|
2012.02.05.
A megdobált halál – Csurka István
emlékezete
Vannak titokzatos,
nehezen magyarázható megérzések, amelyek a tudattalan rejtélyesen
izgalmas mélyvilágából törnek olykor a felszínre – nemcsak
azt bizonyítva, hogy igazából nincsenek véletlenek, hanem egyértelműen
felmutatva a tényt: a Fennvaló pontosan tudja, mikor minek kell
következnie.
Még nincs két hete, hogy utoljára beszéltem a legújabb
kori magyarság egyik legnagyobb emberével. És szintén nincs még
két hete, hogy Csurka István lapjában, a Magyar Fórumban
hetente olvasható Hungarica varietas rovatomban egyféle –
valamiféle! – sugallat hatására felidéztem az egykori kiváló
erdélyi református püspök, Makkai Sándor egyik írását: a
vidéki udvarházban sötét, baljós éjszakán az öreg kocsis a
haldokló kisgyermekért eljött Halál nagykalapos csontváz
alakjával találkozván a falu bolondjának hiszi a félhomályban
az udvaron átosonó jelenést, s mivel nem köszön vissza, nem
is válaszol néki – meséli a halálra rémült
konyhaasszonyoknak –, jól megdobálja mérgében…
A megdobált halál példázatát a páratlan, ma már
nyugodtan történelminek nevezhető január 21-i, minimum félmilliós
demonstráció kapcsán írtam le, mondván, szemébe nevettünk a
halálnak – a szándéknak, hogy el akarnak taposni bennünket.
És ugyanennek a lapnak a legutóbbi, február 2-i számában
Csurka István Döntetlen című írásában – utolsó írásában
– ezt a hatalmas tömegmegmozdulást nevezte, igen nagy örömmel
és megelégedéssel, a hazánk és a globális újimperializmus közötti
háborúban előállt döntetlen egyik fő okának.
Hosszú hónapokkal korábban ő pendítette meg először
ennek szükségét lapja hasábjain – megérte ötletének
megvalósulását és fényes, nagy győzelmét. Megérte azt is,
hogy február 1-jével a színház legnagyobb magyarországi hősszerelmeseként
végre lehetett egy színháza, ami ha nem is övé, hanem a
magyar drámáé és magyar kultúráé, de éppen így és ezáltal
az övé is: ez volt talán legnagyobb vágya az utóbbi esztendőkben.
Akiket szeret a Fennvaló, nemcsak győzedelmesen veszi magához,
nemcsak így engedi a közelébe, mint ahogyan most történt, de
titokzatos környülállások bonyolult és áttekinthetetlennek tűnő
labirintusain, különféle varázslatos áttételeken keresztül
hagyja és engedi Lenni is. Így, nagybetűvel. Most, a magyarságot
ért hatalmas veszteség első óráiban íme a vigasz: isteni
akarat és egészen elképesztő mérvű Elrendezettség pompájában
gyönyörködhetünk, felkavart lélekkel, mégis megnyugvásra ítélve.
Nem tudom, hogy Csurka István, az én jó Pista bátyám
ismerte-e Makkai Sándor Pista bácsijának, az öreg kocsisnak a
történetét a halállal – de szentül meg vagyok győződve róla,
hogy e druszájával még akkor is rokonok, ha történetesen nem
olvasta a szóban forgó írást. Csurka István ugyanis voltaképpen
egyfolytában, Szent László-i vitézséggel és elszántsággal
dobálgatta, hajigálta a nemzetére leselkedő halált, és – lásd
az utóbbi idők történéseit – sikerült is jócskán
megsoroznia. Nem volt éppen könnyű menet, fújtatott is belé,
izzadt, akárcsak Szent László király, de másképp egyszerűen
nem történhetett. És ha most csak a magyarságot ért csapásként
értelmezzük, ami történt – „életének 78-ik évében”
stb. –, akkor csak Pista bátyám rosszalló „hö-hö”
megjegyzésére vagyunk érdemesek, semmi másra. Ugyanis akkor
nem értjük a lényeget. „Élet! Ez most a hívó szó” –
írta már 1992 augusztusában a híres-neves Néhány gondolat…
utolsó mondataként. A minimum volt, hogy kiebrudalják az általa
alapított MDF-ből, és már akkor két-három éve első számú
közellenség lévén még húsz esztendőre azzá vált. Aki a
halált megdobálta, aki ezt meg tudta tenni, az a férfiú, egy másik
Makkai-címet idézve, az Élet fejedelme. Akinek öröklétbe távozása
is győzelem.
Most itt van előttem, amint Csurka István vacsorázik,
amint újabb fél liter bort rendel, amint lassan, tempósan, kevés
szóval, tömören magyaráz valamit, és közben pontosan tudom,
hogy ez az idős magyar férfi nemcsak a kortárs magyar drámának,
de a magyar közéleti publicisztikának is a legnagyobb alakja:
ki kell mondani, hogy a látó emberek, a kiválasztottak, a
Fennvaló kedvelt emberpéldányai közé tartozott.
Nemrég írta – egyszer szóban is célzott rá, szép nyárestén
kettesben beszélgettünk órák hosszat egy néptelen budai
kerthelyiségben –, hogy „az idő méhébe tán valamelyest
belelátó szeme és belehalló füle azt súgja, hogy…” Igen,
akkurátusan, következetesen diktált neki az égi távíró, és
ezzel pontosan tisztában volt. „El kell végeznünk, amire kiválasztattunk”
– fejezte be pár éve egyik írását.
Utolsó éjszakáján
azt mondta: tudja, hogy szép, tartalmas élete volt. És e nagy
élet során mindvégig írt és írt és írt és írt.
Nagyon-nagyon sokat. Értünk. A fajtájáért. Ki merészelné állítani,
hogy Csurka István meghalt?
Domonkos László
|
