|
 2012.04.20.
Összefogás az Erdélyi Képzőművészeti
Múzeum létrehozása érdekében
Ki szeretnénk békíteni egymással a különböző irányzatokat
képviselő erdélyi művészeket
Múzeumi gyűjtemények
feldolgozása, kiállítása lesz a célja az Erdélyi Művészeti
Múzeumnak, amelyről a közelmúltban tárgyaltak Sepsiszentgyörgyön
önkormányzati vezetők, valamint képzőművészek, múzeumigazgatók
és művészettörténészek.
Külön intézmény lenne az Erdélyi Művészeti Múzeum,
vagy pedig egy már működő nagyobb múzeum tagozata? – kérdezem
Vargha Mihálytól, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójától,
a terv ötletgazdájától.
–Mindkét lehetőség elképzelhető. Először a Székely
Nemzeti Múzeum alegységeként képzeltük el, mert úgy
gondoltuk, hogy egyszerűbb egy meglévő intézményt bővíteni,
mint vadonatújat létrehozni. A gyakorlat azt mutatja, hogy jobb,
ha külön jogi személy lesz a képzőművészeti múzeum.
Eddig hol őrzött anyagok kerülnének az Erdélyi
Művészeti Múzeumhoz?
–Többféle forrásról beszélhetünk. Az első a
most elfekvőben lévő lezárt életművek begyűjtése Ezen kívül
fel kell térképezni a Trianon utáni erdélyi hagyatékot, hogy
mi az ami még megmenthető és megvásárolható aukciókon, vagy
akár magángyűjtőktől. Amióta felröppent a múzeumalapítás
híre, azóta nagyon sok felajánlással keresnek fel minket. Nemrég
kaptunk egy Stuttgartban élő, Kolozsvárról elszármazott művésznőtől
húsz alkotást. Székelyudvarhelyről és Kolozsvárról is újabb
és újabb felajánlások érkeznek. A célunk röviden: teljesebb
képet akarunk kapni az 1920 utáni erdélyi képzőművészetről.
Tehát a trianoni diktátum után lehet beszélni autonóm
erdélyi képzőművészetről?
–Így van, bár az autonóm szó lehet, hogy kissé erős
kifejezés. Kós Károlyék transzszilvanizmusa nagyon jó példa
az önálló erdélyi művészetért való törekvésre, de én
azt hiszem, hogy mindig a magyar képzőművészettel együttműködve
fejlődött az erdélyi. Kétségtelen, erdélyi sajátosságok is
fellelhetők. Mindig is nagy vita tárgyát képezte, még
Magyarországon is, hogy mi a magyar művészet. Kérdés, hogy
aki magyarországi születésű, de internacionalista, és Párizsban
alkotott nagyot, akkor magyar-e a művészete? Mi nem szeretnénk
már a kezdet kezdetén belemenni egy ilyen vitába, és igyekszünk
minden műfajból és stílusból – figurális, absztrakt – a
legjobbat megszerezni a múzeum számára. Tehát nálunk a minőség
számít; nem kritika nélkül vennénk be az anyagokat, életműveket.
Erdélyben tanuló énekesek említették, hogy a kolozsvári
operaház számukra azért volt lényeges, mert ott találkozott a
keleti és a nyugati kultúrkör, melynek a határán nagyon jó
dolgok is születnek. Ez jellemzi a képzőművészetet is?
–Természetesen. Miért lenne a képzőművészet kivétel?
Az biztos, hogy a céhbeliség, vagy a közösségben való munka
próbára teszi az embereket ,és korunk tendenciái nem erre
mutatnak. Inkább az atomizálódás, a szétesettség a mai
trend. Mi most az „árral szembe úszunk”, és ki szeretnénk
békíteni egymással a különböző irányzatokat képviselő
erdélyi művészeket az intézmény létrehozása érdekében.
A pártállam idején mennyire volt szokásban a műgyűjtés?
A hagyatékok elkallódtak, vagy sikerült az önkormányzatoknak
azokat felvásárolni?
–Akkor érdekes helyzet volt, hiszen a pártapparátus
mecénásként működött. Emlékszem, hogy a Kovászna megyei tárlatokról
a központi bizottság vásárolt munkákat. Ezzel is tudtak
gyarapodni a megyei múzeumok. Természetes, hogy a művek kiválasztásában
az ideológia nagy szerepet játszott, így a „hős traktoristát”
ábrázoló festményt hamarabb megvásárolta a bizottság, mint
egy absztrakt kompozíciót. Ne felejtsük el az életművek kapcsán,
hogy akkoriban elég sok emlékház létesült. Ehhez viszont
sokszor ideológiai kompromisszumokat kellett kötni a művésznek.
Tudtommal ön szerint fontosak a kutatókiállítások. Ez a
művészeknek, a kritikusoknak, vagy a nézők számára lenne lényeges?
–Elsősorban a nézők számára, hiszen az, hogy a
festmény szép és kifejező az csak egy primér szempont. Ha a műértő
mélyíteni akarja tudását, akkor érdeklődni kezd az alkotó
iránt, katalógusokat, honlapokat, albumokat keres. Erdélyben
eddig is működött a kiállítás-hálózat, de pontosan ez a
„mélyítés” maradt el, mert nem volt megszervezve és kiaknázva
a kutatás. Nagyon fontos művészeknek rendeztünk kiállításokat,
akkor megszülettek a katalógusok, de hiányoztak a nagy monográfiák.
Az erdélyi művészetet kéne górcső alá venni, hogy mélyebb
és komplexebb kutatási folyamat induljon be.
Ha már a kutatásnál tartunk; mi jellemzi az erdélyi művészettörténeti
képzést?
–Sajnos ezen a téren vannak mit bepótolnunk. Kolozsváron
ugyan működik művészettörténet-képzés nagyon kevés tanárral,
és a középkor végén befejeződik a kurzus. Szükség lenne több
kortársat értő művészettörténészre. Az is egy jelentős előrelépés
lenne, ha a Sapientia Egyetem képzőművészeti szaka
Sepsiszentgyörgyön lenne. Így oly módon lehetne művészettörténészeket
képezni, hogy ők a leendő múzeumban végeznék szakmai
gyakorlatukat.
Medveczky Attila
|
