vissza a főoldalra

 2012.08.10. 

Operatörténeti értékmentés

(Simándy József újra „megszólal”)

A 2008-ban napvilágot látott könyv hajdani riportok, nyilatkozatok és jubileumokról szóló dokumentumok gyűjteménye 280 oldalon, fotókkal illusztrálva, szerzői újságírók és művészkollégák. A szerkesztő pedig Simándi Péter, a Magyar Állami Operaház énekkari művésze, a legendás tenorista fia, akinek célja az volt a könyvkiadással, hogy édesapja neve ne kopjon meg az idő múlásával. Simándy József 1916. szeptember 18-án született Kistarcsán, eredeti neve Schulder József volt. Az énekkar tenoristájaként 1940-ben lett az operaház tagja. 1945 nyarán találkozott a Vaszy Viktorral, aki meghívta a szegedi operatársulathoz; a Carmen Don Joséját már Simándy József néven énekelte. Nem sokáig maradt vidéken, 1947-ben lett a budapesti operaház magánénekese.  A legnagyobb sikerét a Bánk bán címszerepében aratta, Erkel Ferenc operájában először 1953. március 22-én szerepelt. A zeneirodalom legszebb szerepeiben volt sikere: fellépett mint Cavaradossi (Puccini: Tosca), Manrico (Verdi: A trubadúr), Turiddu (Mascagni: Parasztbecsület), Radames (Verdi: Aida).  Simándy József 1953-ban Kossuth-díjat, 1962-ben érdemes művész, 1964-ben pedig kiváló művész címet kapott. Az operaénekes 1997. március 4-én hunyt el.

            A magyar nemzet tagjainak bárhol a világon Simándy József egyet jelentett a Bánk bán szereppel és a hazaszeretettel. Arra a kérdésre, hogy miként készült a Bánk bánra megtudhatjuk, hogy nagyon erős és mélyreható elemzéssel és rákészüléssel közelített a szerephez, sok adatot, tényt és könyvet elolvasott az akkori korról, hogy megfelelően felkészüljön erre a hatalmas címszerepre. Ezt következetesen láttatta is, ugyanis alakításából mindenki megtudhatta, hogy Bánk bán Magyarország második embere, negyven-ötven év körüli férfi, aki igazságos és bölcs hazafi. A Bánk bánon kívül nagyon szerette Verdi Otellóját, Radameszt, Lohengrint, Stolzingi Walthert és Florestant. Emlékét többen, sokféleképpen őrzik. Simándy József Balatongyörököt második otthonának tekintette. A világhírű tenorista halálának első évfordulója alkalmából Balatongyörökön Baráti Társaság alakult 1997-ben, hogy ápolják a felejthetetlen művész emlékét. Azóta minden év augusztusában emlékestet rendeznek. Balatongyörökön 2006 júliusában avatták szobrát és évente megemlékeznek róla. Keszthelyen - Balatongyöröktől nyolc kilométerre - őrzik és archiválják a fellelhető hangzó anyagokat, melyeket a család adott a társaságnak. Esetenként felkutatnak és megvásárolnak egy-egy Simándy-féle hangzó anyagot. A szegedi Simándy Énekversenyen pedig már eddig számos jelentős énekes tűnt fel. Abaújszántó község 2003. szeptember 18-án Simándy József emlékházat avatott: a művész e ház udvarán adta elő utoljára a Hazám, hazám áriát közönség előtt. A szülővárosában működő Kistarcsai Kulturális Egyesület egész alakos szobrot állított az énekesnek. Janzer Frigyes szobrászművész alkotását a művész születésének 90. évfordulóján leplezték le. Simándy József a helyi vasgyár lakótelepén született, amelyet később lebontottak és helyére a hírhedt internálótábor került - itt állították fel a szobrot.

            A könyvben szereplő első interjúnak a címe: „Ellensége a könnyű zenének”. A dátum pedig 1948. Ebben Simándy azt nyilatkozza: „Csak komoly zenés filmben szeretnék fellépni, operaáriákat énekelve. Sem a jazzt, sem az operettet nem szeretem. Többször hívtak már operettszerep eljátszására, de mindig visszautasítottam, mert lelkileg és művészileg nem elégit ki a könnyű zene.” Bizonyára évek multával szemléletváltás történt a művésznél, mert nem csak, hogy operettet, hanem még magyar nótát is énekelt. Sőt külön hanglemez jelent meg, melyen Lehár, Zeller, Oscar Strauss és Kálmán melódiái hallhatók. Ebből, az 1948-as interjúból kiderül, hogy Simándy József 12 éves korában jött rá, hogy énekhangja van, de akkor még úgy énekelt, mint a kislányok, magas, cérnahangon. Már akkor elhatározta, hogy énekes lesz. Csak attól irtózott, hogy az iskolai kórusban énekeljen, mert ahhoz lusta volt. Éppen ezért, amikor az énektanár meghallgatta, szándékosan hamisan énekelt, hogy kidobják. Ez a trükk sikerült is, de aztán csakhamar mégis kiderült, hogy van hangja, és folyton szerepeltették, hol a templomban, hol az iskolai ünnepélyeken. Később nagyon irigyelte diáktársait, akiknek a mutálás idején megbicsaklott a hangjuk. Simándynál ez a tünet soha nem mutatkozott. A mutálás alatt szépen és minden zökkenő nélkül fokozatosan mélyült a hangja. És bármilyen hihetetlen, eleinte nem tenorista volt, hanem baritonista.19 éves kora után hajlott át a baritonja tenorba anélkül, hogy a mélységét elveszítette volna. Ez az oka annak, hogy sokszor azt írták róla: baritonális színű tenor hang. Tenoristánk elmeséli azt is, hogy többször énekelt a rádióban is. Eleinte izgatta, hogy a stúdióban folyton a rendezőre kellett figyelnie, de később megszokta a rádió technikáját is. „Csodálatosan nagy érzés az énekes számára, hogy a rádión keresztül milliók és milliók hallgatják. Ez a tudat természetesen a felelősségérzetet is fokozza az emberben. Magam is lelkes rádióhallgató vagyok. Főként a művészlemezeket szeretem. Kérem a rádiót, játsszanak minél gyakrabban művészlemezeket, mert el sem képzelik, milyen fontos pedagógiai eszköz ez az énekes számára. Még sohasem jártam külföldön, a rádión keresztül mégis követni tudom a világ minden zenei eseményét.”

            1958-ra már több külföldi, sőt nyugati városban lépett fel. Az Esti Hírlap 195.8. március 28-ai számában az Aida Radames szerepére német nyelven készülő művész nyilatkozik. Hiszen Münchenbe készül. „Átkozottul nehéz nyelv ez a német…Milyen emberfeletti energia kell ahhoz, hogy valaki megtanulja, amikor nem áll rá a szája – mondja a művész. – De ez már a negyedik német szerepem és azért gyakorolom olyan szorgalmasan, mert rövidesen ismét elutazom Münchenbe, és az ottani Operaház színpadán németül éneklem Radames szerepét Verdi Aida című operájában. A közönség és a kritika egyaránt melegen fogadta müncheni bemutatkozásomat a Lammermoori Luciában és a többi dalműben. Úgy bifláztam a szerepeket, mint egy iskolás gyerek. Szerencsére a zenei részét már olyan jól tudtam, ha álmomban felkeltenek, akkor is énekelem. De külföldön jobban szeretik, h az ember az ő nyelvükön énekli a dalművet és belesimul az együttesbe. Nagy segítségemre volt ebben Fricsay Ferenc karmester.” Bizony változnak az idők, ma már szinte minden opera – kivéve talán a vígoperákat – eredeti nyelven megy. 1962-ben a Film Színház Muzsika c. lapban Simándy kifejti, hogy eszményképe Caruso. Simándy József szerint az énekesi pálya évről évre többet követel az énekestől. Megtudjuk, hogy belevetette magát a daléneklésbe. 1953-ban volt egy közös koncertjük Mátyás Máriával, de az nem igen sikerült. S most megint dalokkal szerepelt, mert újfent csak azt érzi, hogy daléneklés nélkül nincs igazi operaéneklés, nincs énekművészet sem. Hiszen nagyon nehéz feladat az, mikor az énekes egyszál magában kiáll a pódiumra és tíz rövid dalban tízféle történetet, drámát, komédiát kell más-más stílusban előadnia. Az abszolút mértéktartást, a stílust, a dallamformálást csakis a dalénekléssel tanulja az énekes. „Gyeplő, amely visszatart a szélsőségektől, a túlzásoktól, a mértéktelenségektől. Ahhoz, hogy például a Trubadúrban szépen elénekeljem az f-moll áriát, csakis a daléneklés segít hozzá.” Simándy József csak akkor érezte magát jól a színpadon, ha a dráma az ő vállán nyugodott. Hangja meg átmenet a lírai és a hősi tenor között. Gondoljunk csak a Bánk bánra, a Trubadúrra, a Don Joséra, a Radamesre, nem is szólva az Otellóról, amit sokszor a legkedvesebb szerepének mond Simándy. A ’60-as évek középén úgy gondolta a legendás tenor, hogy mindent elénekelt, ami neki való. Mert nem tudja magát elképzelni például sem Belmonte, sem A sevillai borbély Almaviva grófjának szerepében. Hangját sem szeretné elsúlyosítani, ezért a Lohengrinen kívül nem vágyott nagy Wagner-szerepekre. „Eszményképem Caruso. Sokat hallgatom a lemezeit, sokat tanulok belőlük. A régi recsegő lemezekből is kihallom a dallamvonal vezetését: a váz mindig megmarad.”

            Simándy József sok világnagysággal dolgozott együtt. A Vas Népe 1973-ban interjút készít a művésszel. Ebben olvashatjuk, hogy Simándy kikre emlékezik vissza a legszívesebben. Otto Klemperer vezényelte 1949 márciusában a budapesti Operaházban A nürnbergi mesterdalnokokat. Simándynak vele együtt dolgozni felejthetetlen emlék és örök útmutatás. A tenorista első Trubadúrját 1949 augusztusában Francesco Molinari-Pradelli vezényelte, míg a másodikat az Operában 1950. január 4-én a másik világhírű olasz karmester, Mario Rossi. Ő az abszolút értelemben vett, kristálytiszta Verdi-muzsikát vezényelte. Ezt ültette el Simándyban akkor örökre. „Fricsay Ferenc karmester hívott meg engem annak idején Szegedről az Operába a Carmen Don Joséját énekelni. Egyszer hallott engem Szegeden és saját felelősségére, az én tudtomon kívül felvették a nevemet a plakátra. Úgy kérdeztem meg az illetékesektől: a plakáton kinyomtatott Simándy az én vagyok? Később, amikor Fricsay Münchenben főzeneigazgató lett, 1956-1960-ig fél éves váltással Budapesten és Münchenben, a Staatsopernél énekeltem. 1947 karácsonyát sem tudom soha elfeledni. A budapesti Operaházban ekkor énekeltem először a Lohengrinben, olyan karmester vezényletével, mint Ferencsik János és méltó társa, a rendező Oláh Gusztáv közreműködésével. Az egyik legnagyobb magyar operánk Erkel Ferenc Bánk bán című műve. Ennek címszerepét énekelni még ma is megtiszteltetést jelent. És akkor mint fiatal énekest ért ez a kitüntetés, hogy az Operaházban én kaptam meg a címszerepet.”

            1978. szeptemberében Bánk bán a Balatonnál címmel közölt riportot a Napló. Egy igazi becehegyi beszélgetést. Éppen szőlőt kötözött és a hosszú hajtásokat vagdosta le Simándy József becehegyi szőlőjében, mikor a riporter felkereste. „– Elhanyagolt most a szőlőm, sok benne a tennivaló – mondja a nemzetközi hírű, kiváló operaénekes. – Amíg Szegeden voltam, megnőtt a gaz, a tőkék is nagyon nekilombosodtak, most aztán igyekezni kell…Balatonedericsen nyaraltam 1950-ben, a gazda présházába ki-kijártunk, megtetszett a vidék. Kértem, hogy keressen nekünk eladó hegybeli szőlőt, házat. 1954-ben vettem ezt a telket, rajta pincerommal. És 1955 tavaszán építettem a kis nádtetős faházat. A kis birtok nagyobb részében akkor még búza termett, a szőlő öreg volt, amit most lát, annak többségét már én telepítettem. 1955-től 161-ig minden nyarat itt töltöttem családommal. Akkor már részben lakhatóvá vált a balatongyöröki nyaralónk, azóta onnan járok ki a szőlőbe.” Egy 1982-es riportból pedig az derül ki, hogy Puskás Öcsi nagyon szereti az operát, míg Simándy a focit, bár egyik sem ért a másik „foglalkozásához”. Simándyt baráti szálak fűzték Szusza Ferenchez és családjához. Szusza két spanyol csapatnál végzett edzői tevékenysége során a „Mágus" nevet kapta a szurkolóktól. Simándy meg is látogatta Szuszát, mikor ő Spanyolországban edzősködött. Fazekas Lászlóval, aki a második legjobb európai góllövőnek járó Ezüstcipő nyertese volt 1979-80-ban, közös autószerelőjük volt. Ameddig vártak a javításra, elbeszélgettek a futballról. Más sportágból Pap Lacival voltak jó barátságban.

            Simándy József 1980-ban az Otellóval búcsúzott, bár 1985-ben még ő volt a Bánk az Operaház újranyitása alkalmából. Sokan nem értették, miért is ment 1973-ban nyugdíjban. Simándy szerint akkor kell abbahagyni az éneklést, amikor még minden szép, amikor őszinte a taps. Amikor az előadásnak, a művészetnek szól a lelkes siker, nem a tekintélynek, nem a négy évtized sikereinek. Hiszen a hang is kopik. „Főleg az izmok, a hangszalagokat mozgató szövetek fáradnak el. Meglazulnak, elernyednek. Már nem engedelmeskednek úgy , mint régen. Másfél évig készültem erre a megtisztelő, egyszeri fölkérésre, az Operaház felújítása alkalmából került díszelőadásra. Tréningeztem, skáláztam, rengeteg énekléssel igyekeztem formába hozni magamat, hogy a díszelőadásra egy igazi Bánkot, ne egy vén csont Simándyt, egy kiöregedett, visszeres tenoristát hallgasson a publikum.” Simándy számára az emberi kapcsolatok nagyon fontosak voltak, és a lehetőségekhez képest igyekezett azokat ápolni is. A tenorista véleménye az, hogy okosan kell a tehetséggel gazdálkodni. „Külföldi szerződtetéseknél ez igen nehéz, hiszen a sikerből és az anyagi haszonból nemcsak a művész részesül, hanem például az impresszárió is, akinek persze az az érdeke, hogy minél többször lépjen föl az énekes. A tehetség nem minden, a szép hang megőrzése nem könnyű feladat. Vannak szépen induló és tartós karrierek és – sajnos – az ellenkezőjére is szép számmal akad példa.” Mindannyiunk szerencséje, hogy sok hangzó anyag maradt utána: teljes operák lemezfelvételei, áriák, klasszikus dalok, rádiódaljátékok, operettrészletek. Bánk bánjáról és Otellójáról a Magyar Televízió operafilmet forgatott. Értékes a könyv, s azokat is megérinti, akik nem láthatták élőben Simándy Józsefet.

(Simándy József újra „megszólal”, „Pro Patria, Pro Musica 1997” kiadó, 2008.)