vissza a főoldalra

 2012.02.10. 

Az élő vizek festője

Egy zenekarban játszottam Bubik Istvánnal

Műszaki pályán szerzett diplomát és később lett festőművész önből.

 –Ennek meg volt a maga oka. Az esztergomi ferences gimnáziumban érettségiztem a ’70-es években. Remek iskola volt, ahogy most is. A pártállamban viszont, aki a ferencesektől humán szakra ment tovább, két-három évet is várhatott, amíg felvették. Kivételt néhány személy képzett, így Bubik István, volt osztálytársam, akit azonnal felvettek a Színművészetire. Aki olyan pályára akart menni, amelyik ideológia átadására alkalmas, pl. magyar -tanár, nos, ilyen esetben nagyon megnézték, kit vesznek föl. Én ezért is választottam a reál szakirányt. Győrben tanultam egy évig hídépítés-és fenntartási szakon. Ezt a kényszer szülte, hogy a két év helyett csak 16 hónapot töltsek a hadsereg kötelékében. Végül is átmentem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola orvosi elektronika szakára. Ez a szakma akkoriban annyira „felkapott” volt, hogy egyik csoporttársam se tudott elhelyezkedni egészségügyi intézményekbe, mert ilyen szakképesítésű emberekre nem volt szükség. Annyira nem volt technika a kórházakban, rendelőkben. Egyik ismerősöm elhelyezkedett a János Kórházba, és azt kérték tőle, javítsa meg a mosógépet. Én is más műszaki pályán dolgoztam tovább.

 Nem is tanult rajzolni, festeni?

 –Művészi fokon nem, de a főiskolán jól rajzoltam. Autodidakta módon tanultam festeni, úgy hogy sokat gyakoroltam és több művészeti könyvet olvastam. Történt, hogy Ráckeve szomszédságában, Szigetszentmártonban vásároltunk egy kis vízparti telket. 1994 –ben egy esős délutánon, amikor mindent elárasztott a víz, nagyobb kartonra pingáltam egy képet a lányom vízfestékével. Ezt több kép követte. A téma: Ráckeve és környéke, a nádasok, a vízi élet. 1994 karácsonyára a „Jézuska hozott olajfestékkészletet” és így készült el néhány festmény, melyeket elvitt az egyik ismerősöm Schéner Mihály kétszeres Kossuth-díjas festőművészhez. Schéner gazdag motívumkincsét a mitológiából, a bibliából, a legendákból, a magyarországi kézművesmesterségek termékeiből, a természetből és mindennapjainkból merítette. A művész úr pedig azt üzente, hogy nekem érdemes a festészettel foglalkozni.

 Bubikkal az alagsorban próbáltunk

 Ideáig rendben is van, de miért festett, és miért nem verseket írt az esős délutánon?

 –Mert nem sikerült halat fognom. Kint pecáztunk a barátaimmal a parton és elhagyott a horgászszerencse. Azt mondták a szomszédok: fessél inkább, azzal többre mész. Én pedig megpróbáltam és sikerült. Azt szoktam lefesteni, ami tetszik nekem, és így a fő témám a víz. Csendéleteket, tájképeket, portrékat, életképeket is szoktam festeni. Előfordul, hogy valaki felkeres, hogy fessem meg, de az első portré egy szénrajz volt és gimnáziumi osztálytársam, Bubik István halála napján készítettem róla emlékezetből. Bubik Istvánnal egy zenekarban játszottam még a ferences gimnáziumban. Az együttest Incidensnek kereszteltük el, hiszen sokszor incidensünk volt a tanárokkal. A kollégium alagsorában a nagy zuhanyozó mellett volt egy elhanyagolt helyiség, ahol megengedték az atyák, hogy próbáljunk. A 2001-es osztálytalálkozóra újra összeállt a zenekar, és jót buliztunk volt alma materünk tornatermében. Bubikban mindig benne volt a zene…A színészzenekarnak is tagja volt és halála után Esztergomban utcát neveztek el róla. Kiváló tanárunk, Barsi Balázs atya volt, aki először tette a diákszínpad deszkáira Bubik Istvánt, a fiatalon elhunyt, csodálatos tehetségű színművészt. Bubik az egyik lovagot játszotta, Eliot: Gyilkosság a székesegyházban c. drámájában.

 Valóban sok hírességet adott az esztergomi gimnázium. Nem festette meg azt képen? Életképekben?

 – Azt nem, de viszont egy kisfilmet még akkor készítettem róla. De visszatérve a festészetre: az egyik életképem címe, Menekülők. Egy falemezt lealapoztam, amire aztán egy ködbevészett őrtorony, drótkerítés, három bőröndős menekülő került.

 Majdnem eltaposott egy ruszki tank

 És miért pont ezt festette le akkor?

 –Ránéztem a lemezdarabkára, és ez volt benne, ezt láttam benne. Nem volt a családban és a barátok közt senki, aki így hagyta volna el az országot. 1968-ban turistaként voltunk kint a szüleimmel Csehszlovákiában, amikor majdnem eltaposott egy ruszki tank, de az már egy más történet.

 Főleg olajtechnikával dolgozik?

 –Olaj és szén a két kedvencem, emellett néhány akvarell képet is festek. A szenet azért szeretem, mert pillanatok alatt elkészül el így a téma. Előfordult, hogy szénnel és olajjal is megcsináltam egy témát. Sosem készítek vázlatot, hanem közvetlenül a vászonra festek műteremben. Tehát nem jellemző rám, hogy kimennék a szabadba festeni.

 Ez azt jelenti, hogy olyan tájat is fest, mely a valóságban nem létezik?

 –Nem létezik, de létezhetne. Elég sok képemen szerepel viharos tenger, tengerpart hullámokkal, szirtekkel. Felteszek egy klasszikus lemezt, és festek, addig, míg belülről nem hallom, hogy zúg a tenger. És ekkor aláírom a képet. Ha egyszer aláírtam a festményt, nem javítok már bele, még akkor sem, ha másnap úgy látom, vannak benne hibák.

 Képei többsége rendelésre, kiállításra, megvételre készülnek?

 –Számomra a művészet úri passzió, tehát nem a képeim eladásából élek. Nem tartom jónak azt, ha a pénzszerzés befolyásolja a művészetet. Ha egy kiállításon megveszik az anyag egy részét, az sikerélményt ad, de a legjobban annak örülök, ha másoknak örömet tudok szerezni. Sajnos a művészet küzdelem – mióta világ a világ. A művészettörténeti munkákban olvashatjuk, hogy a legismertebb és legnevesebb festők zöme számára is harc volt az élet, többek között a mindennapi betevőért. Több művész éppen a festészet, szobrászat mellett tanítást vállal. Ma csak kevesek számára nyújt megélhetést a művészet. A festőművészek helyzete különösen nehéz, mert a rendszerváltás előtti időszak egyes tárlatait követő „milliós vásárlások" kora lejárt, de az akkoriban szokásos freskóké, s a megrendeléseké is. Ugyanakkor a szobrászművészek még mindig számíthatnak az állami és egyéb ünnepekhez kötődő, köztéri alkotásokra ösztönző pályázatokra. A festő szinte magának fest, s ha valakinek véletlenül megtetszik, hát megveszi a művet. Ugyanakkor e pályán is akadnak olyanok, akik vagy magukat menedzselik jól, vagy rájuk bukkannak olyan mecénások, akik nem sajnálják a pénzt annak a művésznek a reklámozására, akiben fantáziát látnak. Viszont én nagyon nem tartom jónak azt, ha valakit alkotás közben befolyásol a pénz. A 2003-ban alapított Budai Képzőművész Társasággal is azért szakítottam meg a kapcsolatot, mert a tagjai többsége a művészetből való megélés irányába haladt. Ha a pénz beleszól a művészetbe, akkor azt megrontja. Így ebben a Társaságban már csak egy-két alapító tag található.

 Azért az nem egy szörnyű Isten elleni vétek, ha valaki meg szeretne élni képei eladásából.

 – Természetesen nem az, de mi, mikor létrejöttünk, akkor más cél lebegett a szemünk előtt, és nem voltunk pénzorientáltak. Ismerősök, hasonló gondolkodású emberek összehoztak egy olyan egyesületet, amely havonta rendezett egy kiállítást, jókat beszélgettünk, végül is más irányt vett minden…Jól tudom, hogy a műkereskedés megszűnt, míg korábban évente hatszor-nyolcszor is felkerestek egy művészt, addig manapság jó, ha kétszer kopogtatnak olyan ügynökök, akik képzőművészeti alkotások értékesítéséből élnek. A modern kor embere is csak úgy boldogul, ha „több lábon áll". Amikor leülök dolgozni, azt csinálom, amit szeretek, festés közben nem arra gondolok, hogy vajon el tudom-e majd adni a képet. Nagyon nehéz alkotóművészként megélni, mert ezt a fajta tevékenységet a gazdaság termelőtevékenységként szeretné felfogni, pedig nem az. A festőnek nem lehet megmondani, mikor és milyen gyorsasággal dolgozzon. Nem tervezhető, hogy az alkotásból az ember hogyan tud megélni. Nincs fix jövedelem, ha az ember az egyik hónapban több képet ad el, akkor fényesebben él, ha kevesebbet, akkor szerényebben. Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. A művészet akkor igazi művészt, ha a lelket táplálja. A mi jutalmunk az, ha az alkotás a lelket táplálja. Sokak álomképe a nem nélkülöző művész, de szerintem nem nagyon lehet csak művészetből megélni, nagyon kevés embernek jön ez össze. És egyértelmű, hogy a hirtelen történő meggazdagodást az esetek 90%-ában súlyos morális veszteségek ellenpontoznak. Ilyenkor gyakran elfeledkezünk arról, kik is álltak mellettünk, míg az ötcsillagos szállodák kényelme helyett a hátizsákos sátorban alvást választottuk, s míg a saját úszómedence helyett a városi uszodában mártóztunk meg. Pedig rongyosra koptatott mondás: bajban ismerszik meg a barát. Az ilyen embereket a 20. századhajnalán újgazdagoknak, sznoboknak nevezték, manapság viszont celeb néven kerülnek be a köztudatba. A művészetnek minden korban ugyanaz marad a hivatása: kifejezze a maga művészi eszközeivel az igazságot, s ezzel élményszerűvé tegye azt. Ehhez azonban először magának a művésznek kell hiteles embernek lennie. Valamely műalkotás vagy dolog pedig akkor szép, ha annak belső lényege és jelentése létezésében tökéletesen kifejezésre jut. Ez a tökéletes kifejezésre jutás foglalja magában a szépség lényegét. A szépség a dologhoz tartozó és létének megfelelő kifejezési forma. A szépség megjelenéséhez kell lennie valaminek, ami külsőleg kifejezésre tud jutni, valami tartalmi igazságnak, vagy valami élménynek, ami megnyilvánulásra vár. Ezért aztán koránt sem mindegy, hogy milyen képek is díszítik szobáink falát. Egy szép festmény befolyásolja hangulatunkat is. A szépség bizonyos értelemben az ember megismerőképességével érintkezik. A látható dolgok egyszerűen azért szépek, mert az érzékfölötti szépséget mutatják be. Ügyelek arra, hogy a vászonra olyan dolog kerüljön, ami szép és kellemes. Jó érzése legyen az embernek, ha ránéz a képeimre. Ma az értékrend relatív, többen azt mondják, hogy a művészet árú, tulajdonképpen az érte adott pénz határozza meg az értékét, a társadalmi elismerést vagy sikert hozva. A különböző díjak, amiket érte adnak, ez hitelesíti a művész személyiségét vagy az alkotásának értékét? Egy eszmei bizonytalansággal állunk szemben, és ennek forrása az a kultúra, az az eszmerendszer, világrend, amibe a fehér ember a felvilágosodás óta belelépett. Azt az eszmei hátteret, amelyet évezredekig a vallás fogalmazott meg a felvilágosodás újrafogalmazta, és létrehozta azt a kultúrát, amelyet modernitásnak nevezhetünk, és az alkotó hitelét, de a befogadókét is többnyire az ebben való vakhit jelenti. A művész felelőssége és kockázata viszont kétszeres. Hiszen az emberi cselekedetek elmúlnak, kijavíthatók, megbánhatók, megváltoztathatók, a művész azonban ott hagyja a keze nyomát, és nem tudja visszavonni. Egy épülettel két-háromszáz évig együtt kell élnie az utókornak, de a zene, a képzőművészet tárgyai is megmaradnak és hatnak. Tehát a művész hitelének sokkal nagyobbnak kell lennie és sokkal nagyobbnak a mögötte lévő fedezetnek, a garanciának is.

 Szénrajzaimat negyedóra alatt elkészítem

 Ha önnél úri passzió a festés, arra kell következtetnem, hogy igen sok ideje van.

 –A kettőnek nincs igazán sok köze egymáshoz. A munkámból nem vesz el időt, mert itthon szoktam festeni. De ez nem úgy néz ki, hogy hazaérek este hatkor, eszem valamit, és rögtön rohanok föl a műterembe. Sokszor évekig nem készül egy kép sem, majd szólnak, hogy fél év múlva kiállítás lesz, és akkor két hét alatt tíz képet és elkészítek. Nagyon gyorsan festek, és előfordul, hogy szénrajzaimat negyedóra alatt elkészítem.

 Kik szervezik ezeket a kiállításokat?

 –Általában saját magam vagyok a szervező és a kapcsolati tőkét használom fel ehhez. Legutoljára a Városmajor utcai Barabás-villában volt kiállításom. Ezen kívül szállodában, étteremben, iskolában rendeztem egyéni kiállítást magamnak.

 Ha rátekintünk a képeire, el tudjuk mondani, mit ábrázolnak. Mit gondol, sokan félnek visszanyúlni a hagyományokhoz, s azokból építkezni?

 –Bizonyára vannak, akik félnek attól, hogy mit szólnak a kritikusok, de én még ezen nem sok időt töprengtem. Egy olyan irányzatról van szó, aminek lényege: alkossunk olyat, ami még nem volt, valami érdekesek, figyelemfelhívót. S ez a gondolkodás eredményezi az egyszínű vásznakat és a többi fura alkotást.

 Önt sosem vonzotta, hogy valami olyat alkosson, ami nem volt, ami új?

 –Az új még önmagában nem jelent minőséget. Voltak „meredek” próbálkozásaim, de mindig visszatértem a figurális ábrázoláshoz.

 Egyesek szerint nincs magyar művészet, hanem egy globális részei vagyunk.

 –Ez nem igaz. Nem is lehet kérdéses: mindenféleképpen létezik magyar művészet.

 Visszatekintve eddigi pályafutására, lát benne művészi állomásokat?

 –Természetesen voltak fejlődési szakaszaim, de ezekről nagyon nehéz beszélnem. Soha sem egy tudatos fejlődésről van szó, visszatekintve látom azt, hogy egy újítottam. Mivel egy úri passzióról van szó, nem is lehet az egész tudatos fejlődés. Így görcsösen nem is festhetek. Aztán vannak képeim, melyek tetszenek, mások pedig nem. Az utolsó, decemberi kiállításom megnyitójára 150 –en jöttek el, és elég sok kép gazdára is talált. Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, mindegyik kép tetszett, csak az egy nem. Míg másnak csak az az egy tetszett.

 Ennyi embert egy kiállítás megnyitóra összetoborozni nem kis teljesítmény.

 –Ez így van, de nekünk, művészeknek kell ezt megcsinálni. Tehát én magam szóltam az ismerősöknek, barátoknak, hogy jöjjenek el erre a kiállításra.

 Művészeti írókat, kritikusokat is meghív a rendezvényre?

 –Nem! Nekem elég kritika, ha Londonban, Koreában, Franciaországban, Svájcban megtalálhatók magángyűjteményekben képeim. Egyik barátomnál 67 képem van. Annak is örülök, hogy Kocsis Zoltán karmester, zongoraművész falát három képem díszíti. Számomra ez a kritika. Annyi ocsmányság van a világban, hogy éppen ezért a célom, hogy örömet szerezzek képeim által az embereknek. Nem egy kritikusnak festek képet, hanem az embereknek. Több száz képet festettem az elmúlt időszakban, és katalógusom van arról, mely művem kinél van, enélkül nem emlékeznék alkotásaim „útjára.” A képeim eladásából befolyt összeg egy részét valamelyik alapítvány javára szoktuk felajánlani, hogy művészétem így is örömet okozzon az embereknek.

 Hivatásos festőművészek véleményét nem kéri ki?

 –Nem szeretem azt a szót, hogy „hivatásos” festőművész. Van jó és van rossz kép. Rossz képet tud festeni olyan is, aki a Képzőművészetin végzett. A Budai Képzőművész Társaság pontosan azért alakult, hogy azoknak is legyen fórumuk, akik nem végeztek el különböző művészeti iskolákat. Az én kiállításaim végére a képek fele vevőre talál. Ami igen jó arány.

 Pedig a figuratív nem divatos.

 –Barátaim, ismerőseim viszont nem sznobok, nem azért vesznek meg egy képet, mert egy művészeti író azt mondja róla, hogy remek, hanem , mert tetszik nekik. Valaki azt mondta a képeimről, spiritusz van bennük, tehát érződik, ha érzelemmel töltve fest a művész. Lehet, hogy vannak hiányosságaim, de ezeket ellensúlyozza az az energia, amivel készült a kép.  

2003-ban a zebegényi festőversenyen a zsűri munkáját különdíjjal jutalmazta. Mennyi versenyen vett részt?

 –Háromnál nem többen. Nagyon szubjektív egy ilyen verseny. A zebegényin is össze voltak keverve a „profik és az amatőrök”. A pesthidegkúti festőversenyen pedig bárki elindulhat, a tízéves kisgyerektől a 70 éves Kossuth-díjas festőtől. A zebegényi különdíj megerősítést jelentett számomra. A verseny kezdetén lepecsételtek annyi vásznat, amennyit le szeretett volna adni a versenyző, és rá volt bízva, hol szeretne festeni, étteremben, szabadtéren. Én akkor három képet festettem, és megtudtam egyik zsűritagtól, hogy képeim különdíjasok lesznek.

 Megrendelésre is szokott festeni?

 –Igen, ismerősök, barátok számára festek, viszont túlzottan nem szólnak bele a munkámba. Van, amikor esküvői ajándék a kép. Ilyenkor látható a templom, a toronyóra beállítva az esküvő időpontjára. Ez egy névre szóló, egyedi ajándék. A megrendeléseknél tehát nagyon egyértelmű a kérés, és csak akkor vállalom el a munkát, ha nekem is tetszik. Előfordult már, hogy egy olyan templomot kellett volna megfestenem, ami nem volt megfesthető. Egy nagyon modern épületről volt szó, amit meg tudtam volna festeni, de minek? Azt fényképezni kell.

 Ha már ezt említette; sokan a realista képekről azt mondják, ez olyan, mintha lefotózták volna az adott tájat, vagy embereket.

 –Ez finoman szólva nem igaz. Minden valódi festmény kell, hogy mögöttest tartalmazzon, hiszen a festő a képbe mindig beleálmodik, beletesz valamit. Pont ez az ,ami megkülönbözteti a fényképtől. Ma veszünk egy jobb kamerát és bárki ugyanazt a csodálatos természetfotót elő tudja állítani. Ott minden a technikán és a türelmen múlik.

 Biztos vagyok benne, hogy ezzel nem ért egyet a fotóművészek többsége.

 –Elképzelhető. De egy festmény azért más, mint egy fénykép, mert azt valaki festette le, mert az valakinek a „teremtménye”, alkotása. Ha más valakit odaültetnek a Duna-partra, bizonyára másként látja a világot.

 Igen, és valószínűleg ez így van három és hetven éves korban is. A rajz oktatását mennyire tartja akkor jónak? Hiszen minden ember másnak lát egy bizonyos tájat, de mégis megkövetelik, hogy miként lássák.

 –Azért itt meg kell találni az arany középutat. Lényeges, hogy bizonyos tárgyakat pontosan le tudjunk rajzolni. Sokan nem is sejtik, hogy egy csendéleten egy szőlőszem lerajzolása sokkal nehezebb, mint egy szénrajz elkészítésé. Ami pedig a legnehezebb, az az emberi kéz lerajzolása. Éppen ezért szoktak sokszor elmosódott, torzított kezeket rajzolni.

 Az ifjúkor, a neveltetés mennyire alapozza meg azt, ami a vásznon látható?

 –A vásznon mindig az látható, ami rajta van, csak éppen ki kell színezni. És a hangulatom függvényeként sikerül a kép hol vidámra, hol sötétre, hol sejtelmesre.

 Tehát, ha rossz a kedve, akkor egy vihart rajzol?

 –Nem feltétlenül, lehet, hogy akkor egy ladik pihen a víz felszínén, és egy kicsit komorabb a táj. Tehát a téma és a hangulat nincs összefüggésben. Azt azért el kell mondanom, hogy Ráckeve és Esztergom is vízparti település, és az utóbbi szűk kis utcái is megjelennek a vásznaimon. Teljesen mindegy, hogy Esztergomban, Szentendrén, vagy Toscanában van, egy napsütötte sikátor jó téma lehet. Mindegy, hogy tenger, vagy a Dunán egy napfelkelte, a víz a lényeg…

 Jónás János festőművész 1958-ban született Ráckevén. Iskolakezdésig a Dunánál gyerekeskedett, így a természet szeretete, a víz közelsége meghatározó volt számára. Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium elvégzése után műszaki pályán szerzett diplomát. 1995-től a család és barátai unszolására kezdett el festeni, főleg tájképeket, csendéleteket és életképeket. 2003-ban a zebegényi festőversenyen a zsűri munkáját különdíjjal jutalmazta. Alapító tagja a Budai Képzőművész Társaságnak. Összesen négy egyéni önálló kiállításon mutatkozott be. Hidegkúti háza műtermében festi főleg olaj technikával képeit. Szénnel több portrét készített; megrajzolta hajdani iskolatársának, Bubik Istvánnak is arcképét.

Medveczky Attila