vissza a főoldalra

 2012.04.27. 

Csurka István: Újra csőcselék vagyunk

Egykoron, a bűzös emlékezetű Csermanek-időkben az volt a szokásuk a pártfővezéreknek, hogy ki-kiszaladtak Moszkvába egymást följelenteni, ha a szovjet követségen tett sűrű látogatás már nem bizonyult elegendőnek a vetélytárs megfúrására. A kommunista mozgalom fővárosába persze nem lehetett üres kézzel menni. Nemcsak aktatáskát illett vinni teli dollárral, hanem olyan ajándékokat is, amiknek örül a keleties pompához szokott pártfogó. Ma más a módi. Ma nyugatra, sőt az óceánon túlra járnak följelenteni a kormányt a volt állampártiak, meg a magukat liberálisnak mondó ellenzékiek. Mert a cél akkor is az volt, ami ma: külsegítséggel kiütni a hatalomból a másikat. Akkor azt súgták fülbe Moszkvában az illetékes elvtársnak, hogy a másik revizionista, nem igazán szovjetbarát, gyanús kapcsolatai vannak a néppel, reformer, valamivel, amiben mi benne vagyunk, szemben áll, azaz anti… Ma mást kell világgá kürtölni a haza kormányáról, a kormányt alkotó pártról, annak egyes vezetőiről, mert annak a közegnek, amelyiknek a fülébe muzsikálják a feljelentést, más muzsika kell. A fő szólamok: nem demokratikus, nem liberális, kirekesztő nacionalista, soviniszta és végül antiszemita.

 Ezek a vádak a második világháború iszonyatán és a nácizmus sokkolásán átesett Európában, különösen a megigazulásban elöljáró Németországban, valamint a világ legnagyobb és legbefolyásosabb zsidó közösségével bíró Egyesült Államokban megrökönyödést okoznak, és sokakat eltántorítanak a magyar kormány támogatásától, a magyar rendszerváltoztatási értékek elismerésétől, voltaképpen a magyar ügy méltányos támogatásától. Van mihez kötni ezt a vádat. A Szálasi-banda tobzódásának jóvoltából megbélyegezve kerültünk ki a második világháborúból, és a legvadabb moszkovita hóhéraink gondoskodtak róla, hogy a nemzet még évtizedek múlva is magán érezze a szégyenbélyeget. Nem kell tehát túlságosan nagy erőfeszítés vagy anyagi áldozat ahhoz, hogy valaki kiutazzék valahova Nyugatra, és ott tört vagy folyékony angolsággal, németséggel ilyennek-olyannak ne nyilvánítsa a magyar közélet egyes szereplőit, a nép első választott kormányát.

Más lehetőségek is vannak. Hozzá lehet jutni ösztöndíjakhoz, kiküldetésekhez és egyetemi katedrákhoz, s számos kapcsolat felhasználásával lehet kampányokat folytatni a hazai ellenfelek ellen. Berend T. Iván példának okáért, évek óta folytat aktív ártó kampányt a kormány ellen Amerikában. Ő, aki Aczél György egyik famulusa volt, az Akadémia elnöke, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, aki gólyavári előadássorozatában, amit a tévé – véletlenül – rendszeresen közvetített, a Kádár-korszakot a magyar történelem fénykorának nevezte, ma az egyik legfőbb ügyvivője ennek a rágalomhadjáratnak. Amerikai vagy Soros-pénzen, egyre megy, ugyanazt csinálja, mint annak idején itthon, kábé-tag korában.

Hogy mit is csinált a kommunista kábé? Abban a „fénykorban”? Tönkretette az országot, elárulta a hazát. De hát ezért ma már nem lehet felelősségre vonni senkit. Az alkotmánybíróság megtiltotta. Sajnos, azt elfelejtette megtiltani, hogy ilyen bujtatott jutalmazásban se lehessen részesíteni a hazaárulás különböző fajtáit. Enné a fene a büntetést, ha ezek a privilégiumok megszűnnének.

Különös élességgel láttam meg mindezt most, március 15-e táján, amikor tíz napot az Egyesült Államokban töltöttem. Itthon zajlott – sajnos, szó szerint – a március 15-i politikai kavalkád, magam pedig New Yorkban beszéltem magyaroknak az ünnepről, az ünnep új tartalmairól, különösen bensőséges kapcsolatáról a másik nagy magyar ünneppel, az őszivel, október huszonharmadikával és közben jött a hír, szállt az óceánon, hogy láttak Pesten a Szabadság téren, a TV előtti tüntetésen.

Bagatell dolog volna, rá lehetne legyinteni, ha nem állana szoros ok-okozati összefüggésben a fentebb taglalt jelenséggel. A tüntetést a TV és a Rádió vezetőségének leváltásáért, ezen intézmények nemzeti szellemű megújulásáért az 56-os Szövetség, a Politikai Foglyok Szövetsége és más szervezetek szervezték. A tüntetés célszerűsége, Március Idusához méltó vagy nem méltó volta körül, a problémának úgymond az utcán való eldöntése és a demokratikus jogállamiság közötti ellentmondás kérdése körül már az ünnep előtt vita bontakozott ki. A tüntetéstől először nagyon félt a médiavezetőség és a hozzájuk tartozó liberális kör, de tartott tőle a kormányzat is, hiszen egy meglehetősen felindult tömeget néhány tucat ügyes provokátor is rossz irányba képes fordítani, és a kormány számára roppant kínos lett volna, ha rendőreivel kell megvédenie a tévét egy ostromolásra kész tömegtől. Aztán fordult egyet a forgószínpad. A tévévezetést védő szabaddemokraták, meg a korrupciós pénzekből részesülők köre mintha rájött volna, hogy nagy lehetőség van a kezében: ha az indulatos tömeg netán rázendít néhány, a nyugati világba előzőleg már kiárult jelszóra, ha e tömeg mögé oda lehet láttatni az előzőekben már eláztatott, befeketített közszereplőket, ha ezt a tüntetést át lehet mázolni antiszemitává, akkor minden előzőleg kivitt árulkodás, feljelentés beigazolódik és a TV- és rádió-vezetőség meg van mentve: a kormány egyszerűen nem teheti meg, hogy egy szélsőségesnek kikiáltott és úgy is viselkedő tömeg, az utca, a csőcselék nyomásának engedelmeskedjék. Tehát inkább csattanjon el néhány pofon, váltsunk bár ki a tömegből kellemetlen rigmusokat pártunk ellen, legyen egy rossz délutánunk, de bizonyítsuk be előző állításainkat!

Ezért volt szükséges, hogy az 56-os Szövetség tagjait, 1956 forradalmának valódi hőseit, az életben maradottakat, idős és meggyötört embereket most újra csőcseléknek merjenek nevezni bizonyos liberálisok, élükön például Beke Katával. Szegény ötvenhatosok, ugyan-ezt kapták tízen-huszonéves korukban Gerő Ernőtől. Nos, ezért kellett engem is odalátni a TV előtti tömegbe. Bele voltam írva a forgatókönyvbe, hozzátartozott volna nemcsak a személy szerinti lejáratásomhoz a jelenlétem, hanem hozzátartozott volna az egész kampány betetőzéséhez is.

Nincsenek véletlenek. Még egy ilyen szemkáprázás sem véletlen a politikában. Demszky Gábor főpolgármester uszító beszéde sem véletlen ugyanezen a napon a Petőfi-szobornál. Sokféle szóbeszéd kering az ő politikai-főpolgármesteri alkalmasságáról, de annyira óvatlannak és bárdolatlannak nem tarthatja senki, hogy élliberális létére ne akart volna példát mutatni méltóképpen való ünneplésből, hogy éppen ne a Charta ünnepsége kívánt volna ellenpontul és mércéül szolgálni, akkor, amikor a város más helyein vad dolgok történnek. Csakhogy a történet másként alakult. Előre lehetett sejteni, hogy a POFOSZ-rendezők uralni fogják a tüntetésüket és nem lesz igazi a balhé. Ezért kellett olajat önteni a tűzre. Hátha az egy órával előbb és a tévén egyenesben közvetített sértések, a kihívás: „El a kezekkel a tévétől, el a kezekkel a Magyar Hírlaptól” mégiscsak felbőszítik a Szabadság téri tömeget, és akkor ott, az amerikai követség előtt, a kamerák előtt lehet bizonyítani, hogy mindaz, amit annyi kiutazással bizonygattak, annyi cikkben írtak meg, mind igaz: Magyarországon van antiszemitizmus, és azok a körök gerjesztik, amelyek kormányon vannak. Nem kell tehát ezt a kormányt támogatni, nem kell neki pénzt adni, majd nekünk adjatok, majd, ha mi hatalomra kerülünk, majd akkor engedjétek el az adósságot, nekünk, ha mi letörtük ezt a csőcseléket! Ezért mondta el a második Gerő-beszédet Demszky a Petőfi-szobor előtt. Sajna, magam ezenközben a kis Holocaust múzeumban, a Washington szívében épülő majdani új, nagy Holocaust múzeum makettjét nézegettem és hallgattam Berenbaum rabbi előadását a tervezett létesítmény majdani működéséről.

Egy léggömb tehát szétpukkadt, de a harcnak nincs vége. Újabbakat fognak felereszteni és tovább fogják magyarázni a világsajtóban, hogy mégis miért volt antiszemita a tüntetés, miért volt mégis csőcselék, aki oda kiment. Mert a kérdés változatlanul nem az, hogy ki legyen a tévéelnök, hanem az, hogy ki vezesse az országot. Azok-e, akik erre a választáson jogot szereztek, vagy azok, akik alulmaradtak, illetve akik több mint négy évtizeden át idegen erő igénybevételével vezették. Mert a kormány és a rendszerváltozás helyzete mindaddig bizonytalan mard, amíg a TV és a Rádió nem vesz részt, vagy csak korlátozott mértékben a rendszerváltozásban, s főleg, ha ellene működik.

Az ország népének, főleg az elesett, kiszolgálatott millióknak most eligazításra volna szükségük. Meg kellene mutatni nekik, hogyan tudják érvényesíteni érdekeiket, hogyan kell eljárniok a kárpótlásban, a szövetkezeti vagyon nevesítésében, a tulajdonszerzésben. Ha volna egy közszolgálati Televízió, az most egyebet sem tenne, mint téeszközgyűléseket közvetítene. Megmutatná a tisztességes, becsületes agrárvezetőket, akik segítenek eligazodni a gyámoltalan népünknek és megmutatná a huncut gazembereket is, aki visszaélnek a tudatlansággal és kijátsszák a falujukat és saját zsebükre dolgoznak. Ha volna közszolgálati TV, akkor ma látnánk az új szakszervezetek küzdelmét, a vállalatvezetőségeknek kiszolgáltatott, a munkanélküliség rémétől támolygó munkavállalókat, látnánk magát a folyamatot, a rendszerváltozást. Ehelyett viszont bűntényt látunk, olcsó fajtalankodást, bárgyú vetélkedőket és a híradósok egyenlőtlen küzdelmét.

De most már legalább tudjuk, hogy ki hol áll és miért mond újra csőcseléket.

Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjában, 1992. március 29-én.