|
 2012.04.27.
Mesterek VII.
A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége kiállítása
Azzal, hogy a
Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének
mestereket bemutató sorozata az Andrássy úti kiállítóteremben
folytatódik – mindvégig ez volt a helyszín –,
megbizonyosodhatunk a kortárs képzőművészet aktivitásáról,
mi több, erejéről is . Műfajoktól, technikáktól és irányzatoktól
függetlenül. Minthogy egy-egy tárlaton nyolc-tíz alkotó művei
szerepelnek, a bemutatott-bemutatandó életművek mustrája
lassan el fogja érni a százat.
Ennyire
gazdagok volnánk? Igen. Ennyire gazdagok. Csak ezt a fölismerést
a szakmának – a politikai okokból megosztott szakmának? –
jobban kellene tudatosítania. Ha egyszer megvalósul(hat)na az évek-évtizedek
óta hiányolt Nemzeti Szalon, együtt lehetne látni a
„futtatott” és „kitagadott” értékeket. A teljes merítés
világosan jelezné – amely révén a magyarországi művészek
mellett végre megmutathatnák oroszlánkörmeiket a határainkon
kívül élő alkotók is –, hogy együtt vagyunk gazdagok.
Nincs
„Nagybánya-mítosz”, „Szentendre-mítosz”, „Hódmezővásárhely-mítosz”,
„Kepes- és Moholy-Nagy-mítosz”, csak egymással párbeszédet
folytató, illetve feleselő életművek vannak. És máig ható
kisugárzásaik, amelyek nyomon követhetőek. Inspiráló erejük
letagadhatatlan. Tehát egy normális művészeti életben sosem
irányzatok harca zajlik, hanem az egymástól jól elütő,
egyedi arcok értékláncba való betagozódása. Érték és érték
között, ha az valódi érték, nincs különbség.
A
Mesterek VII. mindennél jobban mutatja ezt az igazságot. A hat
festőművész – Dévényi János, Dréher János, Gáll Ádám,
Kecskés András, Krajcsovics Éva, Végh András –, és a két-két
szobrász-, illetve videoművész – Friedrich Ferenc, Gáti Gábor,
Gábor Éva Mária, Lévay Jenő – művei külön-külön is értékek,
de így együtt egészen különös arzenálját adják a képzőművészeti
gondolkodásnak. Az már elsőre kitűnik, hogy a figurális festészet
– elveszett volna az alak klasszikus szépsége? – nincs
jelen.
 Pontosabban
egy kissé jelen van, hiszen Végh András Dubuffet földjét
szellemesen fölszántó, s a barázdákba csutka-embereket, a
benzingőz véglényeit ültető abszurdja két táblán is remek
kompozíciót eredményez (Campo I. – II. – 2011). Városlakókban
fölöttébb gazdag zsúfolt létünk fejeződik ki általuk. A
filozofikus mázzal bevont gyermekrajz nevettetően riasztó. A szétdobált
alakok, testrészeikkel, úgy bolyonganak az űrben, mintha ki
akarnának szakadni a Föld szorításából.
Dréher
János és Gáll Ádám is a várost – falainak vakolattérképét,
ledöntött sírköveinek gyeppel benőtt hajszálereit – idézi.
Mindkét festőművész esetében letagadhatatlan, és épp ezért
fontos, az időjáték: a múlt (akár 1956 golyóvágta lyukakkal
darabolt, megsértett, kínzott falainak) a föltárása. Dréher
konstruktív ihletésű látlelete csak látszólag épít építészettörténeti
mintákra (Építészeti fossziliák I. – 2001), valójában a múlt
várostöredékeinek lírához közeli térképét vallatja. A
festőművész nem tud, és nem is akar szabadulni a durvaságában
is szép anyag szorításából (Monokróm történelem – 2001),
s olyan mezőt talál ki magának – figyeljünk a Falak között
II. (2004) szerkezetére –, amelyen a képzelt bezártság,
paradox, fölszabadító erejű. Gáll Ádám táblái (Meditációs
tér I. – II. – 2010) rejtélyesebbek. Organikus porózusságukban,
ki verné föl a melankólia „szavát”, megül a csönd. Festményein
hajszálerek ezrei fonódnak csaknem kiismerhetetlen (mert kit-kit
belülről másképp égető) léttérképpé, mintha a sötét
oszlopok (szegélyek, festett keretek) közötti, repedések-rések-vágatok
darabolta mező maga volna a megváltás. Itt még nincs szakrális
vonzat, jóllehet a meditáció mélysége ehhez közelít.
Talán
Kecskés András (Betemetett viszonyok; Betemetett jelek –
mindkettő 2009) és Krajcsovics Éva festményein sincs (Üres tál;
Sassetta variáció I. – II. – mindkettő 2011), bár a fölöttébb
a festőiségről valló – Kecskésnél erősebben, Krajcsovicsnál
visszafogottabban jelentkező – érzelmi faktúrák: fénybolyhok
és monokróm homályok beavatnak bennünket valaminő látáson túli
tartományba. Krajcsovics tudatosan lefokozott színeivel – korábbi
képeinek homálya hatásosabb volt – csaknem eljutott a rejtezés
legvégső burkába (ha a homálynak van konstruktivitása, az segít
a képszerkezet létrehozásában), Kecskés pedig evvel a fénypászmás
érzékiséggel úgy viszi vászonra „piramisait”, hogy érzékelhetővé
váljék faktúráinak emelkedettsége. Dévényi János frissességről,
dinamikáról árulkodó, a dekorativitást sem megvető festményei
(Geometrikus kompozíció; Fordulat – mindkettő 2011) tiszta képletek
– szerkezetükben rend honol.
Szobrászaink
ugyancsak két arcot mutatnak. Gáti Gábor organikus terjeszkedése
odáig megy, hogy virág- és növényszár konstrukciója – a
bibliai szenvedést természetbe csomagolva – különlegességében
is hatásos Korpuszt (1993) eredményez, míg Friedrich Ferenc acéljainak
hűvös rendje (Viszony – 2007) az embernél nyugodtabb anyag méltóságáról
regél. Az csak természetes, hogy a Tulipánokból (1989) életfát-életkaput
formázó Gáti szobrainak palástja (növényruhája) organikus
redőket hordoz: szakadozottságot mutat. Mint ahogyan Friedrich
organikus közegben is konstruktív szerkezetű térhálója úgy
helyezkedik el a parkban – különösen a Viszony (2007) fotóprintjén
látni ezt –, mintha a fákkal akarna versenyre kelni. Az
1986-os Péntek esti mácsonya szúrós tömörsége (Gáti) és
az 1981-es Mozduló egység tört, az idő által kikezdett
oszlopa (Friedrich) egyként plasztikai szépség.
A
videóművészeknek, Gábor Éva Máriának és Lévay Jenőnek föl
volt adva a lecke. A konkrétan látható, tapintható, fogható műalkotásokkal
szemben az illékony, tovatűnő és tova-rohanó képnek (képsorozatoknak,
fényetűdöknek) kellett érvényt szerezniük. (Szerencsés
pluszt jelentett volna, ha a filmek egy-egy kimerevített
mozzanata – főképp Lévay zenei gyökerű organikus tobzódására
áll ez – fotóprintként is megjelenik.) Gábor leheletnyien
artisztikus s ugyanakkor rövid „buddhás” etűdjei (Születés;
Meditáció; Optimizmus; A lét partja) a lélek finomságáról
vallanak. Lévay zabolátlanabb, áradóbb. Hihetetlen az a képről
képre megjelenő, új és új formavariációval sokkoló gazdagság,
amely a Liszt-művek inspirálta, Liszt Ferenc zenéjének adózó
– itten egy kissé hosszúnak tűnő – képköltemények sajátja.
Mindhárom lévays hangszerelésű mű, a négy részes
Elfelejtett keringő, a Mefisztó keringő és a Szürke felhők
kiválónál kiválóbb képek tucatjával lepi meg a látogatót.
Érdemes volna belőlük párat kimerevíteni.
Szakolczay Lajos
|
