintet és segít élni.

 A társadalmi problémákra kell felelni, vagy egy álomvilágot építsen fel az író az olvasó számára?

 –Sosem mutattam be álomvilágot, ezt kifogásolták is a Kádár-rendszerben. Azt mondták, hogy túl sötét színben ábrázolom a magyar valóságot. Holott éppen az volt a dolgom, mint egy revizornak, aki az élelmiszerboltban előbb észreveszi a legkisebb lyukat is, melyen beférkőzhetnek a legyek a sajtokhoz, majd csak ezután a figyel a pozitívumokra. Az író feladata, hogy nézzen körül alaposan a társdalomban, és mondja el, mit talál rossznak. Álomvilágot nem szabad felfesteni, de egy reális alapon nyugvó reményt azt adhatunk.

 Március 18-án, így vélekedett a díszpolgári cím átadása után: „ma különösen nehéz magyarnak lenni, alkotónak lenni, vagy az élet bármely területén megállni nemcsak rendületlenül, hanem az ostoba külhoni viharok miatt rendíthetetlenül is. Ebben a helyzetben csak a közösség ereje és a szeretet segíthet bennünket”. Kedves Jókai Anna! Olvastam, hogy ön sosem szimpatizált a marxizmussal, a materializmussal. Gondolta volna, hogy egyszer éppen Nyugatról támadják meg a magyarság értékeit?

 –Megpróbáltam korábban is éreztetni azt, hogy az a nyugati világ, amit sokan eszménynek tekintettek a pártállam idején, az sem az, ami felé az emberiség vágyakozik. Ahogy irtóztam attól az álságos valamitől, amit szocializmusnak neveztek, úgy nem kedveltem soha az igazságtalanságokat elismerő kapitalista rendszert sem.

 Marad a Németh László-i Kert-Magyarország, a minőség forradalma?

 –Ez már közelebb áll hozzám. Arra gondoltam, hogy a társadalom építőinek látni kell, hogy az embernek feladatai, méghozzá spirituális feladatai vannak a Földön. Ami most újabban Európában tapasztalható, az spirituális válság. Az a terület, ami nem tudja teljesíteni azt a magasabb értelemben vett isteni tervet, hogy olyan szintézist hozzon létre ezen a bolygón, ami megpróbálja az értékeket létrehozni, közvetíteni és menteni, előbb-utóbb „elsüpped”. Ezért nem csodálkozom a történteken, mert figyelve az országunkat ért bírálatokat, hallhatjuk, milyen szellemi nívón szólalnak meg a kritikusok. Ebben a helyzetben nagyon fontos, hogy akik itt élnek az országban, a legkisebb közösségekben is érezzék a jóakaratot és igazságtalanság ne történjen velük.

 Tehát morális válságról is beszélhetünk, nem csak gazdaságiról?

 –A gazdasági válság az okozat. Ahol lelkifurdalás nélkül a virtuális pénzvilág úgy fürdik a pénzben, hogy közben nem gondol arra, mi történik a szerencsétlen emberekkel, ott a morális válság uralkodik. Amíg a pénzszerzés jelenti a legnagyobb motivációs tényezőt, addig minden a moralitás rovására megy. Remélem, hogy a jövő nemzedéke mégis tudja mit jelent az erkölcs, és mit jelent egy nemzethez tartozni. Ezt a feladatot nem kell gyűlölettel elvégezni, mert a gyomot sem lehet mindig kiirtani, de magasabbra kell nőni a gyomnál.

 Szerkesztőségünk tagjai rendszeresen részt vesznek dr. Kopp Mária professzorasszony sajtótájékoztatóin, melyek a népesedésről, a családról szólnak. Hogyan látja, mekkora ma a társadalmi megbecsültsége a családnak? Hiszen a legkisebb társadalmi intézményről van szó.

 –Kopp Mária munkásságát figyelemmel kísérem és egyetértek céljaival. A családdal kapcsolatban sokan nem tartják fontosnak azt, hogy egy kis közösség tagjai egymással szövetkezve egy nagyobb közösség javára értéket hozzanak létre. Helyette a mindenek feletti egyéni érvényesülést, ami esetenként mások legázolását jelenti, tartják lényegesnek Családpárti vagyok, azzal együtt, hogy tudom, és el is mondom a fiataloknak: a család nem lampionos kerti ünnepély. A családalapítással nagy munkát vállalunk fel, hiszen értékeket adunk tovább, és ha ezt sikerül véghezvinni, az már önmagában óriási dolog. Mindezt segíteni kell, mert szó sincs magánügyről, ha ez a Trianonban is megtépázódott magyarság száma egyre jobban csökken. Ezen változtatni csak úgy lehet, ha megerősítjük a család intézményét.

 Azt írta: „az irodalom, a művészet, így hiszem, így tudom, közvetítés az égi és földi princípium között.” Mennyire zavarmentes ez a közvetítés?

 –Itt sem lehet általánosítani, hiszen van olyan alkotó, akinek ez a gondolat eszébe se jut. Azért, mert nem is sejti, mit jelenthet egy magasabb szféra, ami nem közvetlenül a matéria világa. Természetes, hogy a közvetítés hatalmas erőfeszítéseket igényel. S ha megfigyeljük a gyönyörű magyar irodalmat, látjuk, szinte minden jelentősebb alkotónk „kapaszkodott” valamibe, ami magasabb a földi matériánál. Hamvas Bélával – aki mentorom volt– együtt vallom: könnyebb felmenni az égbe, mint lehozni sérülés nélkül azt, amit ott találtunk. Az emberi szellem, idegrendszer sérülékeny, s az egész magyar irodalom mutatja, mennyi kiváló Isten-kutató, Istennel küszködő alkotó halt meg idő előtt, vagy megbomlott elmével végezte. Tehát mindez a közvetítés nagyon nehéz feladat, és az már csak kegyelem, ha közben megőrizzük az élethez szükséges alapegészséget.

 Azt szokták mondani, hogy 1990 előtt sokkal többen odafigyeltek az írók, költők szavára, mint manapság. Ez igaz?

 –Valóban, de szerencsére itt is vannak kivételek. Boldoggá tesz az olvasóim szeretete, ők ma is ugyanúgy odafigyelnek rám, mint régebben, de az is igaz: ezért én mindent megteszek. Amennyire erőm engedi, megadom azt a szellemi hátteret, aminek a megismerése után könnyebben meg lehet érteni írásaimat. A Könyvhétre jelenik meg az Éhes élet c. regényem, amitől azt remélem, megszólíthatom azokat, akik keresik az élet igazi értelmét.

Medveczky Attila