vissza a főoldalra

 

 

 2012.12.07. 

Nagyra becsültem Csurka István drámaírói és politikai munkásságát

Sokan visszasírják a titói viszonylagos jólétet, és nem veszik észre, hogy annak a magyarság asszimilációja volt az ára

Dudás Károly író, publicista, szerkesztő 1947-ben született Csantavéren. Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Szabadkán végezte (1966), az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén első fokozaton szerez oklevelet (1973). 1970-től a Képes Ifjúság újságírója, majd művelődési rovatának szerkesztője, 1983-tól a 7 Nap újságírója és szerkesztője, 1993-tól az Új Hét Nap, majd 1994-től a Szabad Hét Nap alapító-főszerkesztője. 2001-től 2012-ig a Hét Nap főszerkesztője. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, majd a Vajdasági Magyar Szövetsége alapító elnökségi tagja. Megalakulása óta (1992) elnöke a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek. 2002 és 2010 között a Magyar Nemzeti Tanács tagja volt.

 A Hét Napban közölt megindító nekrológot Csurka István halálára. Ezért is döntöttem úgy, hogy szabadkai utam alkalmából egy kis múltidézésre kérem. Hogyan történt a megismerkedésük Csurka Istvánnal?

 –Csurka Istvánhoz igaz barátság fűzött. Nagyon sokra tartottam, nagyra becsültem mind drámaírói, mind politikai munkásságát. Mielőtt személyesen összehozott volna bennünket a sors, műveinken keresztül ismertük meg egymást. Később is megtisztelt azzal, hogy olvasta könyveimet, sőt vissza is jelzett nekem, és megírta a véleményét róluk. Ez nekem nagyon sokat jelentett, ahogy az is, hogy meghívtak a rendszerváltás utáni első szárszói találkozóra, ahol a határon túlról sajnos nem jöttek el sokan: Duray Miklósra, Ágoston Andrásra, Tőkés Lászlóra és Hódi Sándorra emlékszem. Csodálatos napokat töltöttünk együtt, a Magyar Fórum sátrában Hornyik Miklóssal együtt írtunk kommentárokat, jegyzeteket az ún. Szárszó Fórumba. Szárszón többször is leültünk Csurka Istvánnak a nemzet kérdéseiről beszélgetni. Egyike vagyok a „politikus íróknak”, hiszen alapítója voltam a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének. Adta magát, hogy a magyarországi politikai pártok közül az MDF-fel vegyük föl a kapcsolatot Abban az időben többször jelen voltam Lakitelken, és nemrég kaptam meg Lezsák Sándortól postán a sátor egy kis darabkáját. A boríték viszont sérülve érkezett meg, egyesek kíváncsiak lehettek a tartalmára… Lakiteleki múltam miatt az MDF tiszteletbeli tagja lettem, s akkor hagytam el őket, mikor balkanyart vettek. Az országos gyűléseken vendégként, a VMDK alelnökeként vettem részt. Biztos vagyok benne, hogy Csurka István kizárásával kezdett az MDF elindulni a lejtőn. Az MDF-fel szakítottam, de Csurka Istvánnal soha.

 Ebből a nekrológból kiderül, hogy a vajdasági Hét Napot támogatta a Magyar Fórum akkori kiadója.

 –Voltak, akik nekem szegezték a kérdést – hiszen „liberális” magyarok Délvidéken is élnek – , hogy „minek is kellett a szélsőséges Csurkát elbúcsúztatni”? Erre azt feleltem, hogy nem volt szélsőséges, emellett a rendszerváltás meghatározó politikusa volt, remek drámaíró, olyan ember, aki végsőkig kitartott elvei mellett. Sajnos a hajdani pozicionált vajdasági magyar értelmiség most is távol tartja magát a helyi magyar közösség önszervezéseitől, küzdelmeitől. Jól tudom, hogy Csurka István sem kedvelte azt a vajdasági Symposion-t, mert ebben az írók nem a sorskérdésekkel foglalkoztak. Hornyik Miklós egyszer elemezte a Symposionhoz tartozók novelláit, és azt vette észre, hogy egy év novellatermésében egyetlen egy délvidéki magyar helyszín sem szerepel. Helyette ott van az USA, Magyarország, Németország, Dalmácia. Jelenleg Szerbiában politikai visszarendeződés tapasztalható; Milosevics hajdani jobbkeze a miniszterelnök, Seselj egykori barátja az államfő, bár a szerecsenmosdatás megtörtént. Ez a visszarendeződés tetten érhető a vajdasági magyar irodalmi életben is. Azok a hangadók, akik 1990 előtt…És valóban, ahogy mondja, mikor nehéz helyzetbe kerültünk, az Ady Endre Sajtóalapítvány támogatta a lapunkat. Meg is írtam, van akit Ady, míg másokat Soros támogat.

 Csurka Istvánt 1990 után azzal támadták: egy remek drámaíró, ne politizáljon, azt hagyja meg a szakértőknek. S ahogy vissza akart térni a színház világába, jöttek a liberális esztéták és a „megmondóemberek”, akik tiltakoznak az ellen, hogy Csurka-darabokat játszanak a színházak. Önnek a ’90-es évek elején nem mondták, hogy egy író ne politizáljon?

 –Dehogynem! Még néhány barátom is azt mondta, hogy jobb lenne, ha írnék. Dr. Bor Imre kiváló irodalomtörténészünk például kifejtette: aki jól ír, az írjon, és ne politizáljon. Csurka István nagyon sokat küzdött a közösség megmaradásáért, s az ő példáját követtük mi a Délvidéken. Holott nekünk azt mondták, hogy a valamire való író nem harcol, hanem játszik. Szívesen lennék én játékos, de ha ég a tető a fejem felett, és körülöttem nagy a nélkülözés, akkor igenis küzdeni kell. Márai Sándort idézve mondom, ők nem csak azt várják el tőlünk, hogy azt szeressük, amit ők, hanem azt is, hogy azt gyűlöljük, akiket ők.

 Tehát a délvidéki magyar írótársadalom is megosztott.

 –Méltatlanul elfelejtett íróink vannak. Csak három nevet említek: a zombori születésű Herceg Jánosét, akit mi írófejedelemnek is neveztünk, Fehér Ferenc költőét, aki népe sorsával foglalkozott, Gion Nándorét, aki kiváló prózaírónk volt. Utóbbi a Symposion-közösségből vált ki, , és így „magányos farkasként” élt és alkotott tovább. Az előző rendszertől viszont jellemző módon nem ők kaptak Kossuth-díjat…

 Említette a politikai visszarendeződést. Lépjünk vissza 65 évet az időben; 1947-ben született, és Szabadkán járt gimnáziumban. Éreztették-e önnel mikor diák volt, hogy alsóbbrendű, mert magyarnak született?

 –Nem, ilyenre nem volt példa. Csantavéren születtem, ahogy egyebek között Törley József, a „pezsgőkirály” is. Az a település akkor színtiszta magyar falu volt, és most is 90%-os a magyar többség. Amikor gyerek voltam, 12 ezer lakosa volt. Amikor Szabadkára kerültem, még teljesen mások voltak a viszonyok; több magyar tannyelvű osztály volt a gimnáziumban, mint szerb. Tehát nem volt semmilyen hátrányos megkülönböztetés. Büszkén mondtuk: verjük a szerbeket. No nem valóban, ahogy később ők tették velünk, hanem a sport területén. A titói látszatjólét és látszatszabadság ideje volt ez. Tito nagyon ügyelt arra, hogy az ’50-es évektől viszonylagos béke legyen az országban. Sokan visszasírják a viszonylagos jólét idejét, és nem veszik észre, hogy annak az volt a legnagyobb ára, hogy asszimilálódott a magyarság. Ezért is tartom lényegesnek, hogy 1990-ben megalapítottuk a VMDK-át, és rögtön 25 ezer tagja lett, ennek a közösségnek az első önszerveződését, mert az mentette meg a helyi magyarságot a teljes beolvadástól. A „talpra álltunk, megmaradunk” jelszavakat komolyan vették az emberek, és az érdekvédelmi szervezetek is komolyan vették magukat. Mélabúval szemlélem azt a folyamatot, hogy egyre több karrierista érkezik a magyar pártokba, lehet, hogy furcsát mondok, de jobb lenne, ha oda mennének, ahová valók, a szerb pártokba. Nemes egyszerűséggel janicsároknak nevezem azokat a magyarokat, akik szerb pártban ténykednek, s ők ezen meg is sértődtek, mondván, csak jót akartak. S lehet, hogy valóban olyan környezetben szocializálódtak, ahol a tetteik, „normálisnak” tűnnek.

 1973-ban szerez diplomát az újvidéki egyetem magyar szakán. Hogyan tanították akkor a magyar irodalmat, milyen volt akkor a légkör az egyetemen?

 –Az újvidéki magyar tanszéken nem kaptuk meg azt az igazi magyar szellemű neveltetést, amit vártam. Az irodalomoktatásban sem azokat az írókat vették előre, akik tartást adtak volna a magyarságnak. Ha az iskoláimról kérdez, akkor sokkal nagyobb szeretettel emlékszem vissza a csantavéri iskolára és a szabadkai gimnáziumra. Biztos vagyok benne, hogy azért nem az avantgárd, a „blöff-irodalom” felé vitt az utam, mert csantavéri születésűként Kosztolányi városában végeztem a gimnáziumot.  

Egyetemi évei óta újságíró. Milyen cikkekkel jelentkezett?

 –Másodéves egyetemista korom óta munkaviszonyom volt a Képes Ifjúság szerkesztőségével. A főszerkesztő, Hornyik Miklós, szívbéli jóbarátom, maga köré gyűjtötte azokat a délvidéki magyar újságírókat, akik valóban nemzetben és közösségben gondolkodtak. S legalább 20 könyvet jelentettünk meg 10 év alatt. Amikor a Hét Nap főszerkesztőjeként panaszkodtam, hogy kevés a tehetséges fiatal újságíró, azt mondták nekem: bizonyára te is gyenge írásokkal kezdtél. Holott: életem legjobb szociográfiai írásai kerültek ki kezeim közül még egyetemista koromban. Történt, hogy Vicsek Károly filmrendező dokumentumfilmet készített azokról a kopácsi halászokról, akik fellázadtak a szerbiai hal-és vízgazdaság ellen. Kiderült, hogy a televízió munkatársa nem merte megírni ezt a témát, és Vicsek Károly engem kért meg a riport elkészítésére. A mi valóságunkkal, kirablásunkkal, megcsalatásunkkal akkor szembesültem. A szociográfia pedig olyan műfaj, nemcsak munkaigényes műfaj, hanem nagy elmélyülést és alapos utánajárást is követel.

 Végül is az ön munkásságát a magyar állam is elismerte, mikor egy évvel ezelőtt megkapta a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét. Ez csupán az írónak szólt?

 –Nem, hanem a közösségszervezőnek is. Örömmel fogadtam a kitüntetést, annál inkább, mert Németh Zsolt, régi barátom, akivel közel 30 éve ismerjük egymást, adta át nekem. A Magyar Örökség Díj is főleg a közéleti munkásságomnak szól, hiszen nem csak főszerkesztő voltam, hanem 20 éve a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke, ami a legnagyobb kulturális ernyőszervet közösségünk életében. A Szabó Zoltán-és a Táncsics –díjakra is nagyon büszke vagyok, mert azokat a szakma adta. A hivatalos vajdasági, szerbiai vagy jugoszláviai irodalmi elismerések, díjak egy kivételével viszont elkerültek, ami kissé fáj, de arra nem vagyok hajlandó, hogy megtagadjam magamat, a magyarságot, az értékeket, közösségem sorsának vállalását egy nagyobb elismerés érdekében.

 

Medveczky Attila