|
 2012.04.13.
Átpoetizált paraszti mindenség
Bácskai Bertalan kiállítása a debreceni Kálvin János Toronygalériában
Bácskai Bertalan
túrkevei művész az Alföld festője. Legalább is abban az értelemben,
hogy a paraszti lét és a szikkadt keserűségében is életet adó
föld számára több mint ihletet lombozó erő – oltár. A tájat,
szokásvilágát, munka-tárgyait szimbólumként hordozó festészete
annyiban más, mint a hagyományos alföldi piktúra, hogy sosem a
természet szépsége, munkában megtört embereinek csöndes szótlansága-méltósága
jelenik meg benne, hanem – a figurákat, alakokat teljesen kizárva
– az átpoetizált paraszti mindenség.
Már-már
a látomás szintjén, nonfiguratív formában, bár motívumként
ott egy-egy jellegzetes építészeti „kellék” (ház, ablak,
tető), vagy használati tárgy (asztal, palack, lőcs, horog). És
ott, szinte szürreális hátteret vonva s a horizontot megélénkítve,
az a rácsszerkezetében ugyancsak izgalmas elhalt baromfi vagy
madárszárny, amelynek csontszerkezete éppúgy utal az elmúlásra,
mint – az időfaktoron túllépve – az így kifehérített lét
tisztaságára is.
Ennek
a festészetnek szintén megvan a romantikája – egy kis
megengedéssel: balladai homálya –, hiszen a látványvilág
csak kulcs valamely festmény valódi mélységének a megfejtéséhez.
A könnyebben megközelíthető képek (Festőasztal, Csendélet
és a népköltészeti fogantatású Hidegen fúj a szél) érzelemrétege,
tárgykultusza mögött is vibrál valaminő rejtély, hiszen hol
a lírai absztrakt felé törekvő többlet az, ami kiemeli az ábrázolatot
a szokvány-megjelenítések tengeréből (Festőasztal), hol maga
a konstruktív motívumot organikus emlékezettel meglágyító
szerkezet lesz a megfejtés alapja (Hidegen fúj a szél).
Ez
utóbbi, a címében székely népdalt fölidéző festmény avval
kötődik a bonyolultabb fölépítésű Virágom, virágomhoz,
hogy a látvány hangulati velejárója ugyanaz: a népköltészeti
fogantatás. Csakhogy amíg a Hidegen fúj a szélen az árvaság,
a társtalanságban megfagyott magány jelenik meg tárgyak képében,
a Virágom, virágom a színek-foltok szerinti térosztásával
(világoskék, zöld, vörös) – a belógó tégla-piros Nap
csupán hatásos kellék – válik kellemfölidéző, csaknem
nonfiguratív művé.
Ahogyan
Juhász Ferenc és Nagy László költészetében magatartást is
jelölő kifejezőerőként a paraszti lét munka- és szokáserkölcse
– akár kozmikus kitárultsággal – az alap egy bonyolultabb
ember-világ viszony poétikai megfogalmazásához, úgy az Alföld
festőinek körében – közülük is leginkább Kohán Györgynél
– ugyancsak meghatározó jelentőségű a dráma ilyen fokú átélése.
Bácskai
Bertalan világa annyival másabb, hogy a művész az elveszejtett
– csak lélekben jelenlévő – ember helyébe (lásd az A szélmolnár
álma című festményt) a tájat mítoszian fölkavaró élményréteget
ülteti. Nincs az a kihalt mesterséghez így vagy úgy köthető
motívum, amely akár részleteiben ne tudná a sorsszerűség eme
drámai vonulatát megjeleníteni. A konstruktív szerkezetet feszítő
színkontraszt olyan határozottsággal választja szét a valót
és az álmot – talán csak a Tisza című festmény
ablakkeretben megbúvó fehérje vág ilyen erővel a zöld folyó
és a vöröses barna part melankóliájába –, hogy lehetetlen
nem észrevenni az elillant munkával párhuzamban az ember kiüresedését.
Visszaperelhető-e
a tájban a maga organikus gazdagságával megjelenő múlt? Kérdezi
a festőművész 2011-es datálású képeinek kamara kiállításával..
Akkor talán vissza, ha a szociografikus megidézést látomás
hevíti. Az Ablak előtt absztrakt térhálója mi mástól nyerné
el karakterét, ha nem az akarva-akaratlan fókuszba kerülő
kereszttől. Mint ahogyan a Halász befogadás-története is a középpont
(színkereszt Nappal, földdel, folyóval) sugárzásától kap
igazi súlyt, ugyanis máig szóló üzenete a régmúlt igazságát
juttatja eszünkbe. Mikor is a hal az ősegyház szimbolizmusában
az újjászületés jelképévé vált. S az Angyal szállt le című
festményen ugyancsak ez a biblikus, a jelképrendszer sokarcúságát
tanúsító szimbólum emeli meg a szakralizált tájat az „égi
létrák”, úgy is mint megszentelt tájrekvizitumok révén.
A
földmunkát, az állattartást, a betakarítást jelképező némely
tárgynak (a késnek, a horognak, stb.) szintén ihletadó szerepe
van, ám ezek a festmények nem mutatják azt az összetettséget
– a Nyúzó talán igen, a Rúdon kevésbé –, amely a földmíves
életpótléka. Ugyanis a paraszti lét tárgykultuszában, a
munkaeszközökön túl, a megmaradást ösztönző szellemi javak
is döntő jelentőségűek.
Bácskainak
ettől a szociografikus nézőponttól el kellett fordulnia, hogy
– mint már említettem – látomásszerű megidézéssel festményeibe
a szimbólumrendszerek általánosabb igazságait is becsempészhesse.
Így készült képei – a föntebb említettek mellett – már
nem (nem csupán) az alföldi tájrekvizitumok, a paraszti
munkamorálhoz és kitartáshoz köthető emlékezésrétegek mába
való átemelését mutatják, hanem azok apropóján mindennél
jobban az életélvezetben gyökerező szépség modern formáit
is (Árnyékok, Éjszaka).
Szakolczay Lajos
|
